Így szülnek az ukrán nők a háború alatt: „Rettenetesebb, mint a bombázás”

 –

Anna Cjacko nem úgy szült, hogy robbanások rázták az ablakát

Mégis félelem és kétségbeesés kísértette attól a pillanattól kezdve, hogy elmenekült Ukrajnából, egészen addig, míg visszatért hazájába.

Annára először Kijivtől* Lengyelország felé félúton tört rá a rettegés, amikor vadászrepülőgépek repültek el felette. Nem sokkal korábban egy könyvet olvasott Franciaország megszállásáról, ahol a repülőgépek bombákat dobtak az evakuálás alatt levő emberek sorára.

Február 24-én Anna nagyon korán ébredt. Hajnali öt óra húszkor villanást látott a hálószoba panorámaablakából, és meghallotta az első robbanást. Felébresztette férjét: „Denisz, kelj fel, elkezdődött a háború.” Volt gondosan kiválasztott, tapasztalt orvosuk, megbízható kórházuk, elvégeztek egy tanfolyamot az apás szülésről, vettek babakocsit, babaágyat, ruhát – de a háborús könyvekből tanulva mindössze két kis bőröndöt vittek magukkal. Úgy döntöttek, hogy elmennek a 92 éves nagymamához, aki Kijiv közelében, az autópálya túloldalán lakik Bucsában – úgy tűnt, ott biztonságosabb lesz.

A faluban azonban már nem volt villany, víz és fűtés sem. Anna nevet: „Valamikor ekkortájt egy kollégám azt írta: keress rá a YouTube-on, hogyan kell otthon szülni, nézzétek meg a férjeddel.” Denisz belarusz állampolgár. 2020-ban, az ottani tüntetések idején bátyja a lengyelországi Białystokba menekült a Lukasenka-rezsim elől. Anna kinyitotta a térképet, és megnézte az utat Białystokba.

„Ebben az egész történetben a legrettenetesebb az volt, amikor hátrahagytuk a nagymamát. Úgy kezdett búcsúzkodni, hogy az örökre szólt”

– emlékszik vissza Anna. — „Úgy sírtam, hogy ne lássa.” A nagymama túlélt két év náci megszállást, és most újra bombázást kell hallania. Valamit könnyített a helyzeten, hogy nem messze élt a fia, Anna nagybátyja, illetve a nagymama menye és unokája.

Anna és Denisz harminc órát állt a lengyel határon

„Rossz volt a mobilnet, és nem volt világos, hogy Ukrajna mint ország… egyáltalán… létezünk-e még. Körbesétáltam, és láttam, hogy milyen emberek ülnek az autókban: nők vezettek, autókban gyerekek kettesével, négyesévek. Láttam egy nőt vezetni, aki mögött két tinédzser, két hat–hét év körüli gyerek ült, és a mellkasán egy kisbaba volt.

Akkor iszonyúan megijedtem, mert rájöttem, hogy ennek az országnak éppen eltűnik a jövője. Arra gondoltam, hogy soha nem jönnek vissza. És ez rettenetesebb volt, mint a bombázás.”

Másodszor akkor tört rá a rettegés, mikor a lengyel kórházban megvolt az első konzultációja. Anna rájött, hogy semmit nem ért ebből a rokon nyelvből, a kórházi alkalmazottak viszont nem tudtak se angolul, se ukránul. És a legfőbb: „Olyan sok munkát tettem abba, hogy úgy szülhessek, ahogy szeretnék. És itt megértettem, hogy minden tervem, megszerzett tudásom megy a kukába.” Deniszt a koronavírus-járvány miatti korlátozásokra hivatkozva nem engedték be, amitől Annának még ijesztőbbé és traumatikusabbá vált az élmény.

A vizsgálatok során Anna találkozott egy endokrinológus szakorvossal, akit szintén Annának hívtak

A lengyel nő megkérdezte, szüksége van-e bármi más segítségre. Anna és Denisz akkorra eldöntötték, hogy megpróbálnak elköltözni a rokonoktól, de, bár volt pénzük, nem találtak lakást. Az orvos megígérte, hogy este visszahívja. Így is történt. Azt mondta, hogy már keresik a lakást, és megkérdezte, mire van még szüksége Annának, milyen fontos dolgok maradtak Ukrajnában: babakocsi, mellszívó, cumisüvegek.

Anna kényelmetlenül érezte magát, nem tudta, hogyan fogadhatná el, de az orvos ragaszkodott hozzá, hogy segítsen. Annának tényleg nagy szüksége volt minderre.

A terhessége jól alakult. A szülés során azonban – mint az orvosok elmondták – komplikációk léptek fel, így az egészségügyi dolgozóknak Anna beleegyezését kellett kérniük a császármetszéshez. Azt találták ki, hogy a Google-fordítón keresztül tájékoztatják erről. Anna beleegyezett a műtétbe. És kilenc óra negyvenháromkor megszületett Illja.

Anna elmondása szerint, amikor a sebészasztalról kitolták a szobába, végre elkezdett valamit érteni az egészségügyi dolgozók szavaiból. Hallotta, hogy a rezidensnek, aki, mint kiderült, a császármetszést végezte rajta, azt mondták: „Legközelebb egy mozdulattal vágj, ne többel.” Anna már elképzelte, hogy a testén egyetlen varrás helyett több is van: „De amikor a kötést levették, csak egy fővarrat és több vékony bemetszés volt rajta, amiket nem is varrtak össze, ha jól értem. Most már nem is látszanak. De három napig a szülészeten azt hittem, hogy a gyakornok eltorzította a testemet.”

Amikor Illját a műtét után Annához vitték, és az anya megpróbálta megetetni, egy 50 év körüli orvos lépett be a kórterembe

Más dolgozók jelenlétében a férfi oroszul szólította meg, akcentussal beszélt:

„Mi az, maguknál háború van? Ukrajnát hamarosan a földdel teszik egyenlővé. Mint Mariupolt. És egyébként is, Ukrajna nem létezik. Elvágjuk a Dnyepernél: attól keletre Oroszország, nyugatra Lengyelország. Bár Lengyelország, úgy tűnik, nem akarja a saját részét.”

Anna kimerült volt: „Fekszem, megütni nem tudom, mert lebénítja a fél testemet az érzéstelenítő. Még csak kiabálni sem tudok vele, mert most szültem egy gyereket.”

Az endokrinológus azonnal talált Annának lakást

Eleinte ingyen kínálta – egy barátja házában. De Anna végül egy másik opcióba egyezett bele, egy tágas, jó helyen lévő házba. A lakás nagyon olcsónak bizonyult: Anna azt gondolja, hogy a lengyel tulajdonosok csak azért ajánlottak fel egy jelképes összeget, hogy Anna ne szégyellje magát azért, mert ingyen lakik ott. Amikor Anna visszatért a szülésből, a lakásban dobozok sorakoztak: a doktornő és barátai „nem egy gyereknek, hanem egy egész óvodának” elegendő holmit hoztak. Annának ez a gesztus nagyon sokat segített.

Ettől a pillanattól kezdve majdnem olyan volt az élete, amilyennek eltervezte – felesleges stressz nélkül, biztonságban volt. De nem otthon. Nyáron mindhárman visszatértek Kijivbe.

Anna és Denisz nem tartják magukat vallásosnak. Azonban úgy döntöttek, hogy a gyereket megkeresztelik, mégpedig a görögkatolikusoknál. A görögkatolikus egyházat a Szovjetunióban betiltották, papjai és püspökei sokaságát elnyomták ukránbarát álláspontjuk miatt. Anna nem tagadja, hogy neki magának is szüksége volt további „védelemre”, reménykedni szeretett volna legalább valamiben, de a fő szempont más volt: „Ha már megkereszteled a gyereket, akkor közösséget is kell adni neki. Szerintem a görögkatolikusok jó közösség. Nekem gyerekkoromban ez hiányzott. Fontos, hogy a fiamnak meglegyenek ezek a horgonyok. Hogy jó emberek környezetébe kerüljön."

Most Kijivben rendszeresek a rakétatámadások, súlyos gondok vannak az áram-, gáz- és vízellátással. Anna mégis azt mondja, hogy már nem fél – otthon van.

Lehet, hogy véletlen, de valahányszor Anna vagy én kimondjuk a „háború” szót, a kis Illja sikoltozni kezd.

A dízelgenerátor zúgása alatt

Itt még rengeteg más „Anna” története következhetne. A nemzetközi sajtót is bejárta például Hanna Hopko újságíró és parlamenti képviselő története a háború első napjaiban, aki február 25-én szülte meg a kislányát a fővárosban, bombázások közepette.

A háború kezdetétől 2022. decemberéig 12707 gyermek született Kijivben. 2021-ben ugyanakkor ez a szám kétszer ekkora volt. Ukrajnában a bombázások közben gyerekek születnek. Kórházakat rombolnak le Zsitomirban, Mariupolban, Izjumban... Az egészségügyi minisztérium szerint november 11-ig bezárólag 144 egészségügyi intézmény semmisült meg az országban, 958-at pedig különböző mértékű kár ért.

Az egyik ilyen hely az irpinyi kórház, amely túlélte az aktív hadműveleteket, a megszállást, a felszabadítást és az újranyitást. „Voltak közvetlen találatok, részlegesen vagy teljesen megsemmisült az épület több része” – mondja az intézmény igazgatója, Anton Dovhopol főorvos. Néhány órával azután beszélgetünk vele, egy – bármilyen ijesztő is kimondani – tipikus incidens után, ezúttal Zaporizzsja megyéből: az éppen soron következő orosz rakétatámadás tönkretett egy kétszintes épületet, amelyben szülészet működött – egy anya túlélte, de a kétnapos babája meghalt.

Dovhopol, aki a közelben több egészségügyi intézményt vezet, a háború elején elrendelte, hogy Irpiny, Vorzel és Bucsa legyenek a segélynyújtás fő bázisai: „Bár a vorzeli szülészeten normális esetben szülni szokás, a megszállás és az aktív hadműveletek idején sebesülteket is operáltak ott. Ugyan a bucsai fekvőbeteg-ellátásban az a megszokott, hogy operálnak, sürgősségi ellátást nyújtanak, most a gyermekszülés is a normalitás részévé vált számukra. Ha az irpinyi klinikán betegtanácsadás zajlott is addig, most itt is szültek, műtöttek, sürgősségi ellátást nyújtottak, és betegeket irányítottak át más intézményekbe.”

Két órával a háború kezdete után Dovhopol elment a városi önkormányzathoz, ahol elhatározták, hogy a régiót hadiállapot alá helyezik. Már az első napon voltak sebesültek, akiket megműtöttek. A zavartalan áramellátáshoz szükséges dízelgenerátorokat pályafutása addigi tíz évében egyetlen alkalommal sem használtak. Az élelmiszer-ellátás biztosítását kiszervezték, és már másnap telefonon közölték az orvossal, hogy nem lehet ételt szállítani, mert az összes híd megsérült. A kórház dolgozói grillsütőkön kezdtek el ételt főzni a betegeknek az udvaron.

„Szüléseket vezényeltünk le a dízelgenerátor zúgása mellett

Vorzelben a március 9-ei evakuációig kilenc gyerek született, további kettő Bucsában és egy Irpinyben.” 

A háború első napján a vorzeli szülészeten minden alkalmazott végigdolgozta a műszakot. Néhány további orvos is érkezett a támogatásukra. A kórházi dolgozók egy része ekkor még azt sem tudta, mi történik éppen hozzátartozóikkal, az ingatlanjaikkal, mert „az első helyen a terhes nőknek nyújtott segítség állt.”

A háború elején a főorvos által meghatározott feladatok között szerepelt „minden egészségügyi dolgozó és beteg megmentése, annak megakadályozása, hogy a létesítményt a megszállók saját céljaikra használják fel.”

Egy nap az orosz katonák odamentek hozzá: „Fegyvert fognak rád, és azt mondják: te fogod vezetni Bucsa város ideiglenes közigazgatását. Mögötted körülbelül ötven alkalmazott áll. Azt mondják: motivációs videókban fogsz szerepelni. Azt mondom: rossz színész vagyok. Azt válaszolják, kíváncsiak, kinek adom majd meg magam. És fenyegetésül fegyvert szegeznek a munkatársaimra.”

Anton Dovhopol, szakmája szerint pszichiáter, „eljátszotta a hülyét” és kérdések sokaságával kezdte bombázni a megszállók parancsnokát, aki összezavarodott és megígérte, másnap délelőtt tizenegykor visszajön. Ennyi ideje volt, hogy levezényelje az evakuációt az Ukrajna által irányított oldalra. Antonnak egy percet se aludt az éjszaka, az egészségügyi minisztériummal és a katonai adminisztrációval telefonált, akik elintézték, hogy a főorvos és munkatársai végre kijussanak.

Ma a kórháznak jelentős pénzügyi gondjai vannak, készülnek az áramszünetekre, de minden osztályon újraindult a munka. A háború előtt havonta nyolcvan baba született itt, most körülbelül negyven. Elkezdődött a város és a független Ukrajna történetének legnehezebb tele.

Örök történet

Térjünk vissza Annához Csernyihiv megyébe. „A hír, hogy szültem, futótűzként terjedt a faluban. Az emberek elkezdtek előbújni a pincékből, és eljöttek meglátogatni.” Addig mindenki bujkált, végzetes lehetett, ha kimentek az utcára. Annának nem volt gyerekruhája, pelenkája, étele. „A szülés pillanatától kezdve kopogtatni kezdtek az emberek, jöttek, és kopogtak, kopogtak, kopogtak. Csak hozták és hozták a dolgokat, ki mit tudott, és azt mondták: »Köszönjük, hogy megszületett a baba«.”

Ajse tejet és tojást hozott, megmentve őket az éhezéstől. Az emberek sírtak, a megtört, sötét arcokon megjelent a remény. Éhesek, betegek, kimerültek, riadtak – akiknek addig egyetlen gondolata a fizikai túlélés volt, most visszakapták az emberségüket. Anna azt mondja: „Mindennel együtt ennyire túláradó és pozitív érzéseket soha nem éltem át addig – a feltétel nélküli szeretet, támogatás és hála érzését.”

Amikor az anya először ment ki az utcára, találkozott a szomszédjával és az ő fiával. Amint a nő meglátta Annát, meghajolt.

Anna ment az úton és érezte, ahogy remeg. Még most is, ahogy visszaemlékszik erre, érzi magában azt az izgalmat. Továbbsétált az úton, a járókelők pedig meghajoltak előtte, megköszönve, hogy szemtanúi lehettek a csodának.

A kis Miroszlava, akinek a neve azt jelenti, a béke áldása, éppen evett, és elaludt anyja karjában. Március 17-én, négy óra tizenegykor jött a világra. Az ukrán csapatok tizenöt nappal később felszabadítják a faluját.

Miroszlav Lajuk szövegét Vonnák Diána fordította magyarra

Ez a szöveg az „Ukrán írók Európáért, Európa az ukrán írókért” projekt keretében készült. A projekt a Rozstaje.art szervezésében valósult meg a Fiatal Írók Szövetsége támogatásával, Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia kormányának társfinanszírozásában, a Nemzetközi Visegrádi Alap programja, a Visegrádi Támogatások útján. Az alap küldetése, hogy előmozdítsa a fenntartható közép-európai regionális együttműködést.

* A Kijiv név használatát a fordító javasolta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ SOPA Images / Contributor

WMN szerkesztőség