Vezérigazgató leszek

Mindig határozott elképzeléseim vannak. Nehezen tűröm a szabálytalant, és azt is, ami nem illeszkedik az általam megálmodott irányvonalba. Azt vallom, hogy a változatosság gyönyörködtet, de nem hiszek benne. Az önálló gondolatokat viszont minden beosztottam szerint jól viselem, sőt kifejezetten szeretem. (Ha azok megegyeznek az enyémekkel.) A véleményem kialakításában nem szoktak befolyásolni a tények, olyan dolgokról is szívesen nyilatkozom, melyekhez nem igazán értek, de tudom, hogyan kéne megcsinálni. Rugalmas az egyéniségem, és kész vagyok megegyezésre jutni mindenkivel, aki maradéktalanul elfogadja az álláspontomat. Szeretem a rendet és a rendszert, a zsenikre pedig – akik állítólag átlátnak a káoszon – semmi szükség, mert csak belepiszkítanak a ventilátorba az örökös okoskodásukkal meg okvetetlenkedésükkel, és egyáltalán nem szeretnek takarítani, ráadásul nem is tudnak. A mosdatás a magamfajtának megy igazán. Mert állítom, hogy különböző fajták vannak, még akkor is, ha ezzel a gondolattal nem vagyok szalonképes egyes társaságokban. Persze bárkinek joga van vitába szállni velem, de ezt a vitát csakis én nyerhetem meg.

Sokra vittem. Nem volt sima az út idáig, és nem volt mindig egyszerű kitalálni, hogy mit akarnak hallani azok, akiktől a sorsom függött. Végre aztán eljött az én időm, elértem, hogy kinevezzenek vezérigazgatónak, sőt nem sokkal később az igazgatótanácsba is beszavaztattam magam.

Így mostantól az lesz végre, amit én előírok. Szabad kezet kaptam a kinevezőimtől.

Számomra csak a barna haj és a borostyánszínű szem lehet szép, elegáns és elfogadható, mert akinek ilyen van, arról tudni lehet, hogy megbízható. Ezért úgy döntöttem, hogy (az egyik közeli munkatársammal, akinek az anyjától az én anyám megtudott jó néhány sikamlós részletet a korábban viselt dolgairól) készíttetek egy listát az általam irányított vállalat dolgozóiról: kinek milyen színű szeme, haja van. Tudtam, meg fogja kérdezni, hogy mi lesz vele, ha a kék szeme miatt nem fér bele a listába, de mondtam, ne aggódjon: ha azt teszi, amit kérek tőle, kaphat kontaktlencsét, és senki nem fog rájönni, mert aki emlékszik az eredeti színre, azt természetesen azonnal kirúgjuk. Vagy olyan helyzetbe hozzuk, hogy mennie kelljen, és persze gondoskodunk arról, hogy a továbbiakban is jobbnak lássa a hallgatást.

Megbíztam egy egész osztályt, hogy meséljenek mindenkinek a száz országba induló exportterveimről, aminek ötletével egyébként az igazgatótanácsba is bekerültem, meg arról, hogy olyan mesés jövő vár ránk, ami maga lesz a Kánaán, és utasítottam Sam Goodot, az amerikai pénzügyi tanácsadómat, hogy számszakilag is támassza alá a tervezetet. Azt mondta, ez némi fejfájást okoz majd neki, mert nincs is száz ország a Föld nevű bolygón, de mivel én nem szeretek a részletekben elmerülni, (szerintem ez a fajta pöcsölés merő időpocsékolás, és rendkívül sznob dolog is egyben) mondtam, hogy gondolkodjunk nagyban, és vonjunk be egy másik bolygót a szállításokba, megadva ezzel a bizonyítás kétségkívül leghatékonyabb irányát.

Kértem az értekezleten, hogy csak a hideg tekintetűeket tartsuk távol a projekttől, mert ők a fagyos hozzáállásukkal meg az örökös kételkedésükkel akadályozzák a nagyszabású elképzeléseim megvalósítását. Érveim alátámasztására azt is elmondtam, hogy ezek a kék szeműek például csak „jónapot"-tal köszönnek, anélkül, hogy hozzátennék: „kívánok". Köztük van ráadásul a legtöbb gyermektelen is, és ez nem tetszik nekem, mert mi lesz így a cégen belüli utánpótlás kinevelésével?

Feltűnt egyébként, hogy az összeírást követő hetekben egyre több barna hajú munkatársam lett, de nem újak, hanem csupa olyan, aki eddig szőke, vörös vagy ősz volt. Mondtam is nekik: meg vagyok ezzel elégedve, és örülök, hogy egy húron pendülnek velem, de azt is hangsúlyoztam a négyszemközti beszélgetéseken, hogy nekem azért vannak fényképeim az eredeti hajszínükről, és amíg jól fognak viselkedni, nem is mutatom meg azokat az újonnan felvételre érkezőknek vagy a frissiben kinevezett főnökeiknek, de egyetlen rossz mozdulat, pillantás vagy szó elég lesz ahhoz, hogy könyörtelenül lebuktassam azt, aki nem képviseli elég hűen az elgondolásaimat. Megnyugtatásukra és hűségük biztosítására azonnal kiosztottam havi plusz egy szabadnapot, amit közmegelégedéssel azonnal el is fogadtak.

Teremtek egy világot magamnak

Gondoltam, nem érem be annyival, hogy egy vállalatot vezérigazgatok, itt nem állok meg, bár tilos maszekolni ilyen beosztásban, de ha már megszerzem a tulajdonosoknak az ellenfelek cégeit és termelőkapacitását is, ki lehetne alkalmasabb a vezéigazgatói székbe, mint én? Magamnak is csurrantok belőle egy keveset. Jól jönne a folyóparton egy vadásztanya, meg egy nyolc-tíz szobával nagyobb ház, mert hát mégis: én egy... sőt, most már két vezérigazgató vagyok, úgyhogy nem lakhatok panelben, járnak bizonyos dolgok, ezt kár is elvitatni.

Nekem már veszélyes a közlekedés, erre a felismerésre ébredtem egy szép, napsütéses tavaszi reggelen, így leszóltam a titkárságra, hogy sofőröket kérek, lehetőleg kettőt, hogy éjszakára is legyen, mivel mostanra egész biztosan pótolhatatlan lettem, hiszen a munkatársam, akivel a listákat elkészítettem, naponta több alkalommal emlékeztet erre, sőt: elmondja, hogy ebben a kérdésben a többiek is rendre meg szokták őt erősíteni,

így minden reggel kollektíven imádkoznak értem és a családomért.

Igazuk van, a család szent dolog. A legjobb, ha mindenki a közelemben lesz. Ezért első lépéseim egyikeként kineveztem őket a legfontosabb kulcspozíciókba. Fő a bizalom!  A személyzetis javasolta, hogy olyat is keressünk, persze szigorúan csak helyettesként, aki majd elvégzi a munkát. Ezen a mondaton, – amivel kétségbe vonta a családom felkészültségét –, annyira felhúztam magam, hogy majdnem kirúgtam, de akkor óvatosan figyelmeztetett, hogy az én feleségem szeme is kék, ha ez esetleg pillanatnyilag elkerülte volna a figyelmemet, és ő tud róla, mert a barátnője látta, és le is fotózta a mosdóban, ahogy a lencséjét igazgatta, persze azonnal úgy tett, mintha csak a szempilláját festené, de egy másik nőt nem lehet ilyen téren átverni, arról nem beszélve, hogy nem is volt a kezében szempillaspirál. Biztosítottam, hogy nem, nem kerülte el ez a dolog a figyelmemet, csak sosem szerettem a tényeket, mert azok makacs dolgok, és Pelikán József meg Virág elvtárs is elmehetnek a francba. Egymásra néztünk, elnevettem magam, és közöltem vele, hogy csak vicceltem az elbocsátásával kapcsolatban, így kéz a kézben lementünk a büfébe egy kávéra. Azaz, csak mentünk volna, mert a titkárnőm javaslatára délben bezárattam a büfét. Egyrészt a büfésnek is jár az ebédidő, másrészt pedig jobb és költséghatékonyabb, ha a dolgozók a szabad levegőn töltik a harmincperces ebédszünetüket, miközben kellemesen beszélgetnek rólam és a sikereimről, nem pedig idegesen várakoznak a tömött sorokban.

A titkárnőm hihetetlenül jó dolgokat képes egyébként kitalálni. Most dolgozunk az ötletén, hogy létrehozzuk a kétszemélyes pihenőszobákat, amelyeket ebédidőben lehet majd igénybe venni, szigorúan ellenkező nemű és borostyánszínű szemű pároknak, amelyet egyébként a 2200,6 milliárdért vásárolt, pillanatnyilag még nem működő retinaszkenner fog ellenőrizni, meg a közösülési biztos. Fontos a jó hangulat, mert csak úgy lehet érdemi munkát végezni, és meg kell védeni magunkat a stressztől.

Szükségük is a nyugalomra és a higgadtságra, mert a kollektív szerződés módosítására készülünk.

Az első pont lesz a legfontosabb, amely kimondja, hogy nincs szükség kollektív szerződésre, és azonnali hatállyal meg kell azt szüntetni.

Persze a bejárati kapu színe, a felmosórongy tárolási módja, a szalvéták háromszögbe hajtásának az iránya és az irodák szellőztetési gyakoriságának az ellenőrzése is szavazásra kerül. Szóval csupa életbevágóan fontos kérdésről döntünk aznap, és természetesen divatcég lévén azt is meg kell határoznunk, hogy lehet-e a szürke öltönyhöz barna zoknit viselni. Biztosra veszem, hogy ennél a pontnál óriási vitákra számíthatunk majd. Ha a vita mégsem akarna kirobbanni, akkor Sipos kartársnő felovassa az általam megírt saját vitaindítóját, amiben a barna zoknisok kapnak majd hideget és meleget. Remélhetőleg ez kiveri náluk a biztosítékot, ettől végre megered a nyelvük, és megtudhatjuk, ki kinek az oldalán áll. Mert mi már akkor is divatcég voltunk, amikor a cérnát meg a nadrágot feltalálták, úgyhogy nekünk ilyen diorok, meg sanelek ne akarják megmondani, mik a nemzetközi trendek, az ívszenloranhez hasonló fickók meg jobb lesz, ha vigyáznak magukra, mert tudjuk, miket csinálnak! Miattuk van veszélyben minden, a dolgozók prémiumáról már nem is beszélve, de én aztán nem köntörfalazok, megmondtam nekik az igazságot, úgyhogy a sorsukért ne engem hibáztassanak!

Ha süt a nap, reggelente arra ébredek, hogy túl nagy a világosság. Vajon hányszor kell még elmondanom, hogy korlátozódjon a napsütés a felkelésem utáni időszakra?! Persze úgysem alhatok sokáig, mert mindig felébredek a kulcs zörgésére, amikor a személyzet bejön ébreszteni, beadja az injekciót, és megkérdezi: „mi a terve mára, vezérigazgató úr"? Figyelmesen hallgatnak engem, jegyzetelnek és bólogatnak, csak azt az egyet nem értem, miért van itt mindenki fehér köpenyben szürke öltöny és barna zokni helyett?

El ne felejtsem megkérdezni a titkárnőmtől, hogy ki is van bezárva? Mi vagy ők?

Mert egyrészt ez a rács helyzetéből nem igazán derül ki, másrészt pedig: hol marad minden reggel a sofőröm?



Náray Tamás

Kép: Flickr