„A férjem lefényképezett, ahogy a vécén ülök a gyerekkel az ölemben” – A magányos vécézés máshol is csak álom?

–

Határhúzás a toaletten

Miután megírtam a cikket és olvastam a rengeteg sorstársi kommentet, arra jutottam, hogy márpedig ez tényleg nem mehet így tovább. Igenis vannak olyan helyzetek, amikor jár az embernek a nyugalom.

Túl a csecsemőkoron, el kell jöjjön az a pont, amikor az ember elkezdi csepegtetni az infót a gyereknek, hogy az univerzum nem feltétlenül mindig körülötte forog, és ebbe az anya is beletartozik. Most nyilván felhorkannak sokan, hogy hát hiszen az anyaság ilyen, nonstop szolgálat, de a lassan tízéves tapasztalatom inkább azt mutatja, hogy az

anyai feladataim közé tartozik az is, hogy megtanítsam a gyerekeimet a határok tiszteletben tartására is. Másképp hogyan védené a saját határait a jövőben?

Persze most, a jelenben elsősorban az motivál, hogy szeretném nyugodtan végezni a dolgom. Nemrég írtam arról, hogy milyen altesti küzdelmeken mentem keresztül a szülések óta, így mondhatni, egészségügyi oka is van annak, hogy abban a pár percben ne kelljen kikiabálnom az ajtón, vagy elolvasni, mi van a lovas kép mellé írva.

Ezzel a cikk alatti kommentek és a privát üzenetekben érkező vallomások alapján nem mindenki tudott azonosulni, belőlük mutatok most párat. (A neveket megváltoztattam, mert bár a kommentek nyilvánosak, a téma mégis intim.)

Ülök a fajanszon, az egyévesem meg az ölemben

„Én imádom, hogy az ikrek mindig utánam jönnek. Van abban valami megható, hogy ennyire sem bírnak nélkülem lenni. Persze nyilván nem ideális, de akkor is, én minden alkalommal elérzékenyülök” – írta nekem Panni, aki azt is hozzáfűzte, hogy a férje viszont nagyon szigorú ebben, kulcsra zárja a vécéajtót, és szólni se lehet hozzá. Azzal sem ért egyet, hogy Panni ilyen lazán kezeli ezt a helyzetet.

Más férje ennél lazább ebben a kérdésben: „A drága férjem lefényképezett, ahogy ülök a fajanszon, előttem a négyéves a bilin, az egyévesem meg az ölemben. Ma már tinik, de még mindig előszeretettel jönnek utánam lelkizni, ha ott vagyok” – írta Edina.

Sokan felhozták azt az édes-kesernyés szempontot, miszerint olyan gyorsan felnőnek a gyerekek és nemsokára iszonyúan fognak nekünk hiányozni még ezek a háborgatós pillanatok is. Hát, nem tudom, biztos így lesz, én egyelőre nem tudom így nézni a dolgot, Kinga viszont nagyon is:

„Bár néha jó lenne legalább itt egyedül lenni, de ilyenkor eszembe jut, hogy milyen gyorsan nőnek, és ki kell élvezni minden pillanatot, amíg velem szeretnének lenni és nem a haverokkal. Na meg annak is örülök, hogy elmondják kisebb-nagyobb gondjaikat. Ha itt, hát itt” – mondta.

Érthető, és együtt is tudok érezni ezzel a gondolatmenettel, de azt sem szeretném, ha bárki azt érezné egy ilyen komment láttán, hogy ő nem értékeli kellőképpen a jelent. Szerintem az anyaságnak igenis vannak olyan momentumai, amik nem feltétlenül hiányoznak később.

Például egyértelműen jobban alszom éjszaka, ha a gyerekek a saját helyükön maradnak. De imádom minden percét az együtt alvásnak még akkor is, ha reggel úgy kelek fel, mint akit agyba-főbe vertek az éjjel, és mindenem fáj. Ez hiányozni fog. De a vécéről fegyelmezni az egymással épp összebalhézó gyerekeket, na, azt egyelőre nem látom, miért is hiányozna. És azt is merem állítani, hogy (egy bizonyos kor után) a gyerek is abszolút meg tudja érteni bármilyen lelki törés nélkül, hogy néha anyának is kell, sőt, jár, hogy magában legyen. A vécén mindenképp.

Az viszont még mindig nem derült ki, hogy vajon miért mindig akkor történnek a balesetek, a bilibe kakilások a lakás másik végében, és a legdurvább összefejelések, amikor a fenekünk a vécédeszkához ér.

Katának van erre egy elmélete:

„A köldökzsinór maradványaként a gyerekeimben van egy kapcsoló, az én hátsó felemben meg egy azzal közvetlen összeköttetésben lévő relé. Ha leülök bárhová, vagy ne adj' isten lefekszem, a relé jelez, a gyerekeimben pedig bekapcsol az azonnali anyaigény, és már jönnek is.”

Egyelőre még brit tudósok sem erősítették meg az elméletet, de tőlem kap egy szavazatot, mert más magyarázatot még én sem találtam a jelenségre, ami valóban, a leülésre és a vízszintbe helyezkedésre is eléggé jellemző.

Mások is gondolkodtak már ezen, mint kiderült, Hédi szerint a deszkába valami anyaérzékelőt építettek be gyárilag, ami beindít egy vészvillogót a szobában.

„Ahogy hozzáérek, jönnek a halaszthatatlan kérdések, azonnali válaszra várva, vagy egy kisebb tábor alakul ki a zárt ajtó előtt (a kutyát is beleértve), akik várva várják, hogy kinyíljon a bűvös ajtó” – írja Hédi. „Kicsit, mint a »Men in black«-ben a szekrény lakói… ahogy nyitom az ajtót, megörülnek nekem.” 

A nagyik sem ússzák meg

Aztán vannak olyanok, akik már megbarátkoztak azzal, hogy a magányos vécézés csak álom, és inkább kreatívan használják ki az együtt töltött időt. Zsófi például a kétéves gyereke társaságában a vécépapír-gurigákkal játszadozik el.

„Ha nagyon sok van, akkor egybe beletömködjük a többit, azt szereti. De szokott velük telefonálni is. Édes, mert ő tépi nekem a papírt, amivel csak annyi a gond, hogy a felét letekeri a gurigának. Még jó, hogy nem nagyobb a vécé, és nem kezd el vele szaladni.”

Sokan írták, hogy a járókát pont erre találták ki, hát, nálunk ez a műfaj megbukott elég hamar, a járókát vagy kiságyat mászókának nézve olyan akrobatikus mutatványoknak voltam szemtanúja, amiket inkább éreztem rizikófaktornak, mint biztonságosnak. Persze ehhez rakétát kellett szülnöm, aki előtt soha nincs semmilyen fizikai akadály. Ami van, azt megmássza, szétszedi. Szóval innen is üzenem, hogy sajnos a járóka nem mindenkinél jelent megoldást.

Érkeztek olyan kommentek is, miszerint a mai „bezzeganyák és/vagy mártíranyák” világában már ilyen anomáliák fordulhatnak elő, hogy a gyerekek már a vécén se hagyják békén az anyjukat, de alaposan rájuk cáfoltak azok a nagymamák, akik közül páran szintén megosztották a tapasztalataikat. 

„Én nagyiként is ebben vagyok, jönnek utánam, mint a kiskacsák, a három- és négy éves kincseim. Soha nem mondanám nekik, hogy »várjatok, mindjárt jövök. Gyere, drágám, a mamival«” – írta Erzsébet.

Katalin még meg is jegyezte, hogy el ne higgyük mi, mostani anyukák, hogy csak velünk történik ez – csak régen nem született belőle újságcikk.

„Hatvanhárom éves vagyok, már felnőttek a gyerekeim. Sem fürödni, sem vécére nem tudtam egyedül menni, de még a fogorvosi székben is az ölemben ült a kisfiam”

– osztotta meg velünk az emlékeit.

A sokféle vallomásból és kommentből kiindulva egy biztos: véleménye mindenkinek van a témáról. Igazságot tenni viszont nem tudunk, így hát csak azt tudom mondani, hogy szerintem mindenkinek joga van pár perc nyugihoz, vécén innen és túl. Aztán ebben vagy partner a gyerek, vagy nem. Ez a határhúzási kérdés viszont már messzire vezet, ami már egy másik cikk témája…

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/  sarahwolfephotography

Szabó Anna Eszter