Felemel, vigasztal és elrepít – ZAZ újra Magyarországon lép fel
Franciaország világsztárja a Campus Fesztiválon ad koncertet
Támogatott tartalom
Üstökösként érkezett az európai könnyűzene egére, állócsillagként tündököl azóta is: a francia ZAZ egyszerre ismerős és enigmatikus, kedves és vadóc, boldog és szomorú – ahogy az egy vérbeli sanzonénekeshez illik. S mennyi minden más is még egyszerre! Javában zajlik a Campus Fesztivál, ahol a szombati nap húzóneve az egyik kedvencünk. Csepelyi Adrienn ajánlja ZAZ debreceni koncertjét – kolléganőnk egész biztosan ott bulizik majd a tömegben.
–
Vannak dalok, amelyek annyira meghatároznak egy-egy adott időszakot, hogy valahányszor meghallja azokat az ember, óhatatlanul is pörög a szeme előtt a film, ami akkor forgott az életében, amikor az ominózus dal szólt mindenhonnan. Márpedig ZAZ Je veux című slágerénél kevés szám határozta meg jobban a 2010-es évet itt Magyarországon – és Európa jelentős részén. Egyszerűen nem volt nap, hogy a rádióban, az üzletek hangszórójából, a tévében vagy épp egy zenei fesztiválon ne szólaljon meg a Je veux és ZAZ szájtrombitája.
Holott az igazán ritka, hogy idehaza ne magyar vagy angol nyelvű dalokat énekeljünk – mi, magyarok aztán pontosan tisztában vagyunk azzal, micsoda hátrányt jelent a nemzetközi piacon, ha nem angolul születik meg egy dal.
Jó, nem állítom, hogy többségünk kifogástalan francia szövegmondással dalolja a Je veux-t vagy bármely ZAZ-slágert, de mondhatjuk, ez a mi hozzájárulásunk a világbékéhez. A „csakazértis” éneklés.
ZAZ (született Isabelle Geffroy) még ma is Franciaország egyik legfontosabb zenei exportcikke, végigturnézta a föld jelentős hányadát (értelemszerűen hazája mellett Kanadában is szupersztár, ám a francia nyelvterület mellett imádják Németországban és Dél-Amerikában – meg nálunk is). De vajon miben áll ez a siker?
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Sanzonok újrafazonírozva
ZAZ zenei világának az a legizgalmasabb vonása, hogy úgy újszerű, hogy közben valójában semmi olyasmit nem csinál, amit addig ne tettek volna a francia zenei hagyományban. Vegyük például a szintén elképesztően sikeres La Vie En Rose-feldolgozást a Recto Verso című albumról. Az Édith Piaf-verziót mindenki, de tényleg mindenki ismeri, az is, aki nem tudja, hogy igen. Kulturális referenciáinak, zene- és reklámipari, filmes, klipes, divattörténeti felhasználásainak se szeri, se száma. Éppúgy elhangzik lakodalmakban, mint tehetségkutatókban – mondhatnánk, hogy jolly joker bármely induló előadó számára, ám épp ugyanennyire (és épp ugyanezen okokból) könnyű elhasalni rajta. Mert mit lehet mondani még arról, amiről már mindent, mindenhogy, mindenhol elmondott mindenki?
Erre jön ZAZ, és megbolondítja az egészet egy kis Django Reinhardt-hangszereléssel, némi Ella Fitzgerald-féle scatteléssel (mondom: semmi új a nap alatt) – és a vége mégis friss, izgalmas, legfőképpen pedig összetéveszthetetlenül ZAZ.
Szerelmünk, Párizs
2014-ben ZAZ külön albumot szentelt mindannyiunk imádott-áhított városának, Párizsnak. Nyilván nem véletlen, hogy ennyien ennyiféleképpen fogalmazták már meg dalban ezt a várost – ahogyan az sem, hogy az énekesnő-dalszerzőnek volt mersze ezekhez az unásig ismételt dalokhoz is hozzányúlni.
Persze, könnyű ZAZ-nak, mondhatnám. Ennek a nőnek benne van a hangjában Párizs legnaposabb és legsötétebb arca is – nem ritkán egyetlen versszakon, sőt, soron belül is. Benne vannak az eldugott kis sikátorok és a nagyromantikus filmjelenetek díszletei, a macskaköveken koppanó tűsarkak és a mezítlábas tánc hajnali háromkor egy füstös jazzklubban.
Lehetne ugyanígy sorolni, ki mindenki hallható ki ZAZ hangjából Piaftól Madeleine Peyroux-ig – mindez azonban jelen esetben egyáltalán nem üres és rosszmájú hasonlítgatás, sokkal inkább óda egy hangszín ezernyi árnyalatához. Egy hanghoz, ami működik egy szál gitárral, az utcán is (ahogyan ez nagyon is fontos ZAZ-nak, aki még befutása után is rendszeresen muzsikált utcazenészként) és egy makulátlanul összecsiszolódott jazz-zenekarral vagy egy sereg vokalistával, mint a J’ai Deux Amours-feldolgozás esetében. (Ami amúgy az én egyik nagy kedvencem.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
ZAZ többi arca – van bőven…
Butaság volna ugyanakkor azt gondolni, hogy ZAZ – minden hangi adottsága és technikai tudása ellenére – csak valaki, aki okosan látta meg a piaci rést, és épp akkor állt elő egy kis újvonalas sanzonnal, amikor arra megérett az addigra nagy legendák nélkül maradt célközönség.
A 43 éves ZAZ ugyanis ennél műfajilag és hangulatilag is sokkal, de sokkal szélesebb skálát jár be. Vegyük, mondjuk, a Rammstein-frontember Till Lindemann-nal készült közös dalát, a Le Jardin Des Larmes-t (magyarul: Könnyek kertje). Ami ugyan zeneileg is elég komor és baljós, az igazi súlyát azonban a videóklip adja – Lindemann botránya után meg még sötétebb árnyalatot kap a tragikus kisfilm.
Vagy a címben említett De couleurs vives (Élénk színek), amely ugyan egy napsugaras, életvidám dalt sejtetne, a gyönyörű klip alatt futó angol felirat viszont még a franciául nem értő rajongók számára is egyértelművé teszi, hogy a kirekesztésről, a rasszizmusról, az emberi kegyetlenségről szól. Az énekesnő számára a civil életben is kiemelten fontos a jótékonyság, emellett fesztivált szervez, országimázst épít – és fest, mert az saját bevallása szerint teljesen kikapcsolja. Márpedig akkora pörgés mellett, amit a ZAZ című lemeze megjelenése utáni években átélt, nem csoda, ha szüksége volt egy kis töltődésre olykor. Most újra teljes gőzzel turnézik, érkezik az új lemeze, sejthetően új árnyalatokkal, érzésekkel, üzenetekkel.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
ZAZ tehát nemcsak szórakoztat, hanem elgondolkodtat, felemel, megvigasztal és el is repít, ha arra van szükség.
Azt írtam, „ha”? Szerintem megegyezhetünk abban, hogy nincs „ha”. Szükség, az van. ZAZ-ra, az ő élénk színeire, táncra és énekre. Ha halandzsa-franciául, hát úgy. Szombaton 20:15-kor a Nagyszínpadnál találkozunk!
Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ SOPA Images / Contributor
