A hegek pszichológiája: rajtunk múlik, hogy a sérülést vagy a gyógyulást látjuk-e bennük

–

Tizenegy öltés. Ennyivel varrták össze a térdemet egy olyan sérülés után, amely kamaszkoromban drasztikus hirtelenséggel vetett véget a sportpályafutásomnak és az addig megszokott életemnek. Eleinte nagyon fájt, húzódott, viszketett. Egy rossz mozdulat következménye volt, bizonyíték arra, hogy valamit elcsesztem, legalábbis teljesen elfogytam, elbuktam egy helyzetben, amiért hol magamat, hol másokat, hol a sorsot hibáztattam. Aztán egy időre érzéketlenné vált ez a terület. Ma viszont úgy látom,

ez a cipzár az én tetoválásom: hét évet őriz a gyerek- és kamaszkoromból, egy olyan időszakot, amelyben rengeteg küzdelem volt a szó nemes és verejtékszagú értelmében egyaránt.

Ez a hét év nemcsak a bőrömön, hanem a személyiségemen is nyomot hagyott, a részemmé vált. Egész életemre megalapozta az erőforrásaimat, de különböző veszélyekre is hajlamosított, amikkel folyamatosan dolgom van. 

Látható és láthatatlan sérülések 

A térd nincs központi helyen, sokszor ruha takarja. Nem kell megélnem, hogy állandóan azt kérdezgetik, mi történt velem, ahogy azt sem, hogy mások nem a szemembe néznek, amikor beszélgetünk, hanem a hegemet fixírozzák. Nem kell aggódnom, mit gondolnak rólam egy állásinterjún vagy egy randin (legalábbis nem emiatt). Sajnos napjainkban is tartja magát a hiedelem, hogy „ami szép, az jó is”. Másodpercek törtrésze alatt formálunk egymásról benyomást, ami a személyészlelés energiatakarékos módja ugyan, de súlyos tévedésekhez vezet, ha túláltalánosítások alapját adja.

A pszichológiában holdudvarhatásnak vagy haloeffektusnak nevezik (a halo magyarul glóriát, dicsfényt jelent) azt a kognitív torzítást, amikor az illető egyetlen tulajdonsága alapján következtetünk az összes többi vonására. 

Kutatások sora bizonyítja, hogy a vonzónak tartott embereket kedvezőbben ítéljük meg. Automatikusan azt feltételezzük, hogy intelligensebbek, megbízhatóbbak, sikeresebbek, mint a többiek.

Kevésbé gyanakszunk arra, hogy bántalmaznák a családtagjaikat vagy nemi erőszakot követnének el, az igazságszolgáltatásban pedig rendre enyhébb büntetésekkel megússzák. Ha bajba kerülnek, gyakrabban kapnak segítséget idegenektől, illetve a munkahelyi értékeléseken is jobban szerepelnek még akkor is, ha másokkal azonos teljesítményt nyújtanak. 

Az tehát, hogy valakinek „elcsúfítják-e” hegek az arcát, nagyon is valóságos következményekkel járhat az illető lehetőségeit, pénzügyeit, emberi kapcsolatait tekintve. Részben azért, mert mások elhamarkodottan, előítéletesen reagálhatnak rá, részben pedig azért, mert ő maga is elhiheti, hogy a hege nem szép, így egyfajta önbeteljesítő jóslatként bizonytalanabbá, visszahúzódóbbá, gátlásosabbá válhat, a szégyentől akár el is szigetelődhet.

Egy forradás még szexi is lehet

Bár több vizsgálat is azt találta, hogy elsősorban nem a heg mérete, hanem annak láthatósága az, ami negatívabb testképpel jár együtt, a helyzet azért ennél bonyolultabb. Egy kutatásban nőket kértek arra, hogy értékeljenek fotókat az alapján, hogy a képen szereplő férfival mennyire szívesen randiznának, járnának. Míg egy elképzelt hosszú távú kapcsolat szempontjából a nőknek nem számított a heg megléte vagy hiánya a potenciális partner vonzerejének megítélésében, addig

rövid távú kapcsolat esetén a nők még vonzóbbnak is tartották a sebhelyes férfiakat, mint a sebhely nélkülieket. 

Ha belegondolunk, a filmeken is gyakran ábrázolják hegekkel a főhőst: de ezek vagy nem látható helyen vannak (például háton, mellkason), vagy ha arcon helyezkednek el, akkor általában halványabbak, nem okoznak anatómiai szabálytalanságot, néha pedig csak vérző horzsolások, amelyek „jól mutatnak”, és harci sérülésként a karakter bátorságát, férfiasságát, keménységét, áldozatát hivatottak jelezni. Ellenben a gonosztevőknek sokszor több hegük is van, azok nem gyógyulnak szépen, deformitást okoznak és központi régiókat érintenek, például a szemhéjat.

Azt se felejtsük el, hogy egyrészt a férfiak külsejére még napjainkban is kisebb hangsúly helyeződik, mint a nők megjelenésére, másrészt tágabb határok között mozog esetükben az, hogy mi minősül a társadalom szemében is szépnek. Az arcszőrzet megnövesztésével könnyebben el is tudnak takarni egy heget. Ha pedig ajakhasadékkal születtek (erről ITT írtunk korábban), ott van Joaquin Phoenix példája. Bár sokan őt is a gonosz Commodus szerepében ismertük meg a Gladiátorból, de az is igaz, hogy korántsem a szája fölötti forradás, hanem a zseniális színészi játéka tette igazán őrültté és alávalóvá azt általa megformált császárt (Oscarra is jelölték az alakításért). 

Egy heg nem heg?

Izgalmas tanulmány jelent meg nemrégiben a Plastic and Reconstructive Surgery című szaklapban. A szerzők azt írják, a hegkezelés hatalmas iparággá nőtte ki magát, amely 2017-ben csak az Egyesült Államokban mintegy 19,2 milliárd dollár bevételt termelt, 2023-ban pedig várhatóan 34 milliárdnál is többet fog hozni.

Az arc az identitásunk, az önkifejezésünk szempontjából kulcsfontosságú terület, ehhez képest még mindig kevés kutatás tárja fel a jól gyógyult hegek társas következményeit.

Zachary D. Zapatero és munkatársai 50, semleges arckifejezést mutató, férfiakat és nőket fele-fele arányban ábrázoló fotót választottak ki egy adatbázisból, és arra is ügyeltek, hogy etnikailag diverzek legyenek a rajtuk szereplők, illetve korábbi értékelések alapján hasonló vonzerővel bírjanak.

Ez után sebhelyeket montíroztak a fotókra. Ezek jól gyógyult hegek voltak, átlagban egy-két milliméter szélesek és három-négy centiméter hosszúak. Azért írom, hogy átlagban, mert a kutató orvosok odafigyeltek arra, hogy a forradás illeszkedjen a képen szereplő személy arcméretéhez, bőrtónusához. Azt is variálták, hogy a hegek hol helyezkedjenek el, mennyire legyenek a fej anatómiai alegységeinek közepén vagy határán, illetve az arc nyugalmi feszültségvonalaival párhuzamosan vagy merőlegesen fussanak. Végül 1777 személyt kértek meg, hogy pontozzák a fényképeket 3 dimenzió alapján: mennyire tartják vonzónak, magabiztosnak és barátságosnak a rajtuk lévő személyeket. 

Harry Potter, Zordon és a szülői aggodalom

Kiderült, hogy a heg meglétének, vagy hiányának jóformán semmi hatása nem volt az értékelésekre. Sőt, a sebhelyes arcokat átlagban még kicsit barátságosabbnak is ítélték a résztvevők, mint a forradás nélkülieket.

Talán azért, mert a tökéletlenségben mindig van valami emberi, amihez kapcsolódni tudunk? Egy mögöttes történet, amire kíváncsiak lehetünk?

A heg elhelyezkedésével kapcsolatban a kutatók szintén nem találtak számottevő különbségeket. A homlokon lévő forradással bírókat viszont valamivel barátságosabbnak, magabiztosabbnak látták – talán Harry Potter alakja is lendített azon, ahogyan ehhez a régióhoz viszonyulunk. Bár az ő villám alakú sebhelye gyakran fájt, és Voldemort átkának következménye volt, valamennyire a kiválasztottságát, az egyediségét is kifejezte.

Ugyanakkor az alsó szemhéj középső részétől merőlegesen lefelé tartó heg negatívan befolyásolta a vonzerőre, barátságosságra, magabiztosságra vonatkozó becsléseket, de ez a hatás is kicsi volt. Ez alapján nem lehet véletlen, hogy Zordonnak (angol nevén Scar) is ilyesmi hege van Az oroszlánkirályban, bár neki a szeme fölött is folytatódik a forradás. Hozzáteszem: nagyon problémás állatokhoz hasonlítani emberi vonásokat (például azt mondani, hogy nyúlszáj, farkastorok), itt csak azért használom a párhuzamot, mert egy antropomorfizált meseszereplőről van szó, akinél a merőleges, szokatlanabb forradás fontos kellék a szintén kizárólag emberi kontextusban értelmezhető gonoszság ábrázolásában. 

Úgy tűnik, az ilyen típusú sebhelyekben van valami, amiért negatív érzéseket társítunk hozzájuk – természetesen tévesen. Mindenesetre ha valakinek szépen gyógyult, egyetlen hege van, akkor ennek sincs különösebb jelentősége. Szóval amikor a gyereknek (vagy egy felnőttnek) véletlenül felszakad a szemöldöke, a homloka, és heg marad a helyén, nem érdemes kétségbe esni, legalábbis esztétikai alapon. 

Újra összeforr a bőr, az énkép, a történet

Fentiekhez képest más a helyzet akkor, amikor súlyos baleset vagy erőszakos támadás ér minket. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy a külsőnk egyik napról a másikra megváltozik: belenézünk a tükörbe, és rájövünk, hogy már soha többé nem fogunk úgy kinézni, mint korábban. Ki ez az új, egyelőre megtört ember? Hova lett a régi önmagunk? A trauma nyomot hagy rajtunk, de nemcsak a bőrünkben jön létre ilyenkor szakadás, hanem az énképünkben, a történetünkben is. Égési sérülést szenvedett emberekre jellemző például, hogy a korábbi énjüket idealizálni kezdik, az új énjüket pedig szélsőségesen elutasítják. Meghasad az identitás és az idő is: az élet baleset előtti és utáni szakaszra bomlik, de a kettő között kezdetben szakadék tátong.

Ez a szakadék, amelyet eleinte megközelíteni is nehéz, mégis állandóan kísért minket, a traumatikus élmény maga. A sebhelyek pedig ezeket a pillanatokat juttathatják eszünkbe: a becsapódást, az ütközést, a baj bekövetkeztét. A heg látványa tehát ugyanúgy triggerelheti, aktiválhatja bennünk a fájdalmas emlékeket, mint egy mozdulat, egy helyszín, vagy egy illat.

Ha a forradás erőszakból származik, akkor az egyik legsúlyosabb határsértésnek tekinthető, hiszen a bőr védelmi vonalán történt behatolás. Ilyenkor a heget gyakran még nehezebb elfogadni az én részeként, hiszen egy másik személy tettéhez kötődik. 

Persze az is lehet, hogy a forradás önsebzés, falcolás eredménye. Egy kutatásban azt találták, hogy a résztvevők saját maguk által okozott sebhelyei negatívabb testképpel jártak együtt, mint a balesetek nyomai. Ezekben az esetekben vélhetően egymást erősíti az önvád és a társadalmi megbélyegzés, amit önmagunk és mások elfogadásával tudunk mérsékelni.

A nem kívánt figyelem, a megbámulás, az állandó kérdezgetés viszont ahhoz vezethet, hogy sok érintett elkezd valóban agresszív vagy elkerülő viselkedést mutatni idomulva ahhoz a sztereotípiához, amely szerint „a sebhelyes emberek” biztosan „gonosztevők” vagy „defektesek”. A hegek az intimitásra is negatív hatást gyakorolhatnak: a személy szexuális aktivitása csökken, vagy mereven ragaszkodik azokhoz a pózokhoz, amelyekben rejtegetni tudja az adott bőrfelületet. Nehezebben nyit, nem megy emberek közé, mert szégyelli a testét, és a szégyen mindig izolál minket.

Ezekkel a pszichés mechanizmusokkal azért is fontos tisztában lenni, mert sokat tehetünk az érintettekért azzal, ha nem adunk rájuk negatív reakciókat.

Azt is lényeges érteni, hogy nem a hegek objektív klinikai súlyossága az, ami elsősorban számít, hanem az, hogy a személy hogyan éli meg a testét: szenvedhet valaki olyan forradástól, amelyen másvalaki hamar túltenné magát.

A lényeg, hogy önismereti munkával, társas támogatással eljusson oda, hogy a hegeiben már nem a sérülést, az áldozatiságát, a traumáját látja, hanem az erejét: azt, hogy mekkora kapacitás van benne a túlélésre, a folytatásra. Nem sebezhetetlen, de olyan gyógyító energiák lakoznak benne, amelyek igazi harcossá teszik – és ez a bőrén is meglátszik.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Guendalina Fiore

Milanovich Domi