A fekete futó, aki a náci Németország olimpiáján borsot tört Hitler orra alá

–

Owens egy tízgyermekes család legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot 1913. szeptember 12-én az Alabama állambeli Oakville-ben. Nehéz anyagi körülmények között nőtt fel. Az édesapja gyapotültetvényt bérelt, amelyen rajta kívül még négy fiúgyermeke is dolgozott. Owens viszont olyan beteges volt, hogy ő maga nem tudott segíteni a munkában:

„Két télen, amikor apámnak annyi fát sem sikerült szereznie, hogy rendesen fűthessünk nyomorúságos vityillónkban, majdnem elpatkoltam. Édesanyám azonban valahogy mindig talpra állított” – emlékezett vissza gyermekkorára egy önéletrajzi írásában.

Amikor a kis James kilencéves volt, a család Clevelandbe költözött, mivel azt hallották, hogy az ottani gyárakban többféle munkalehetőség van. Nem igazán jöttek be a számításaik, az apa ugyanis nem kapott állandó munkát, így a család jóformán csak a három fiúgyermek szerény acélgyári fizetéséből tudta magát fenntartani. Egy idő után azonban Owens is el tudott menni dolgozni, mert az egészségi állapota „lassacskán javulni kezdett”.  A fiút az egyik helyi általános iskolába is beíratták, ahol egy idő után ráragadt a Jesse név – amelyet aztán az egész világ megismert –, ugyanis az erős déli akcentusa miatt az egyik tanára a JC-t, a James Cleveland rövidítését Jesse-nek hallotta, a srác pedig nem mert szólni, hogy rosszul került be a névsorba. 

Az edzője a fiaként szerette

Owens életének első fontos fordulópontja akkor jött el, amikor megismerte clevelandi tornatanárát, Charles Riley-t, aki apai figyelemmel és szeretettel fordult az alultáplált, vézna gyermekhez. Azt javasolta neki, kezdjen atletizálni, hogy megerősödjön. Mivel Owens az iskola után rendszeresen dolgozott, Riley tanítás előtt foglalkozott vele – de nemcsak edzéseket tartott neki, hanem étellel is kínálta: „Egyél! Olyan vagy, mint egy csontváz” – szólt rá rendszeresen.

Riley – aki leginkább a futást szerettette meg Owensszel – az edzéseken rendkívül türelmes volt a fiúhoz, nem várt azonnali formajavulást, főleg, mert idő kellett ahhoz, hogy az erőállapota megfelelő legyen a versenysporthoz. A kezdeti kudarcok, csalódást hozó eredmények után aztán beérett a sok munka gyümölcse: Owens az országos középiskolai bajnokságon 756 centis eredménnyel megnyerte a távolugrást, világcsúcsot állított fel futásban 220 yardon (201,17 méter), és 9,4 másodperces eredményével beállította a világrekordot szintén futásban 100 yardon (91,4 méter).

Újra egy emberséges edzőhöz került

Ilyen bámulatos, világraszóló eredmények után nem meglepő, hogy a legjobb amerikai egyetemek versenyeztek érte. Owens – aki közben megnősült, gyermeke is született – végül az Ohio Állami Egyetemet választotta, mivel ott munkát is kapott, teherlift-kezelőként dolgozott a tanulmányai mellett.

Ám hiába volt az intézmény talán legismertebb elsőévese, a feketéket érintő hátrányos megkülönböztetés továbbra is megkeserítette az életét: nem vették fel az egyetem egyetlen kollégiumába – ezért több afroamerikai barátjával együtt egy panzióban lakott –, és az éttermek, valamint a mozik többségébe sem mehetett be. Ebben az ellenséges légkörben mentsvárként tekintett a sportra. 

„Egyszer az egyik büfé tulajdonosa […] kirohant a pult mögül, kirántotta a tányért a kezünkből, s elkezdett ordítani: »Semmi pénzért nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a négerek nálam tömjék a pofájukat!«. Az ilyen lélekölő sértések után az edzésekbe mindent beleadtam, az atlétikában kerestem vigaszt: mintha a szívembe markoló düh – és félelem! – elől futottam volna; mintha teljesítményemmel visszaütöttem volna; mintha örökké bizonyítanom kellett volna valamit…”

Owens egyetemi edzője, Larry Snyder viszont másképp állt a feketékhez, szívesen látta őket az általa tartott tréningeken – még annak ellenére is, hogy az egyetemek többségében az afroamerikaiak nem vehettek részt a sportéletben. Owenssel pedig különösen sokat foglalkozott: megtanította, hogyan rajtoljon gyorsabban, és a távolugrási technikáján is javított.

Snyder és sportolója együttműködése parádésra sikeredett: az 1935-ös egyetemi bajnokságon Owens 45 perc alatt öt világrekordot írt át, egy hatodikat pedig beállított.

Az akkor már a világ legjobbjai között számontartott atléta azonban az egy év múlva rendezett olimpián akart igazán nagyot dobbantani – az előző ötkarikás játékokra nem jutott ki –, amelyet viszont a fajelméletet hirdető, birodalomépítő náci Németország rendezett. Nem meglepő tehát, hogy sok politikus, sportdiplomata és értelmiségi is aggodalommal tekintett a torna elé.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jesse Owens (@jesse._.owens) által megosztott bejegyzés

„Higgyék el nekem, a világ minden tájáról Berlinbe érkező sportolók csupán gladiátorok, rabok és udvari bohócok lesznek egy olyan diktátor színe előtt, aki már így is a világ urának hiszi magát” – mondta Heinrich Mann náciellenes német író, Thomas Mann bátyja a játékok kezdete előtt.

Az Egyesült Államok olimpiai bizottsága fontolóra is vette, hogy bojkottálja a „náci rezsim kirakateseményét”, de a versenyzőik végül elutaztak Berlinbe, Owens pedig tudta, hogy az ő szereplése jóval túlmutat majd a sporton: 

„Hitler […] az olimpiai játékokat fajelméletének igazolására akarta felhasználni. Valamiképpen tehát Hitler és árja felsőbbrendűség mítosza ellen kellett versenyeznem.”

A Führer egyik kedvence vette pártfogásba

Owens négy versenyszámban indult „Hitler olimpiáján”: 100 és 200 méteres síkfutásban, távolugrásban, és a 4×100-as váltó tagjaként is. A legnagyobb riválisa távolugrásban a német Luz Long volt – a náci diktátor nagyon bízott benne, hogy az egyik kedvenc sportolója „megleckézteti majd” fekete vetélytársát. Amikor a versenyszám selejtezőjében Owens következett, Hitler tüntetőleg elhagyta a páholyát, ami végtelenül feldühítette az afroamerikai sportolót: nem tudott koncentrálni az ugrásaira, az első és a második próbálkozás eredménye nem volt elegendő a döntőbe jutáshoz. Készülhetett tehát a harmadik, egyben utolsó lehetőségére, és mivel tudta, nem lesz több esélye, pánikba esett.

 Miközben igyekezett összeszedni magát, egyszer csak karon fogta egy „magas, nagyszerű testalkatú, vöröses-szőke fiatalember” – Long volt az. 

„Maga sokkal nagyobb teljesítményre képes. Mi hozta ki a sodrából? Hitler gesztusa?! Hát idehallgasson! Magának be kell jutnia a döntőbe!” – biztatta, és ellátta néhány tanáccsal is. Owens – akinek a harmadik ugrása már kitűnően sikerült – ennek köszönhetően be is került a fináléba, amit végül megnyert, pont Long előtt.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jesse Owens (@jesse._.owens) által megosztott bejegyzés

Az éremátadó ceremónia rendkívül megindító volt.

„Luz – Hitler legnagyobb megdöbbenésére – magához ölelt, majd a dobogón magasba emelte jobb kezemet, s odakiáltotta a nevemet a hatalmas tömegnek: »Jesse Owens! Jesse Owens!«. S a stadion közönsége németes kiejtéssel visszhangozta: »Dse-zi Oh-venc! Dse-zi Oh-venc!«. A hideg végigfutott a hátamon” – emlékezett vissza Owens a felejthetetlen percekre.

Az afroamerikai atlétát új barátja nemcsak a távolugrás döntőjében segítette: a német biztatásának köszönhetően a 100 méteres síkfutásban olimpiai rekorddal, a 200 méteres síkfutásban világrekorddal, a 4×100-as váltó tagjaként pedig szintén egy remek szerepléssel győzedelmeskedett –

tehát a távolugrásban szerzett medállal együtt összesen négy aranyérmet szerzett Berlinben.

Hitler elismerése csak látszólagos volt

Miközben még tartott az olimpia, már az egész sportvilág Owenst ünnepelte, és Hitler sem tehette meg, hogy az általa vezetett náci állam világeseményén – amely nemzetközi befolyással rendelkező sportdiplomaták folyamatos ellenőrzése alatt állt – látványosan kifejezze megvetését a színes bőrű Owens iránt. 

Miután a sportoló megszerezte az első aranyérmét, a diktátor megbiccentette a fejét, a távolugrásban elért elsősége után a tribünről jelzett neki, az utolsó győzelmét követően pedig még levélben is elküldte a gratulációját. De mindez csak a látszat volt, ugyanis Hitler a visszaemlékezések szerint a színfalak mögött dühöngött Owens győzelmei után:

„»Az amerikaiaknak szégyellniük kellene magukat, hogy hagyják a négereket megnyerni az aranyaikat« – mondogatta, és miközben tovább ecsetelte, mennyire lenézi a feketéket, Owensre külön kitért: »Csak nem képzelik, hogy hagyom magam lefényképezni, ahogy egy négerrel fogok kezet?«” 

Miután véget értek az ötkarikás játékok, Owenst hősként fogadta Amerika. „Amikor Berlinből visszatértem, olyan konfettiesős diadalmenetben volt részem, amilyennel még kevés személyiséget fogadtak. New York utcáin az engem látni óhajtó férfiak, nők, gyermekek tízezrei sorakoztak.”

Az utca örömmámorban úszó népével ellentétben az ország akkori elnöke, Franklin D. Roosevelt egyáltalán nem volt elragadtatva Owens négy aranyérmétől: nemhogy személyesen nem fogadta, még táviratban sem gratulált neki. Owensnek arra is rá kellett döbbennie az ünneplés után, hogy a világraszóló sikerei ellenére semmi sem változott a feketék megkülönböztetését illetően: „Amikor a sok Hitlerről hallott történet után hazatértem szülőhazámba, nem ülhettem a busz elejére. A hátsó ajtót kellett használnom. Nem élhettem ott, ahol szerettem volna” – emlékezett vissza Owens, akit még azzal is megaláztak, hogy az olimpikonok tiszteletére adott fogadáson a teherlifttel kellett felmennie a bálterembe. 

Ünnepelt sztárból lenézett afroamerikai

Amikor az olimpiát követően kereste a helyét a civil életben, egyik elutasítást kapta a másik után. Filmes karrierről is álmodott, de – elsősorban a bőrszíne miatt – Hollywood sem kért belőle. A „világ leggyorsabb embere” ezek után arra kényszerült, hogy – rendkívül méltatlan módon – gyakorlatilag cirkuszi látványosságként keresse a kenyerét.

Lovakkal és amatőr futókkal versenyzett némi fizetség ellenében, ha pedig nem volt ilyen félkérése, mindent elvállalt, ami szóba jöhetett, például egy benzinkúton is dolgozott.

„Mit kellett volna csinálnom? Volt négy aranyérmem, de azt nem ehetem meg” – írta visszaemlékezéseiben a megkeseredett sportoló, aki egyébként megpróbált saját lábra állni, cégeket alapított, de azok mind csődbe mentek.

Az Egyesült Államok politikai vezetése pedig ugyan nem nyújtott neki segítő kezet, de tudta, hogy a neve az egész világon jól cseng, amit ki is használt: a hidegháború korai éveiben Ázsiába küldte mint jószolgálati nagykövetet; az 1956-os melbourne-i olimpiára pedig mint Dwight D. Eisenhower elnök személyes megbízottját delegálta. 

Viszont arra, hogy valóban megkapja azt a bánásmódot és megbecsülést, ami érdemei alapján már régóta járt volna neki, élete alkonyáig várnia kellett. Miután évtizedekig úgy tűnt, elfeledkezett róla Amerika sportvezetése, 1973-ban beválasztották az ország olimpiai bizottságának igazgatótanácsába, három évvel később pedig megkapta Gerard Ford elnöktől az Elnöki Szabadság Érdemrendet. Emellett rengeteg rajongói levelet kapott, és nem csak a sikeres sportolói múltja miatt: sokan voltak hálásak a kiváló motivációs előadásaiért és a hátrányos helyzetű fiatalokkal való törődéséért is. Utolsó éveiben tehát körülölelte hazájának szeretete – mint egy megkésett ajándék.

Jesse Owens 66 évesen halt meg tüdőrákban, amit a harminc évnyi kemény dohányzása idézett elő. Jimmy Carter, az Egyesült Államok akkori elnöke a következő szavakkal búcsúztatta:

„Egyetlen sportoló sem szimbolizálta nála jobban az emberi küzdelmet a zsarnokság, a nyomor és a faji megkülönböztetés ellen. […] A szabadság szóvivőjeként gazdag örökség az amerikai társai számára.”

Források: Jesse Owens: A rövidtávfutó magányossága. A Hét, 1970. december 11.

britannica.com, helsinki.hu, washingtonpost.com, 24.hu/sport, index.hu, mult-kor.hu, index.hu

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Bettmann / Contributor

Nádudvari Péter