–

Színházban jártam a minap, a Bethlen téren. A Dajkamesét láttam, egy Cortés Sebastián nevű fiatal rendező munkáját, amelyet egy amerikai újságíró (Alex Tizon) felkavaró cikkét felhasználva, valós és fiktív élményeket alapul véve Németh Virág dramaturggal közösen írt.

A szerző Lola nevű dajkájáról mesél, aki ötvenhat évig szolgálta őt és a családját, és gyakorlatilag az egész életét rabszolgaként élte le mellettük – részben a XX. század Amerikájában.

A család a Fülöp-szigetekről települt állt az Egyesült Államokba, és a diplomatafelség (Tizon anyja) vitte magával azt a nőt, Lolát, akit még az édesapjától kapott ajándékba kislány korában.

Lola tizennyolc évesen lett a cselédjük kosztért, kvártélyért cserébe, fizetséget nem kapott. Miután az USA-ba költöztek, Lolát rejtegetni kellett, mint szegény rokont bemutatni a kíváncsiskodóknak, hisz nem voltak rendben a papírjai – így aztán a függetlenedésre esélye sem volt, visszamenni pedig évtizedek múltán már neki nem volt hova.

Tökéletes patthelyzet, amelyet minden szereplő lelkiismeretének, természetének, neveltetésének, saját drámáinak megfelelően kezelt, ki kegyetlenkedve, ki szeretettel – Lola az utóbbi tábort erősítette, a szolgaság ellenére nemesebb lélek volt valamennyiüknél, a megaláztatások ellenére is őrizte egy életen át tartását, gyermeki tisztaságát, nagylelkűségét és nagyvonalúságát a mások hibáival, bűneivel szemben.

Itt szeretném megemlíteni, hogy a főszereplő, Nyakó Julia nagyon szépen, igazul hozta Lola figuráját, külső változása (majdnem hatvan év történetét sűríti a darab) mélyén a szétrobbanthatatlan állandóságot.

Fiatal partnere van a játékban: Kovács Domokos, ő alakítja Alexet, akinek Lola anyja helyett anyja.

Az előadás amúgy egy izgalmas sorozat része: a Bethlen Téri Színház és a Manna Egyesület pályázata nyomán születnek 2015-óra a darabok, amelyek során pályakezdő színházi rendezők és színészek kapnak lehetőséget, hogy idősebb, tapasztalt kollégáikkal dolgozzanak együtt, egyszerre kísérletezve és tanulva.

A Találkozások sorozat korábbi előadásainak mentor-rendezői között ott volt Mészáros Márta, Zsótér Sándor, Jordán Tamás, Szikszai Rémusz, Hegedűs D. Géza – a Dajkamese esetében pedig Hargitai Iván segítette a produkció megszületését. Az elkészült előadásokban közös, hogy mindannyiunk számára fontos emberi történeteket mesélnek el: másságról, magányról, szülő-gyerek kapcsolatokról, szerelemről, elvágyódásról.

A sorozat legfrissebb darabja, a Dajkamese a modern kori rabszolgaságról szól, a nálunk sem ritka „csicskáztatásról”, tágabban értelmezve pedig minden olyan szituációról, amikor egy ember egészen alárendelődik (vagy valamilyen okból alárendeli magát) a körülötte élőknek.  

És arról is mesél közben, hogy csodálatosképp szorult helyzetben is viselhető méltósággal a sors.

Korok, emberek jönnek-mennek, minden szüntelenül változik, de Lola, a dajka örök és elpusztíthatatlan, bármi történjék is. Ő mossa a szennyest, teregeti a ruhát, hajtogatja a végtelen huzatokat, etet, altat, gondoskodik és védelmez.

Rokona ő minden nőnek és minden férfinak, rokonod neked és rokonom nekem: mindannyiunk Lolája, Lolái – hova lennénk nélkülük?            

Ezt ismerte fel az újságíró, amikor visszavitte egykori dajkája hamvait a szülőföldjére eltemetni, majd megírta cikkét mindannyiunk helyett a láthatatlan, mosókonyhában ragadt nők rekvieméül. Emléket állítva mindazoknak, akiknek az egész élete arról szól, hogy mások életét megkönnyítsék – vajmi kevés fizetségért, mindenféle értelemben. 

A történet legdrámaibb pillanata talán, hogy amikor Lola már szabad lehetne, vagy legalábbis élhetne sokkal könnyebben, mint addig, a szabadsággal viszont már semmit sem tud kezdeni. Olyan sokáig nem álmodozhatott, hogy már el is felejtette, hogyan kell. Olyan sokáig szolgálta a körülötte élőket, hogy a külvilággal elsorvadt minden kapcsolata. Nem csoda, hogy nem is sokkal éli túl a szabadság pillanatát, az úrnője halálát.

Talán nem kell messzire gondolnunk, hogy hasonló sorsokat találjunk.

Lolákat a konyhában, a kertben, a piacon, a gyerekek mellett. Nőket, akik elvégzik a munkát azok helyett, akik mennek (mehetnek) az álmaik után, akik „megvalósíthatják” önmagukat untermannjaik vállán állva, és akik történelmet írhatnak – azok helyett, akik átélik.

A Találkozások sorozathoz Kállai-Tóth Anett készített egy fantasztikus fotósorozatot a főszereplő párosokkal. Nézzétek végig őket, éerdemes:

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: Kállai-Tóth Anett