Gyógyítsuk egymás fájdalmát filmekkel!

–

10. Menekülés 

Pontosan emlékszem, hogyan néztem ezt a filmet, és elárulhatom: semmi nem volt adott ahhoz, hogy rendesen elmélyedjek benne. Épp elkezdtem ismerkedni valakivel, akiről azonnal látszott, hogy nagyon fontos lesz az életemben, és az aktív csetelés közben pillantgattam vissza a képernyőre, amin ez a film futott. És mégis, velejéig megrázott, és szabályosan úgy éreztem: bekebelezett, mert egy olyan rettenetes krízist és traumát mesélt el – pontosabban a hosszú évekig elfojtott trauma feltárását –, hogy nem lehetett más formát találni neki, mint ezt a kicsit elemelt műfajt: az animációt.

Ugyanis vannak akkora fájdalmak, olyan kibírhatatlan szenvedések, amiket csak egy (jó nagy) lépés távolságból lehet elmesélni – ahogy a holokauszttörténetek is gyakran a legérzelemmentesebb, legtényszerűbb stílusban hangoznak el. Ebből a történetből meg talán mindennél jobban megérthetjük, mit is takar az a szó, hogy „migráns” – már ahogy az utóbbi időben használjuk –, hogy amögött milyen tragédiák sora húzódik, és az hogyan hat a menekülők egész későbbi életére – látsszon végül bármennyire is rendezettnek és sikeresnek. ITT írtam róla részletesen.

9. Minden jót, Leo Grande

Azokat a vígjátékokat szeretem, amik nem nézik hülyének a nézőt, és ugyanúgy van gondolat, tanítás mögöttük, mint bármely drámának. Vagy ha más nem, egy olyan életszemlélet, amit magunkkal vihetünk, és könnyebb lesz elviselni általa a nehézségeket.

Ez a film iszonyatosan fontos állításokat fogalmaz meg a női vággyal kapcsolatban, pontosabban arról, hogyan NEM volt megengedett a nők számára évszázadokon át, hogy a vágyaikat vállalják és megélhessék, és milyen keserves folyamat, amíg ezt végre megteszik – pedig mekkora jelentősége van az egész életükre nézve.

Mert aki a saját testiségével nincs összhangban – mert nem adja meg magának, ami elemi igénye –, az hogyan adhatna a környezetének? Hogyan válhatna figyelmes, együttérző, jó emberré? EBBEN a cikkben már áradoztam arról, Emma Thompson milyen elementáris alakítást nyújt a filmben, de álljon itt most a partnere neve is, hiszen Daryl McCormack részéről nem akármilyen teljesítmény, hogy fel tudott nőni egy ekkora feladathoz és partnerhez. 

8. Magasságok és mélységek/A játszma

Minden évben akad olyan magyar film, ami a szívemig hatol, mert mégis csak a saját történeteink tudnak hozzánk a legközvetlenebbül szólni, de idén több is akadt, és nem tudok választani, úgyhogy holtversenyt hirdetek: az Erőss Zsolt özvegye, Sterczel Hilda gyászfeldolgozásáról szóló alkotás (a Magasságok és mélységek) olyan intelligensen, finoman és érzékenyen nyúlt egy ritkán látott témához, hogy szem nem maradt szárazon, ahogy mondani szokás, A játszma pedig két okból is megérintett: egyrészt, mert Kulka Jánost újra olyannak láthattunk, mint régen – karizmatikusnak, titkokkal telinek, megfejthetetlennek –, másrészt mert ez a film a legszebb magyar filmes hagyományokat viszi tovább. (ITT találjátok a róla írott kritikámat.) 

7. Bereményi kalapja/Védelem alatt

Dokumentumfilmben is erősek voltunk idén: a Bereményi kalapja egy olyan csodálatos portréfilm, amilyet minden nagy művészünk érdemelne (Both Gabi ITT írt róla korábban), és nagy találmánya, hogy nem egy láthatatlan riporter faggatja a címszereplőt, hanem egy fiatal kollégája: Tóth Barnabás, aki annak idején az Eldorádó című filmjében a saját gyerekkori alteregóját alakította, mára pedig ugyanúgy filmrendező lett, ahogyan – részben – ő is, így pedig a beszélgetésük egész más nívón zajlik. 

A Védelem alattot pedig szintén elsősorban a főszereplő miatt ajánlom, aki a prostitúcióból kiemelt nőknek segít önálló életet építeni, és ennek révén olyan emberségről és erőről tesz tanúbizonyságot, ami mindannyiunk előtt példa lehet. (Erről pedig ITT számoltam be részletesebben.)

6. Azt mondta

Hogyan lehet megdönteni egy régóta rosszul működő, elavult, sokak számára kifejezetten káros, igazságtalan rendszert? És mikor? Erről szól az Azt mondta (kár, hogy nem találtak neki egy jobb címet), ami azt meséli el, hogy a New York Times két újságírója, Jodi Kantor és Megan Thowey hogyan dolgozott sziszifuszi munkával azon, hogy a hollywoodi filmipar elnyomáson alapuló, hatalmi visszaélésekkel terhelt sztárcsináló gépezete lelepleződjön, és a piramis csúcsán állók (elsőként Harvey Weinstein) aljas machinációi lelepleződjenek a nagyvilág előtt.

Többszörösen is szívbe markoló élmény.

Egyrészt minden egyes eset feltárásakor, amikor valaki a szexuális molesztálása és megaláztatása történetét meséli el (ha veled nem történt ilyen, akkor is mélyen átéled), másrészt az újságírók heroikus küzdelme miatt, amelynek során végig bizonytalan, lesz-e ebből valami – miközben a két nőtől hatalmas áldozatokat követel. És a végére jut még pár katarziskönnycsepp is azért, mert ma már pontosan tudjuk: de mennyire, hogy volt értelme! Micsoda paradigmaváltást hozott el ez a történet! És mekkora szükségünk volt rá! (ITT találjátok a filmről írott kiritkámat, ITT pedig Szabó Anna Eszter megrázó beszámolóját arról, hogyan hatott rá.)

5. Egy szép reggelen

Ha az Azt mondta egy „világmegváltó” küldetés történetét meséli el, akkor ez a francia film nevezhető épp az elletétének: csak a hétköznapi „kis” küzdelmeinket mutatja be, amikért soha nem jár elismerés. Egy negyven körüli, egyedülálló anyáról szól (a férje pár évvel korábban meghalt), aki megpróbál a lehető legtöbbet megadni a gyerekének (ha már nem élhet hagyományos családban), emellett a munkáját végzi, hiszen valamiből meg kell élni (szinkrontolmácsként dolgozik), részben az édesapját kíséri végig egy Alzheimerhez hasonló betegség lassú leépülésének folyamatán, és részben a saját boldogságát keresi egy bonyolult párkapcsolatban. Csupa olyan helyzet, ami önmagában is elég kihívást tartogat, hát még, ha a négy fronton egyszerre szeretne valaki helytállni. Bevallom, semelyik film sem állt közelebb a jelenlegi életemhez, mint Mia Hansen-Love őszinte, csöppet sem önsajnáló, inkább tárgyilagos, mégis érzelmes filmje.

Ha a 2022-es évemet kellene leírni, elég volna ezt a filmet megmutatnom. 

4. Licorice Pizza

Mivel eredetileg úgy volt, hogy ennek a filmnek nem lesz magyarországi forgalmazója, tehát moziban, széles vásznon itthon nem lehet majd látni, ezért Bécsig utaztam, hogy láthassam – aztán szerencsére mégis vetítették itthon. Hiszen az nem történhet meg, hogy Amerika egyik legnagyobb, legelismertebb alkotójának, Paul Thomas Andersonnak (aki egyébként személyes kedvencem) nem játsszák az új munkáit moziban!

Benne egyszerűen nem lehet csalódni – minden filmje olyan színvonalat képvisel, ami magasan veri a mezőnyt, ez pedig az egyik legszemélyesebb munkája: azt meséli el, milyen volt 70-es évek Kaliforniájában kiskamasznak lenni, és pont egy fiatal tanárnőbe beleszeretni – halálosan komolyan. Nem egy #metoo-történet ez, ó, távolról sem, hanem annak épp a cáfolata: hogy létezik olyan szabálytalan szerelem, ami minden konvenciót áthág, de nem lehet neki ellenállni. És ha ilyen bájosan, ennyi szeretettel mesélik el, akkor még a legkeményebb szívet is meglágyítja – nem beszélve arról, hogy ha Philip Seymour Hoffman fia, Cooper kelti életre, az apjától örökölt tehetséggel. (ITT áradoztam róla bővebben.)

3. Nem hagytak nyomokat

A film, ami után szólni sem bírtam órákig. Ami úgy nyomott a székhez, hogy a végén levegőt se bírtam venni, és nemcsak azért, mert a 80-as évek lengyelországi kommunista terrorja olyan félelmetes volt, ahogy teljes erővel működésbe lépett, hogy egy 18 éves fiú rendőrségi halálát eltussolja (és ezért nem félt beáldozni bármit és bárkit), hanem leginkább azért, mert olyan keserves meglátni ebben a jelenünket.

Hátborzongató hitelességgel jelenik meg előttünk a korszak lefojtott atmoszférája, nyomasztó korlátoltsága, és az emberi természet gyáva, aljas és sötét oldala, és elmondhatatlanul szomorú, hogy ez a világ tovább él bennünk és körülöttünk. 

2. A tizenhármak

A másik film, ami napokra kiütött, Ron Howard szintén valós eseményeken alapuló, hasonlóan nagyszabású és epikus műve, ami viszont sajnos csak streamingcsatornán volt elérhető, pedig szerintem ez is vászonra kívánkozna. Már csak azért is, mert az előbb említett lengyel filmmel szemben visszaadhatná a hitünket az emberiségben, ugyanis éppen azt meséli el, hogy egyes nehéz helyzetekben hogyan tudunk összefogni – nemzeteken átívelően –, a lehetetlent is megkísérteni, és végül csodát teremteni. 

A történet azt követi hűen végig, ahogy 2018-ban egy 12 fős gyerekfocicsapat és annak 25 éves edzője bent rekedt egy thaiföldi barlang mélyén, miközben az országra rázúdult a monszun, és a barlangot hatalmas mennyiségű víz árasztotta el. A helyzet olyan reménytelennek tűnt, hogy a világ legjobb barlangi mentői is bevetették magukat, hátha tudnak segíteni, és láss csodát… tudtak.

Mindenkinek látnia kellene ezt a heroikus küzdelmet, ami az emberiség legjobb arcát tárja elénk, a lehető legtisztességesebb, legszebb ábrázolásban. Mert ilyen is van!

1. Vezess helyettem

Ki hitte volna, hogy egy háromórás film szerepelhet a kedvenceim élén? Én magam sem, mert már eleve kiver a víz attól, ha tudom, három órát kell majd egy helyben ülnöm. Ez azonban inkább egy szeánsz volt, amihez előre felvérteztem magam – egyszerűen azzal, hogy nyitottá váltam rá. Hagytam, hogy vezessenek, és már az első percekben, amikor feltűnt a film egyik főszereplője, a bordó Saab az úton, tudtam, hogy jó kezekben leszek. Csodálatos film a Vezess helyettem a gyászról és az újrakezdésről, a titkokról, amik a legjobb kapcsolatokban is megbújnak, és a sors kifürkészhetetlen útjairól, amiken meg kell próbálni döccenők és éles ritmusváltások nélkül egyenletesen vezetni, szinte siklani. De leginkább arról, hogy két embernek nem attól lesz köze egymáshoz, hogy hasonló társadalmi körbe tartoznak, vagy hasonló az ízlésük és az érdeklődési körük, hanem leginkább attól, ha hasonló fájdalmakat hordoznak, és képesek egymást gyógyítani. Bármikor újra nekivágnék. 

Nektek pedig sok sikert ahhoz, hogy ezeket a filmeket levadásszátok – remélem, nem fogtok csalódni!

Gyárfás Dorka