–

Gondolkodtam én is ezen az első benyomás dolgon (mondjuk, nem sokat), hogy nekem vannak-e, vagy velem kapcsolatban van-e másnak, és nos, hát igen. Én is benyomok, meg engem is benyomnak valamilyen (tév)képzetekbe meg skatulyá(k)ba.

Aztán eszembe jutott, hogy milyen az, amikor megismerek egy másik embert, akit azelőtt még sosem láttam.

Vannak ezek a körök, amiket le kell futni, hiszen elsőre mégsem lehetek teljesen önmagam. Mert mégsem zúdíthatom rá nagytotálban az igazi valómat, mondjuk, nem mintha ne lehetne tudni rólam eléggé sok dolgot, amiről természetesen szintén mindenkinek van első benyomása.

Szeretnek vagy nem szeretnek, túl sok vagyok vagy... nem, túl kevés még sose voltam senkinek. De én most arról az esetről beszélek, amikor valakivel találkozom, aki nem ismert eddig, és elkezdünk spanolni. És akkor azt mondom neki, hogy helló, örülök, hogy találkoztunk. Majd szinte azonnal elkezdem magam nagyon kényelmetlenül érezni, mert egyből egy totálisan nyilvánvaló hazugságot mondok, hiszen nem is örülök. Mármint nem bunkóságból, hanem csak azért, mert miért is kéne örülnöm egy vadidegennek, akiről azt se tudom, kicsoda. A legális füllentéstől pedig mindjárt ideges is leszek, mert közben, ugye, mosolyogni is illik, és ilyenkor általában a stewardessekre gondolok, akik egyfolytában iszonyúan kedvesen mosolyognak totál vadidegenekre. Szóval van ez a helyzet, ami full kényelmetlen, és akkor ezt még tetézi az, hogy abszolút nem tudom, miről is kellene beszélgetnem az illetővel. Mindez amúgy az embertől független, mert nagyjából minden ismeretség így kezdődik, bár tudok rá ellenpéldákat mondani.

Mujahid barátomat konkrétan úgy ismertem meg, hogy gyakorlatilag egyből egymás nyakába borultunk egy borfesztiválon, amikor legelőször találkoztunk. Azonnal örök barátságot kötöttünk, és szó se volt ott semmilyen kényelmetlenkedésről. Azóta is emlegetjük, hogy a csudába bírtuk azonnal in medias res kezdeni. De ami nem így indul – és általában nem így indul –, az meg kényelmetlen számomra. (Nyugodtan bevallhatod, ha neked is az, nem para.)

De vajon mi lenne, ha már a legelejétől hagyhatnám az udvariaskodást, és nem kellene azt mondani, hogy örülök? És mi lenne, ha nem kellene általános témákról beszélni, hanem kezdhetném azzal, hogy: „Helló, Szentesi vagyok”.

Majd azzal folytatnám, hogy: „Engem mindenki így hív, és nem mondom a teljes nevem, mert a következő percben úgyis elfelejted, azon meg nagyon felbasznám az agyam, ja, és káromkodom is, mert jólesik. De ne érezd magad emiatt kellemetlenül, tudom, hogy te is mondasz néha csúnya szavakat, legalább szex közben, Szeretem a pimasz poénokat, én is pimasz vagyok, meg egy cinikus állat, és velem nem kell általános témákról beszélgetned, helyette szívesen dumálok veled inkább a politikáról, úgy legalább már az elején kiderül, hogy liberális is vagyok. És bírok piálni. Élvezem az életet. Leszel a barátom?”

Na, mit gondoltok? Erre mondják azt, hogy túl sok? Ja, erre, asszem. És akkor mi van? Semmi. Nem teljesen mindegy, ki mit gondol rólam, meg hogy én mit gondolok azokról, akiket nem is ismerek? A valóságnak általában nincsen köze az első benyomáshoz, vagy ha van is, akkor se sok. Ennyi.

És akkor most, hogy ezzel megvolnánk, megyek, és csobbanok egyet. Csak le ne fröcsköljem azt a lila-türkiz könyvborítót.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/KristinaJovanovic