A fájdalom tanítás, a gyógyult seb a rekonstruált mű – erre tanít a japán kincugi művészete

–

„A kerámia is, akárcsak az élet, száz darabra törhet, de ez nem jelenti azt, hogy ne élhetnél tartalmasan, ne dolgozhatnál teljes szívvel, és ne vihetnéd bele minden álmodat és reményedet a munkádba. Ahelyett, hogy menekülnénk az élet elől, meg kell tanulnunk újra összerakni azt a nehézségek után. […]) Ami széttört, azt összeillesztheted, és amikor megteszed, ne rejtsd el a törékenységet, mert a látszólagos törékenységből lesz a látható erő” 

– idézi Tomas Navarro Kincugi című könyvében a japán kincugi-művészet (állítólag) első művelőjét, Csohirót, aki tanítványát, Szokeit vigasztalja, miután az elejtette a kerámiaedényét, amin oly' sokáig dolgozott. Bár ez még csak a bevezető, a közel 500 éves hagyományra visszatekintő kincugi-művészet legjava benne van: ez az eszme sokkal több, mint szimpla esztétikai felfogás, ami aktualitását veszthetné az idő múlásával. Ez az eszme egy olyan élettanítás, ami ugyanúgy megállja a helyét egy 2023-as választási kampányban, egy multi igazgatójának tárgyalójában vagy a nagymamám mosókonyhájában, mint a XVI. századi Japánban. Hogy mi köthet össze három ennyire különböző világot? Az, hogy kortól, nemtől függetlenül mindannyiunk sorsa darabokra törik időnként, hogy aztán valamilyen módon újraépítsük azt.

Több mint műtárgy

Elég Kiotó utcáin végigsétálni ahhoz, hogy lássuk: a japánok nem ma kezdték a kerámiázást, itt bizony több száz év hagyománya és elkötelezettsége áll a mesterek korongja mögött. A kerámia azonban nem volt mindig olyan könnyen elérhető, mint napjainkban: a megfelelő alapanyagok és a kemencék fenntartása drága mulatságnak számított anno, arról nem is beszélve, hogy

a japán művészek napokat, heteket töltöttek egy edény elkészítésével, hiszen a megfelelő darab megformálásához az agyag lelkével kellett kapcsolódniuk.

A tőlük telhető legjobbra törekedtek, ami nem tévesztendő össze a tökéletessel: ahogy egy korábbi cikkünkben már olvashattátok, a japán filozófiát meghatározó vabi-szabi irányzat a tökéletlenség, a mulandóság és az egyszerűség szeretetére tanít – ez érvényesült mindenkor a kézműves termékeknél is. Mindemellett, a japánok mindig hosszú távban gondolkodtak: kultúrájukban, ahova relatíve későn szivárgott be a fogyasztói társadalom szele, az új vásárlása helyett mindig az eredeti minőségének megőrzése és karbantartása volt a cél.

Ebben legnagyobb segítségükre a kínai lakkfa és lakszömörce nedve, az urusi állt. Bár az urusit eredetileg lakkozásra használták, a japánok gyorsan felismerték, hogy ragasztóanyagnak is kiváló. Mikor egy szeretett, gondosan elkészített kerámia véletlenül eltörött, az urusi került elő, amit ezüst- és aranyporral vegyítve használtak fel a törésvonalak rögzítéséhez, és egyben hangsúlyozásához.

A japánok ugyanis a hibák takargatása helyett azok megmutatásában hittek: az arannyal megragasztott rész csak még értékesebbé teheti azt, amit az alkotók eredetileg készítettek.

A kincugi pontos eredete kérdéses, egyes források szerint egy bizonyos Ashikaga Yoshimasa sógun nevéhez köthető, mások szerint a fent említett Csohiro művész alkotta meg, de egy bizonyos Szen no Rikjú nevű teamester karolta fel az irányzatot. Rikjú a kincugira az egyszerű tisztaság jelképeként tekintett, ami amellett, hogy életre kelti a tárgyakat, hűen mesél tulajdonosuk szerető gondoskodásáról is. Nem csoda, hogy ezek után Rikjú már hallani sem akart a Kínából érkező, gyönyörű és tökéletes kerámiákról, és felháborították az álszent, külsőséges próbálkozások.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

ROKU KYOTO (@roku.kyoto) által megosztott bejegyzés

Mikor Furuta Oribé hadúr a kincugi hagyományai előtt tisztelegvén összetörte méregdrága edényeit, hogy azokat arannyal megragasztassa, Rikjú erőszakos barbárnak titulálta őt, és megtagadta tőle a technikát.

Többszörösen hangsúlyozta: a kincugi nem a mesterkéltségről, a hiúságról szól, hanem az elengedésről és a megengedésről, ami összeférhetetlen az ilyesfajta cselekedetekkel.

Kincugi mint a poszttraumás növekedés szimbóluma

Akkor most ugorjunk egy kellemes 500 évet, ide, vissza, a 2023-as valóságba, ahol agyagozás helyett épp ezt a cikket görgetem magam előtt. Képzeljük el, hogy a gondosan megmunkált, szeretett kerámia nem más, mint a mi gyermeki valónk, a kezdetektől tökéletlen, de sérülésmentes, óvott énünk. És – noha a felmenőink a legnagyobb odaadással is mintázhatták az edénykénk falát – , a kerámia egy ponton bizony kicsusszan a gondoskodó kezek közül, és eltörik.

Igen, mindannyiunk életében eljöhet az a pont, amikor egy nem várt történés, trauma hatására „minden egész eltörik”, és a korábban stabilnak hitt világkép, értékrendszer, hiedelemvilág is meginog.

A sérülés mértéke és annak fájdalma persze egyénfüggő – van, akin csak apró repedések keletkeznek, míg másnak több száz darabból kell újraépítenie magát. 

Lássuk be: a perfekcionizmusra, időnyomásra, és folyamatos helyettesíthetőségre koordinált kultúránk nem ken automatikusan aranyragasztót darabjaink közé. Az irreális elvárásokat sokszor mi magunk állítjuk: a váza álljon újra össze egyik percről a másikra, a plasztikai sebésznek álcázott pszichológus tüntesse el a hegek nyomait, hiszen ami sebzett, az gyenge, az haszontalan, vagy épp megterhelő. Kösz, de a hibákra senki sem kíváncsi – egy randin vagy állásinterjún senki sem mutogatná szívesen a sebhelyeit, miközben előveheti a tökéletesre polírozott, szépen kiművelt oldalait is. 

Őszintén? Gyűlölöm, ha valaki azt mondja, hogy „ami nem öl meg, az megerősít”. Ami nem öl meg – csak megpróbálja –, az nem megerősít, hanem súlyos sebeket ejt és traumatizálttá tesz.

A megerősítést pedig nem a traumának köszönhetjük, hanem saját magunknak: az erőnknek, a visszaesések utáni újabb próbálkozásoknak, a belső reziliencia kifejlesztésének, és a képességnek, hogy tudunk, merünk segítséget kérni és elfogadni.

Mert ha mindez megvan, az átélt nehézségek valóban átdolgozhatók énerővé – azonban ez nem magától történik, hanem akkor, ha mi, otthon, a magzatpózban átsírt éjszakák során képesek vagyunk saját fejből kitalálni az urusi-ragasztó receptjét, és bekenegetjük vele azokat a széthullt, sajgó szilánkjainkat, amik így újra a helyükre kerülhetnek. Na, ez az, ami valóban megerősít. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

MADMEI (@by.madmei) által megosztott bejegyzés

Amit a kincugi tanít a traumák feldolgozásáról

Tomas Navarró pszichológus hat részre bontja a belső kincugi megalkotását, amit tulajdonképpen poszttraumás növekedésnek is nevezhetünk. A folyamat véleménye szerint azzal kezdődik, hogy összeszedjük a cserepeket, és sorba rakjuk őket magunk előtt a földön, hogy átláthassuk, miből is dolgozunk. Itt kell meghatározni a célt, amit a japán ikigainak nevez, és ami a helyiek szerint minden ember életében jelen van, még akkor is, ha az éppen aktuális fényviszonyok között nem látható. 

A belső kincugi elkészítésének második lépése a helyzet megvizsgálása: ezen a ponton felvesszük a cserepeket, megforgatjuk őket, és megvizsgáljuk, milyen részekből állnak, milyen helyzet vezetett a széttörésükhöz. Fontos, hogy törekedjünk a szűrőmentes, objektív megfigyelésre – nézzünk szembe a fájdalommal és a sérelemmel még akkor is, ha nem tetszik a látvány.

A harmadik lépés a konklúzió levonása, azaz a tapasztalati úton történő tanulságok elsajátítása. Miután megvizsgáltuk a traumáinkat, adjunk nekik új jelentést –

akkor tudjuk újra összeilleszteni az edényünk darabjait, ha megtaláljuk azoknak a megfelelő fogalmi keretét, felhagyunk az önostorozással, megbocsátunk magunknak és a trauma többi résztvevőjének, és képesek vagyunk arra, hogy új esélyt adjunk az életünknek.

Ezt követően az összeragasztáshoz szükséges lelkierőt kell begyűjtenünk. Navarró szerint ehhez három lépés vezet: amellett, hogy meg kell tanulnunk hirtelen reakció helyett eggyel távolabbról szemlélni a dolgokat, be kell gyakorolnunk a sémamentes, komplex, objektív gondolkodás mesterségét is. Ha pedig ezzel megvagyunk, már csak a cselekvés van hátra – aminek bizony szerves része, hogy amikor újra felüti a fejét a probléma, mi magabiztosan nézünk vele farkasszemet.

Az ötödik lépés már a cselekvésről szól: a szépen összegyűjtött darabkák szélére ragasztót nyomunk, és újra összeillesztjük őket. Hogy mit jelent ez a lélek nyelvén? Először is,

ízlelgessük a javítás és az újraalkotás szó közti különbséget, majd kezdjünk úgy bele az építkezésbe, hogy mindig csak a következő feladatra koncentrálunk.

Fontos szem előtt tartani a a visszaesés lehetőségét, és folyamatosan radarozni az éppen aktuális érzéseinket. A pszichológus hangsúlyozza: az újraalkotás módja a kár mértékétől is függ, éppen ezért fontos, hogy türelemmel álljunk neki a ragasztgatásnak.

A hatodik és egyben utolsó lépés egy egész élet munkája – itt következik be ugyanis a hegek szépítgetése és megszeretgetése. A testünk és lelkünk tele van hegekkel, és ahogy az idő telik, időnként újabb vágások keletkeznek, vagy már begyógyultnak hitt sebek szakadnak fel. Bizony, megesik, hogy olyan pontunk sajog újra, amit gyógyultnak hittünk.

Navarró szerint itt is az átkeretezés segíti a legtöbbet: a fájdalmakra tanításként is gondolhatunk, a sebekre pedig a rekonstruált mű legfőbb értékeként, ami örökké jelzi az erőnket.

Úgy gondolja, az alkotás az elszenvedett fájdalom szublimálása, éppen ezért mi is lehetünk akkora művészek az életünk formálásában, mint Frida Kahlo vagy Salvador Dalí volt, mikor legfájdalmasabb élményeiből alkotott az egész világ számára értéket képviselő műveket.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/BigCircle

Takács Dalma