Cselédek: Gyámkodtak felettük, mégis ők voltak a legárvábbak

Cselédszoba, cselédlépcső, cselédkorzó

Ma is használjuk ezeket a kifejezéseket, a nyelvünk és a házaink még őrzik az egykori szolgálók emlékét. Némi romantika is színezi olykor a szerepkörüket, de a valóság az, hogy ezeknek a nőknek a története általában nagyon szomorú volt, a velük való bánásmód pedig rendkívül méltatlan, ahogy azt tudjuk Kosztolányi Édes Annájából vagy Márai Egy polgár vallomásaiból is.     

Honnan érkeztek ezek a lányok a Keletibe, hogy aztán elszegődjenek egy-egy tehetősebb családhoz? (Fiúk inkább a mezőgazdaságban cselédeskedtek, azaz elszegődtek bérmunkára egy-egy gazdához.) Milyen volt az életük? Miben bízhattak?

Cselédet tartani a kiegyezés után jött divatba, elsősorban a fővárosban. Persze az arisztokratáknak mindig voltak szolgáik, de a fizetett háztartási segítők, azaz a cselédek alkalmazása csak a XIX. század végén vált tömegessé. Mivel rengeteg szegény sorsú ember szeretett volna a városba jönni dolgozni, nem kellett sokat fizetni nekik, egy átlagos középosztálybéli család is tudott alkalmazottat tartani.

A cselédek általában olyan hajadonok voltak, akik a bérüket hazaküldték a nélkülöző otthoniaknak, vagy stafírungra gyűjtöttek, hogy férjhez mehessenek. Sokuk szolgálata a kisebb testvérek felnevelését biztosította, a háborúban elesett apák helyett váltak kenyérkeresővé. Ha pedig egészen árvák voltak, és menhelyen nőttek fel, akkor eleve cselédnek nevelték őket, hogy aztán tizenöt éves koruk körül háztartási ismeretekből kiképezve hagyják el az intézményeket és találjanak munkát.

Nem kerestek sokat, de a bérüket félre tudták tenni, mert „koszt-kvártély” járt nekik (ha nyomorúságos színvonalon is), olykor még leselejtezett ruhákat is kaptak a gazdájuktól.

A többség valamilyen ismeretség révén kapott munkát

De voltak cselédközvetítő cégek is, ezeket cupringereknek nevezték. Kifutóik a pályaudvarokon leszólították a fiatal lányokat, és némi közvetítői díj fejében összehozták őket jövendő gazdáikkal.

Emellett létezett úgynevezett cselédbörze is, ami tulajdonképpen a rabszolgavásár modern formája volt: a cselédet kereső háziasszonyok mustrálták itt a friss felhozatalt.

Ahogy az alku megköttetett, a cseléd tulajdonképpen teljes egészében kiszolgáltatta magát a családnak, mondhatni, gyámság alá helyezte magát. 

Hogy mennyire kiskorúsították őket, azt jól tükrözi egy korabeli újságcikk (Vasárnapi Újság, 1858.):

„Némelly gazda vagy gazdasszony sokkal gyengébb, hogysem valamit erélyesen parancsolni, vagy a cseléd hibáját szigorúan megfeddeni, megbüntetni birná. Továbbá némelly embernek az a szokása, hogy cselédei, különösen némelly kedvencz cseléde iránt igen leereszkedő, vele hosszadalmasan ellocsog, sőt pletykába ereszkedik, iránta sokkal bizalmasabb mint lennie kellene. […] A határon túli leereszkedés miatt a cseléd gazdáját utóbb csak pajtásnak nézi, ki ha aztán az urat akarja előtte játszani, őt kineveti.”

A cselédek fényképes cselédkönyvet kaptak

Abba írták a szolgálati idejüket és a fizetséget, valamint a háziasszony cselédről írt értékelését. Cselédkönyvet (amelynek használata 1918 után kötelező volt) minden 12 év feletti egészséges ember (férfi és nő… és gyerek) kaphatott.

A cselédek többsége mindenes volt a házaknál, csak a gazdag családok tudtak külön szakácsnőt és szobalányt is tartani. A hierarchia csúcsán egyébként a képzett alkalmazottak (külföldi nevelőnők, házvezetőnők) álltak, ők a legtehetősebbeknél dolgoztak, akiknek férfi cselédeik is voltak, komplett személyzetük.

A cselédek szolgálata egész napra szólt

Leszámítva a vasárnap délutáni pár órás kimenőt, amikor moziba mehettek, vagy a Baross tér környéki úgynevezett cselédkorzóra, ahol házasság reményében ismerkedhettek férfiakkal: katonákkal, iparosokkal, boltoslegényekkel. A hét többi napján hajnaltól késő estig dolgoztak, minden háztartási teendő az ő reszortjuk volt. 

Csak a tehetősebb polgároknál volt külön cselédszoba, a szolgák többsége éjszakára a konyha sarkában húzta meg magát nyomorúságos fekhelyen, kihúzható ládaaljban. A kicsi gyerekekről is ők gondoskodtak (olykor egészen fiatal, tíz–tizenkét éves pesztonkákat is felvettek az urak a gyerekeik mellé), de nem lettek családtagok, sőt, nagyon rosszul bántak velük általában. A házastársi feszültség gyakran rajtuk csapódott le, a frusztrált „úriasszonyok” pofozták őket. Szokás volt marizni őket a keresztnevüktől függetlenül, hogy ne kelljen megjegyezni mindig egy másik nevet, ha cserélődik a személyzet. (A megalázó gesztus ismerős lehet például Az ördög Pradát visel című filmből, ahol a főnök az asszisztenseket hívja ugyanazon a néven.)      

A cselédek történetének talán legszerencsésebb verziója az volt, ha a lány egy ideig szolgált, majd hazament a szülőfalujába, és mert városi urak közt forgott, képbe került egy sor polgári szokással kapcsolatban, úgymond „kikupálódott”, könnyebben férjhez tudott menni.

De volt, akinek sokkal keservesebb sors jutott

Például azoknak, akiket Édes Annához hasonlóan szexuálisan is kihasználtak a munkaadók. Akadtak családok, ahová kifejezetten szép lányokat kerestek, akik a nemi betegségek veszélye nélkül kielégítik a kamasz fiúk (és esetleg a családfő) igényeit, ellentétben a kurtizánokkal, akiknek a szolgálataiért többet kellett fizetni. (Egyébként sok cseléd végezte prostituáltként, a kerítők vadásztak a jóhiszemű, fiatal lányokra, a Horthy-korszak nyilvántartott budapesti prostituáltjainak kétharmada cseléd volt korábban.)

Márai írja: „Sok polgári családban elvárták a fiatal parasztcselédektől, hogy a ház úrfiait átsegítsék a pubertás nehéz idején, s rendelkezésükre álljanak testük intimebb szolgálataival is. […] Ha a cseléd teherbe jutott az úrfitól, kitették, s a gavallér polgári nagyapa, a snájdig kölyökapa helyett bizonyos kacér és somolygó büszkeséggel fizetgette a nyolc-tíz forint tartásdíjat”.

„Pest feketére fest”

– mondogatták akkoriban, és akár igaz volt ez, akár nem, a cselédek ázsiója alacsony volt. Szokás volt tehetősek közti diskurzusokban rájuk panaszkodni (mint ma a takarítónőkre…), lopással, hazugsággal vádolgatni, koszosnak, butának titulálni őket. Ismét a Vasárnapi újságot idézem: „Mindenfelől átalánossá válik azon panasz a cselédségre, hogy az mindinkább rendetlen, oktalan, rest, tekintélyt nem ismerő, engedetlen, hűtlen, maradhatatlan, erkölcstelen, túlkövetelő, pazarló, fényűző stb. kezd lenni.”

A „megesett” cselédlányok szégyenükben (mert az ő szégyenük volt, nem a hatalmukkal visszaélő férfiaké) gyakorta vidékre adták a gyermekeiket, és elszegődtek szoptatós dajkának, míg a saját kisbabát a rokonok etették vizes tejjel vagy áztatott kenyérbéllel (csak a szerencsések élték meg az első születésnapjukat). Nagyon gyakori volt ugyanakkor az öngyilkosság: évente úgy négy–ötszáz cseléd ivott lúgot, vagy halt meg önkeze által másként.

Források: Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség, Budapest, Magvető, 1983, Gyorsuló idő-sorozat

szeretlekmagyarorszag.hu, 24.hu/tudomany, egy.hu, arcanum.com

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Fortepan / Zichy család, Zala

Kurucz Adrienn