Amikor először láttam ezt a filmet – és mint sokan mások, menthetetlenül beleszerettem –, még nem ismertem Joni Mitchellt. A nevét persze hallottam már, tudtam, hogy virággyerek volt, és a mai amerikai énekes-dalszerzőnők egyik legnagyobb példaképe Patti Smith mellett, de a dalai sosem kerültek elém. A film után persze nyakig merültem a művészetében, ujjongva ismertem fel a Big Yellow Taxi-t, amit persze ezerszer hallottam előzőleg is, csak nem kötöttem az arcához, és az összes többi zseniális szerzeményét. Azonban a legnagyobb hatással még mindig a Both Sides Now volt rám, főleg azután, hogy egy kedves, angol fiú, akibe első londoni utam alkalmával alaposan belehabarodtam, megmutatott nekem két – harminc évnyi különbséggel készült – felvételt.

Az ártatlanság kora

Az elsőn a mindössze huszonhét éves Joni rózsaszín ruhában, egy szál gitárral áll a közönség előtt, a nyakában lóg a gitárja, és ennek az egy hangszernek a kíséretével, mézédes hangon dalol a szerelem természetéről. Meggyőződésem, hogy a Both Sides Now nem elsősorban a dallamvilága, hanem csodálatos szövege miatt lett világsiker: Joni egy 1967-es interjúban elmesélte, hogy egy könyv, a Henderson, az esőkirály ihlette a szám megírására.

A könyvben a főhős repülőre ül, és eltűnődik, hogy abban a korban, amikor az emberek felülről és alulról is láthatják már a felhőket, már csak egy lépés a halhatatlanság. Az énekesnő továbbvitte ezt a gondolatmenetet, és azt rögzítette a szövegben, mennyire mások a felhők felülről és alulról, mennyi mindenre képesek – egyszerre „jégkrémkastélyok a levegőben” és monstrumok, amelyek eltakarják a napot –, és pontosan ilyen a szerelem is.

Így jut el a szöveg a valaha leírt egyik legfájdalmasabb mondatig: „még mindig nem ismerem a szerelmet – egyáltalán nem ismerem”.

A hang, amely mindannyiunké

A második felvételen az ötvenhét éves művésznő csillogó, szürke ruhában áll a színpadon, a gitárt felváltotta a vonószenekar. A haja kicsit rövidebb, de még mindig csillogóan szőke, és ugyanolyan egyszerűen omlik a vállára, mint harminc évvel korábban. Egy hang sem hagyta még el a száját, de a közönség állva tapsol, Joni zavartan egyik lábáról a másikra áll, majd a hegedűk halkan megszólalnak, és ő énekelni kezd.

A hang mintha nem is az övé volna: a rózsaszín ruhás lány csilingelése már a múlté, mély, minden idegszálat megrezegtető, érett éneklést hallunk. Szinte végig lesütött szemmel dalol, és az egykori könnyed filozofálgatás a felhőkről és a szerelemről hirtelen ólomsúlyú lesz – mennyire más ötvenhét évesen kimondani, hogy még mindig nem tudok semmit a szerelemről, mint huszonhét évesen!

A dal nem egyszerű dal többé: benne van mindaz a kilátástalanság, amivel az ember újra és újra szembesül az élete során.

Hiszen hiába hisszük az évek múlásával egyre okosabbnak magunkat, csak a tudatlanságunk lesz nagyobb; minél több arcát mutatja meg a világ, annál nehezebb eligazodni rajta.

Gyakran eszembe jut a párhuzam, miszerint egy karikaturista számára könnyebb egy kevésbé ismert arcot lerajzolni, mert abból még kiugranak a különleges vonások, míg egy ismertebb arcba már belesimítják őket az érzelmek és a megszokás. „De ez most már egy másik show/ csak nevetnek a hátad mögött/ és ha fáj is, ne lássák rajtad/ soha ne add ki magad” – énekli Joni Mitchell a New York-i Hammerstein Ballroom színpadán, és most leírhatnám, mi mindenen ment át a két felvétel között eltelt harminc évben (mint a legnagyobbaknak általában, neki sem volt könnyű élete), de inkább csak megmutatom ezt a felvételt, ami önmagáért beszél:

Ja, és karácsony közeledtével ne maradjatok le az Igazából szerelemről idén sem! Mindig játsszák valamelyik csatornán, és a Thompson-Mitchell páros „performansza” a mai napig lenyűgöző. Újra és újra az. Ahogy az Emma Thompson által megformált feleség mondja a férjének a filmben:

„Joni Mitchell tanította meg a te hűvös, angol nejedet érezni.”

Hát, akkor idén is bátran „készítsük ki magunkat szerelemmel”!

Kalapos Éva Veronika

Kép: YouTube