„Hittem abban, hogy főzök olyan jól, hogy az elnök nem fog megöletni”

–

Persze ez is (mint minden) egy magyarral kezdődött 

Witold Szabłowski maga is a konyhából indította karrierjét: egy darabig egy koppenhágai étteremben dolgozott, mielőtt visszautazott volna szülőhazájába, Lengyelországba, ahol végül újságíró lett belőle. Talán e két szakmája soha nem keresztezi egymást, ha egyik nap nem akad a kezébe Kerekes Péter szlovákiai magyar rendező filmje, a Gulyáságyú (eredeti címén: Ako sa varia dejiny [Hogyan fő a történelem]), amelyben szerepelt Tito marsall személyi szakácsa, Branko Trbović is. Így született meg Szabłowskiban az érdeklődés a diktátorok életének e különleges aspektusa iránt: vajon mennyire befolyásolta az étkezés a politikájukat?

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Witold Szabłowski (@szablowski_books) által megosztott bejegyzés

Felkerekedett hát, és megpróbált beszélgetésbe elegyedni azokkal a szakácsokkal, akik éveken át (sokszor a diktátor szeszélye miatt folyamatos életveszélyben dolgozva) arról gondoskodtak, hogy a vezérük jóllakottan és elégedetten hozzon döntéseket. Az alanyok közül nem mindenki volt azonnal szóra bírható, és volt, aki nem is vállalta névvel, arccal a történetét. Akadt olyan, aki sohasem ábrándult ki a maga diktátorából és olyan is, aki pontosan látta már akkor is, mi folyik körülötte. Egy biztos: a történeteiket hallgatva az ember nagyon sok tanulságra szert tehet, miközben olyan érdekes ételekről olvashat, amikről még soha: számomra ilyen volt Pol Pot egyik kedvence, az édes-savanyú leves (amibe kerül bab, dinnye, csirke, sütőtök, ananász, fokhagyma, paradicsom, tök és tojás is) vagy a rántott grépfrút, amellyel Fidel Castro alatt a kubai nép próbálta megóvni magát az éhhaláltól. Mivel a kötet maga telis-tele van izgalmas anekdotákkal és történelmi összefüggésekkel, nem kísérlem meg átfogóan bemutatni, hiszen az lehetetlen, inkább kínálok belőle pár „ízelítőt”. 

Szaddám és az agyonsózott rizs

Míg katonaként kifejezetten puritán körülmények között élt a harctéren, és nem igényelte a luxust, a palotájában egészen más volt a helyzet. Szaddám Huszein szakácsa, Abú Alí meséli el, hogy évente egyszer mind új autót kaptak, ráadásul mindig más márkát. „Senki nem kérdezett semmit. Reggel megérkeztél a munkába, és amikor hazaindultál, már az új autód állt a garázsban.” Az is mérhetetlenül bosszantotta, hogy a szegény sorból származó felesége ahelyett, hogy az ételmaradékokat kidobta volna, azokat becsomagoltatta a szakáccsal és elküldette a családjának. Huszein ezen őrjöngött, úgy vélte, a neje képtelen elnökfeleséghez méltón élni.

Szaddám más módon is szeretett gondoskodni az embereiről, fontosnak tartotta, hogy időnként még főzzön is a katonáinak. Igen ám, de mivel nem volt egy kifejezett konyhatündér, és a szakácsa beszámolója szerint nem is igazán figyelt a folyamatokra, helyette inkább fényképekhez pózolt (amit különösen szeretett), vagy előadást tartott, így a rizs, amit készített, gyakran leégett, és rettentő sós is lett.

A katonák persze nem mertek panaszkodni, ették, amit a diktátoruk eléjük tett: az odakozmált, agyonsózott rizst.

De a brutalitásáról is híres volt, politikai pályája is részben a könyörtelenségének következménye és annak, hogy mindig több lépéssel előre gondolkodott, állítja egy iraki orvos, Haszan Jaszín. Az erőszakossága pedig dermesztő, ahogy a fiaié is, akik úgy jártak-keltek a városban, hogy ami megtetszett nekik, azt elvették. Ha ez egy fiatal lány volt, aki a szerelmével balszerencséjére épp arra sétált, akkor őt.

Senki nem lehetett mellettük biztonságban. Előfordult, hogy Udajnak, Szaddám fiának nem ízlett az étel, amit a szakácsa főzött neki, úgyhogy eszméletlenre verte. 

Majdnem kivégzés egy fing miatt

„A konyhán én voltam a diktátor” – vall módszereiről Otonde Odera, Idi Amin szakácsa, aki diktátorszakácsként is úgy tekintett a munkájára, hogy ő azt a legjobban akarja csinálni. Csodával határos módon érte csak meg a felnőttkort: nagyon szegény, nehéz körülmények közül származott, ő volt a szülei tizennegyedik gyereke, és az első, aki életben maradt – a szülőknek ugyanis nem volt pénzük orvosra, így ha elkapták a maláriát, a himlőt, vagy a szamárköhögést a testvérei, az egyenlő volt a biztos halállal. Otonde Odera útja innen vezetett elegáns szállodákba, majd Uganda két elnökének konyhájába is. Az egyikük Idi Amin, a véreskezű diktátor volt, akiről azt terjesztették, hogy emberhúst is eszik. És hogy ő maga mit gondolt az elnökökről? „Nem gondolkoztam azon, hogy legális-e a tevékenysége. Obote (Milton Obote, Uganda első miniszterelnöke – a szerk.) a főnököm volt, a törzsem tagja volt, a testvéremként tekintettem rá.” De arra is hamar ráérzett, hogy a legokosabb, amit tehet, ha meghúzza magát és teszi a dolgát. A jóllakott zsarnok ugyanis rá egy fokkal kevésbé veszélyes.

„Az előző államcsíny megtanított arra, hogy a hatalomátvétel a tábornokok dolga. A szakácsé pedig az, hogy tiszta legyen a keze meg a köténye. És főzzön. Semmi sem ment fel a munkád alól, mert ha már levezették a puccsot, akkor megérkeznek hozzád üres gyomorral, és amíg tudsz adni nekik valami finomat, addig esélyes, hogy nem ölnek meg.”

Idi Amin (Milton után Uganda elnöke) megőrült a nőkért, és ahogy Szaddám fiai, ő sem finomkodott, ha udvarlásról volt szó: ha megtetszett neki egy lány, az vagy elfogadta az elnök közeledését, vagy szöknie kellett az országból a bosszúja elől. Ha férjes asszonyon akadt meg a szeme, az emberei gyakran tettek róla, hogy az hamarosan megözvegyüljön. A rendőrség és a katonaság korlátlan jogokat kapott, minden további nélkül meggyilkolhattak embereket. Az áldozatokat rendszerint bozótvágóval vagy kalapáccsal ölték meg. Mit tehet ilyen körülmények között egy szakács, aki napi kapcsolatban áll a véreskezű diktátorral? „Hittem abban, hogy főzök olyan jól, hogy az elnök nem fog megöletni.” Persze, így is iszonyatosan nagy veszélyben volt nap mint nap.

Egy ízben Amin fia olyan sokat behabzsolt a mazsolás piláfból, hogy megfájdult a hasa. Az elnök őrjöngeni kezdett, azt hitte, valaki meg akarta mérgezni. Otonde Odera elszaladt a gyerekkel a kórházba, a mohó csemete pedig az orvos segítségével megszabadult a bélgázaitól és megkönnyebbült. Amikor felhívták telefonon az elnököt a jó hírrel, az épp fegyvert fogott az egyik szakácsa fejéhez. 

A diéta öl, butít és nyomorba dönt (egyes esetekben)

Enver Hoxha (Albánia egykori teljhatalmú diktátora) szakácsa, K. úr anonimitásba burkolódzik, amikor felkeresi őt Szabłowski, mert nem akar naponta magyarázkodni, hol és kinek dolgozott, amikor a hazájában éhen haltak az emberek. „Főzni szeretettel kell, ha ez nincs meg benned, jobb, ha keresel magadnak más foglalkozást” – vallja, majd azt is elmeséli, Enver Hoxha mindenkit meggyilkoltatott, akiről úgy érezte, közé és a hatalom közé állhat, még a tulajdon sógorát is, aki korábban rengetegszer elbújtatta, és a saját házában adott neki szállást. De a hatalomra kerülése után megölette azokat a lányokat is, akik korábban visszautasították a közeledését.

Hogy mi lehet (az egyik) oka annak, hogy ilyen kíméletlenül elpusztított mindenkit, arra a szakácsának van egy érdekes magyarázata. Enver Hoxha cukorbeteg volt, ezért az orvosai szigorú, 1200 kalóriás diétára fogták a 184 centi magas, ereje teljében lévő férfit.

„Szerintem Hoxha az élete nagyobb részét éhesen töltötte, ezért volt folyton ideges. Hogy hogyan hatott ez a döntéseire? Gondold el, milyen döntéseket hoznál, ha egyfolytában éhes és dühös lennél.”

K. úr ezért ha látta, hogy Hoxha nagyon rosszkedvű, akkor édesítővel készített neki egy kis nyalánkságot. „Ki tudja, hány embernek mentettem meg így az életét?” Ő úgy élte túl a diktátor melletti munkát, hogy rájött, az ételeivel az anyját kell helyettesítenie. Így tehát Hoxha nővére segítségével megtanulta úgy elkészíteni az ételeket, ahogy otthon, a gyerekkorában ehette, és ezzel a mesterhúzással nélkülözhetetlenné tette magát.

Fidel, aki rákényszerítette a kubaiakra a reformkonyhát

Szabłowski Fidel Castro két szakácsát is felkeresi, Florest és Erasmót. Flores elméje az interjú idejére már teljesen megbomlott, így elég összefüggéstelen a beszámolója, de Erasmo sok mindenre emlékszik. És hogy mi Fidel Castro egyetlen rossz tulajdonsága szerinte? „Hogy mindig mindent jobban tud.” Azért a kubai nép bizonyára több negatívumot is fel tudna sorolni az elnökről, aki hajszál híján atomháborúba vitte a világot, és akinek elbaltázott politikáját sokan a bőrükön érezték. Miután 1991-ben széthullott a Szovjetunió, amely egészen addig pénzelte Fidelt és a forradalmi kísérleteit, soha nem látott éhezés tört ki az országban. (Fidel erős eufemizmussal ezt az érát Különleges Időszaknak nevezte el.) Erre idéz a szerző egy korabeli viccet:

Mi a kubai forradalom három vívmánya? Az orvostudomány, az oktatás és a sport. És mi a három kudarca? A reggeli, az ebéd és a vacsora. 

Még a kubai tévé közkedvelt szakácsa, Nitza Villapol is megszenvedi az időszakot: tizenkét kilót fogy, nem önszántából. A „kubai Julia Child” szakácskönyvíró és televíziós műsorvezető az 50-es években heti műsorában próbálta a háziasszonyokat a steaksütés vagy a desszertkészítés fortélyaira megtanítani, szakácskönyveit sokan bibliaként forgatták. Ám ahogy egyre mélyült a hiánygazdaság, úgy kellett neki is egyre kreatívabbnak lennie, így született meg a fokhagymás panírban kirántott grépfrút, vagy a híres kubai zöldséges húsétel, a ropa vieja, ám ezúttal hús helyett banánhéjjal. Egy idő után azonban már grépfrút és banán sem volt.

„A Különleges Időszakban ötvenezer kubai vakult meg. Az emberek minden harmadik nap evés helyett cukros vizet ittak” – mesél a könyv szerzője az áldatlan állapotokról.

Mit vihetünk mindebből haza a horrortörténeteken és a bizarr recepteken túl?

Sok politikus esetében a véreskezű elnyomóvá alakulás fokozatosan történik, ezáltal (ahogy a klasszikus példa is említi, csak hogy maradjunk a gasztronómiánál) mi, a nép békaként fokozatosan fővünk bele a vízbe. A tömeges éhezés, a százezrek pusztulása, a szegény népet agyonsarcoló, palotákban dőzsölő zsarnokok, a diktátorok és családtagjaik gátlástalan vadorzása tehát nem egy csapásra történik meg, hanem egy folyamat részeként, amelyben az első lépések talán még jó szándékúnak, bölcsnek, szükségszerűnek, akár ártatlannak is tűnhetnek. Sőt, sokan még az igazságtalanságok, a borzalmak, az ellehetetlenülés közben sem látják, mi folyik valójában. Ahogy Pol Pot szakácsnője is írja: „Nagyon örültem, hogy segíthetek. Ott akartam maradni a bázison a Forradalomért. Megérte, a szelíd Matrac testvérért.” Pol Pot, azaz Matrac testvér azért kapta ezt a becenevet, mert mindig, minden konfliktust csillapítani akart. Ehhez képest az ő uralma alatt becslések szerint 1,7 millió embert gyilkoltak meg, éheztettek vagy dolgoztattak halálra. 

Mit tehet hát az ember? Megpróbál jól választani magának vezetőt… és azért a biztonság kedvéért megtanul úgy főzni, hogy ha úgy adódik, nélkülözhetetlenné (vagy legalábbis nehezen pótolhatóvá) tudja tenni magát. Úgyhogy most megyek is, és finomítom még kicsit a körömpörkölt-technikámat.

Fiala Borcsa