Végre kiderült, ki is volt valójában Szendrey Júlia

–

Művelt és felvilágosult úrilány

A gazdatiszt, Szendrey Ignác 1828. december 28-án (vagy 29-én) együtt örülhetett feleségével, Gálovics Annával, mert egészséges lánygyerekük született Keszthelyen. A Festetics-birtokról hamarosan elköltözött a család, az apa pedig a Károlyiak erdődi uradalmi felügyelőjeként jó körülményeket teremtett feleségének és három gyereküknek. Júlia tízévesen a mezőberényi Wenckheim-kastélyban működő leánynevelő intézetben megtanult németül, franciául és zongorázni is. Mindent tudott tehát, amit egy úrhölgytől akkoriban elvártak. 1840 és 1844 között Pest-Budán folytatta tanulmányait a Lejtei-féle nevelőintézetben, majd újra Mezőberényben tanult, végül visszaköltözött a szülői házba.

Nyughatatlan lélek

A vidéki élet finoman szólva nem elégítette ki a fiatal, művelt lány vágyait, hiszen korábban már látta, milyen pezsgő kulturális élet folyt a fővárosban. A társasági eseményeket lehetőleg elkerülte, inkább visszavonultan zongorázott, George Sand regényeit olvasta eredetiben, és Heine költeményeit falta szintén eredeti nyelven. Maga is naplót írt, ami nem volt szokatlan akkoriban ebben a körben, de alkotói energiáit nem kötötte le ez a nyugalmasnak tűnő, kényelmes élet.

1846. szeptember 8-án mégis elment egy megyebálra, amelyen a vándorszínész és költő Petőfi is részt vett. Szerelem volt első látásra.

Nem volt könnyű dolguk, mert akkoriban igen kevés házasságot kötöttek szerelemből, és Szendrey szülei, főleg az apja, keményen ellenálltak a „csapodár csepűrágónak”. Petőfi Reszket a bokor, mert… című, ez év novemberében született verse pontosan leírja azokat az érzéseket, amiket átélt.

Szendrey Júlia csodálatos múzsának bizonyult, és az a nagyon kevés közös idő, ami adatott nekik, még sok-sok nagy költeményt ihletett (Minek nevezzelek, Itt van az ősz, Szeptember végén…).

A rengeteg nehézség és bizonytalanság ellenére mégis kitartottak egymás mellett, és megismerkedésük első évfordulóján házasságot kötöttek: „Szerettünk volna, én is, menyasszonyom is, helyhez és alkalomhoz illő, komoly és ünnepélyes arcot ölteni, de sehogy sem sikerült, folyvást mosolyogtunk egymásra, s ha én olyan szépen mosolyogtam, mint menyasszonyom, ugy esküszöm neked, hogy egy angyalfestő képiró előtt a legtökéletesebb mintául szolgálhattam volna” – ezt írta naplójába Petőfi az esküvőjük után.

A szertartáson az apa tüntetőleg nem vett részt, és hozományt sem adott a fiataloknak, ám később már bőkezűen támogatta a párt, sőt a forradalom idején együtt is laktak Debrecenben, bár ez nem kevés konfliktussal járt. A legenda szerint épp március 15-én fogant egyetlen fiuk. Zoltán születéséről így írt Petőfi Aranynak: „Csak két szót írok: apa vagyok, a többit olvasd a fehérpapirosról; szintúgy leolvashatod, mintha ráirnám. Ma délben született fiam, kit holnap vagy holnapután fognak megkeresztelni.” 

Mi is van azzal az özvegyi fátyollal?

Petőfi kötelességének érezte, hogy ő is harcoljon a hazájáért, így alig több mint féléves fiát és fiatal feleségét hátrahagyva csatlakozott Bem seregéhez. Két levél érkezett tőle, majd pedig jött a hír, hogy a segesvári csatában, 1849. július 31-én nyoma veszett.

Szendrey Júlia nem bírt belenyugodni a veszteségbe, fiát másokra bízta, és egyedül indult férje keresésére. Egy nő egyedül abban az időben roppant kiszolgáltatott volt: Haynau egyik közeli munkatársa, Lichteinstein Ferenc, akitől segítséget kért a fiatal özvegy, gyakorlatilag megzsarolta.

Mivel Szendrey nem volt hajlandó a szeretőjévé válni, számíthatott a rosszindulatára, ezért a gyászév letelte előtt tíz nappal elfogadta a történész Horvát Árpád házassági ajánlatát, akitől segítséget és védelmet remélt a további kereséshez.

Négy gyerekük született, egyik lányuk még csecsemőként meghalt, így mozaikcsaládként éltek Petőfi Sándor Zoltán nevű fiával nagy békességben, összetartozásban és szeretetben. A békesség és a szeretet sajnos csak a gyerekekre vonatkozott, Horvát ugyanis szexuálisan kielégíthetetlennek bizonyult, de erről majd később.

Az úri társaság és az irodalmi élet is megbélyegezte Szendrey lépését, úgy érezték, elárulta Petőfi emlékét és eszményét ezzel a korai házassággal, holott csupán védelmet keresett, hisz épp Petőfi keresése és emlékének megőrzése miatt menekült Horváthoz.

Arany János ennek apropóján írta A honvéd özvegye című versét, kifejezetten Szendreynek címezve, bár ez nem jelent meg nyomtatásban az életükben.

Később sokat bírálták amiatt, hogy Petőfivel közös fiát, Zoltánt „kilökte a családi fészekből”. Holott akkoriban ez teljesen normális volt, ő maga és Petőfi is internátusban tanult már tízévesen. Zoltán a piaristákhoz került, majd mivel elég rosszul ment neki az iskola, görögből például megbukott, ezért később nagybátyja, Petőfi István fogadta be, aki ispánként dolgozott Csákópusztán, Zoltán pedig gazdasági gyakornokként kereste mellette a boldogulását. Tény, hogy rettenetesen hiányzott neki a család, féltestvéreivel intenzíven levelezett, és anyját is kitartóan imádta. Érdemes elolvasni Gyimesi Emese Gyerekszemmel Szendrey Júlia családjában című könyvét, ebből rengeteg érdekesség kiderül a családi dinamikáról, ahogyan az is, mennyire modern szellemben nevelte gyerekeit Szendrey. 

Tarka Művek címmel Szendrey gyerekei külön újságot szerkesztettek édesanyjuknak, amiből hét szám szerencsére fennmaradt, ezekből is remek szemelvényeket olvashatunk a könyvben.

Az alkotó

Szendrey még Petőfi életében, 1847-ben kiadta Jókai és Petőfi szerkesztésében a Petőfiné naplója című művét, ami erősítette Petőfi imázsát, és erős marketingfogásnak bizonyult. Akkoriban még nem volt szokás megmutatni a magánéletet, de az irodalmi és a magánélet olyan szorosan összefonódott, és Szendrey olyan jól írt, hogy a nagyközönség is fontosnak tartotta követni.

A „női szöveg” és a „szerelem narratívája” tágabb kontextusba helyezte Szendrey önelemző írását, ami szintén szokatlan volt akkoriban.

1853-ban költözött a család a Városliget közelébe, itt végre a gyerekek is külön szobát kaptak, de Júliának is volt a saját dolgozószobája, ami igazán különlegesnek számított ebben az időben. 

Szendrey igen sokáig nem tekintett magára önálló alkotóként, jól példázza ezt, hogy a férje halála után az úgynevezett női irodalomban elfogadott fordítói és mesékhez kapcsolható irodalmi szerepvállalás volt az elsődleges megmutatkozása. 1856-ban jelent meg először az Andersen meséi, amelyet ő fordított magyarra. Így sikerült elfogadtatnia magát irodalmi berkekben, hiszen a mese és a fordítás még a férfiak szerint is „elég nőies” volt.

Legelső és legismertebb verspublikációja is az anyasághoz kapcsolódik, amit szintén „megbocsátott” a tekintélyelvű, férfiakból álló irodalmi közeg:

Három rózsabimbó 

(részlet)

„Három rózsabimbó az én boldogságom,
Három rózsabimbó életem, világom!
El van osztva köztük háromfelé lelkem,
És mégis mindegyik birja azt egészen.
Nem tudom kivűlök terem-e több virág,
A mit látni öröm, illetni boldogság?
Szemem nem is keres, nem is látna meg mást:
Hisz bennök találtam feledést, kárpótlást!
Szivemből fakadtak, szivem a gyökerök:
Együtt hervadnék el, együtt halnék velök!”

A teljes vers Gyimesi Emese blogjában olvasható, valamint az általa összeállított Szendrey Júlia összes verse című kötetben. (E vers megírásakor még nem született meg a kislánya, Horvát Ilona.)

Szendrey Júlia élete távolról sem volt könnyűnek mondható, hát még ha közelebbről is megnézzük

Mi sem bizonyítja jobban az irodalomkutatás fontosságát, mint az, hogy Gyimesi Emese Szendrey Júlia irodalmi pályafutása – Társadalomtörténeti kontextusok című monográfiája Artisjus-díjas lett.

Az utókor tehát arra is kíváncsi, hogy milyen művek születtek Szendrey Júlia dolgozószobájában.

Rövid élete során Szendrey rengeteget szenvedett: a húszas évei közepén a „nemzet özvegye” lett, aztán „Petőfi szellemének árulója”, később „szívtelen anya”. Miközben végig küszködött a különböző elvárásokkal, egyetlen társadalmi szerepnek sem tudott igazán megfelelni. A gyerekei rajongtak érte, haladó szellemben, gondosan, melegszívű anyaként nevelte őket. Felelősen gondolkodott, irodalmi értékű művei életében alig-alig kaptak publicitást, pedig – mint utólag kiderült, folyamatosan alkotott. Második férjétől, akinek szexuális étvágyát képtelen volt kielégíteni, végleg elhidegült, és amikor, két évvel a halála előtt, felfedezte otthonukban a pornográf lapokat, el is költözött tőle. Horvát a fiait eltiltotta anyjuktól, csak a lánya költözhetett vele. Szendrey belebetegedett a válásba, méhnyakrák végzett vele. Két évig haldoklott, volt férje közös fiaikat még a temetésére sem engedte el.

1868. szeptember 6-án Pesten, egy Horánszky utcai házban halt meg. A budapesti Fiumei Úti Sírkertben nyugszik, Petrovics Istvánnal, Hruz Máriával, Petőfi Istvánnal és Petőfi Zoltánnal közös sírban.

Hányan és hányan mondhatnánk el ugyanezt ma is, csak más szavakkal, amit ő is leírt egykor:

„Ne higyj nekem, ha mosolygok
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.”

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Barabás Miklós / Wikipédia

Both Gabi