Bereményit senkivel nem lehet egy kalap alá venni – Egy fontos film, amit látnod kell

–

Született Magyarországon…

A Bereményi Gézáról szóló film ötlete Csejdy Andrástól származik, aki mind a filmes, mind pedig az irodalmi életben elképesztően fontos és áldozatos munkával olyan platformokat hozott létre – és tart életben –, mint a Litera irodalmi portál vagy a Filmhu magyar moziportál, de az éterből nemrégiben a netre űzött Tilos Rádió alapító-műsorvezetőjeként is ismerhetjük. (Update: a Tilos egyetlen pályázóként szerencsére tíz évre visszakapta az FM 90.3 frekvenciát!) Azt csak úgy mellesleg említem meg, hogy az október 13-án kezdődő 11. Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásárt is ő hívta életre.

Amikor Csejdy elolvasta A magyar Copperfield című nagyszabású Bereményi-regényt (Gyárfás Dorka korábban nálunk megjelent, a szerzővel készült interjújára is érdemes kattintani), amelyben az író élete első 18 évét dolgozta föl, Csejdy elhatározta, hogy az akkor 75 éves Bereményiről mindenképpen forgatni kell egy filmet. Kreatív producerként megtalálta az alkotótársakat is: Papp Gábor Zsigmond Balázs Béla-díjas dokumentumfilm-rendező (vele is forgattunk korábban egy Helló, tesó!-adást) pedig élt a lehetőséggel.

Ez a film a negyvenes-ötvenes generáció hódolata Bereményi nagysága előtt. Elmondhatatlanul sokat kapott a szellemi elit tőle, bár félő, hogy azok, akik nincsenek valamiképp beavatva Bereményi világába, ettől a filmtől sem kapják meg a belépőt háttérismeretek nélkül.

Vetró, Rózner, Bereményi…

…És mind Géza. Vetróként született (Magyarországon…), anyai nagyszülei nevelték iskolás koráig, meghatározó éveit a Teleki téren töltötte, ahol a nagyszülők kereskedőként dolgoztak. Ott volt a Teleki téren a lepukkant, szoba-konyhás lakásuk is, közös vécével, amelyen tíz család osztozott. Később nevelőapja nevét vette föl, ekkor volt Rózner, alkotóként pedig édesanyja lánykori nevét, a Bereményit használta mindvégig.

Sokoldalúsága talán a nehezen megtalált identitását is jelképezi. Egy ember, aki nem a saját nevét viseli, és nem a saját életét éli, mégis önnön életútját dolgozza föl műveiben újra meg újra, ami elementáris erővel hat a befogadókra.

Ez nem „apa kalapja”

Nehéz meghatározni a film műfaját, a „kreatív portréfilm”, ahogyan az alkotók aposztrofálták, igaz is, meg nem is. Inkább film a filmben, sőt filmek a filmekben. Zavarba ejtő jelenetek, zavarban lévő figurákkal. Így kezdődik a mozi, és legalább a feléig feszengünk mi is a szereplőkkel együtt, drukkolunk nekik, hogy oldódjanak már föl végre.

Az egyik szereplő maga Bereményi Géza, aki önmagát alakítja. Bereményi színészként meglehetősen értelmezhetetlen. Nem tudja önmagát játszani, mert képtelen szerepet alakítani. Beszélgetőtársa, kísérője, a film narrátora Tóth Barnabás, aki egykor a gyerek Bereményit játszotta az Eldorádó című filmben, amiért a felnőtt Bereményi megkapta a legjobb rendezőnek járó Európai Filmdíjat 1989-ben. Tóth Barnabás azóta maga is filmrendező lett. Azt hiszem, gyerekként ő is oldottabb színész volt.

A fesztelenségnek sajnos nyoma sem volt köztük eleinte, az pedig, hogy összevissza ugrált a film az időben, nem kedvezett annak, hogy felismerjük, most pontosan ki és melyik alteregóját kelti életre. Mert a Bereményi kalapjában egy csomó filmidézet is szerepelt természetesen, olyan is volt, amikor Bereményi Tóth Barnabással úgy társalgott, mintha a saját fiatalkori énjével beszélgetne. A kissé kínosra sikerült – Bereményi életművében oly sokszor felbukkanó – kocsmajelenet sem maradhatott ki… És az archív ’56-os filmkockák közé is bevágták mindkét főszereplőt.

Van néhány olyan részlet is, amikor korabeli archív felvételekre montírozzák Bereményi arcát az egykori Szovjetunió vezetői mellé. Vicces, poénos, kreatív, nevetünk persze, mégis kicsit keserűen.

„Ó, a Balaton…”

Akkor kezdett átfordulni a főszereplők sutasága is kreativitásba, amikor elhagyta a stáb Budapestet, és a Balatonnál forgattak Bereményi barátaival, alkotótársaival. Sőth Sándor, aki a Megáll az idő című filmben Pierre szerepét játszotta, majd később maga is filmrendező és producer lett, és főként Amerikában dolgozik, megadja az alaphangot, amikor lazán sztorizik a forgatásról, vagy amikor szóba kerül Gödrös Frigyesnél az egykori, minden pénteken szertartásosan gombfocizó társaság, amelynek ő is tagja volt, és Pauer Gyula Egyetem téri műteremlakásában jöttek össze.

Cserhalmi György is hosszan beszél Bereményiről az „Ábrahámhegyi Független Köztársaság” tagjaként (nézzétek meg DTK Elviszlek magammal című műsorában, ez volt a mostani évad első adása), de Can Togay is feltűnik mint A Hídember című, Széchenyiről szóló Bereményi-film ötletadója és a forgatókönyv társszerzője. Szépeket mondanak Bereményi Gézáról, szeretik, becsülik. Jó látni, hogy van egy megtartó erő, ami körülveszi az alkotót, aki mindvégig ellenáll annak, hogy hősként tűnjön fel.

Cserna-Szabó András mondta ki talán az egyik legfontosabb felismerést Bereményi mellett üldögélve: szerinte Bereményi mindig olyankor nyúlt nagyon kemény témákhoz, amikor azok tabunak számítottak, ám az eltelt idő azóta őt igazolta, hiszen ma is időszerű és érvényes minden alkotása. A történelem ismétli önmagát…

Keresztbe-kasul száguldozunk Bereményi életén, pedig néha jobban esne elidőzni egy-egy állomáson. Persze nagyon nehéz egy ilyen gazdag életet belesűríteni hetvenöt percbe.

Több mint egy évig tartott a forgatás, mindvégig a Covid alatt. Hússzor annyi anyagot rögzítettek, mint amennyit láthatunk. A sajtóbemutató után Bereményi Géza elmondta: a film nyersanyagára alapozva forgatja a fejében az ötletet, hogy a kimaradt részeket könyvben is megírja. A magyar Copperfield folytatásán dolgozik most egyébként, az egyetemi évei következnek, és rengeteg emléket előhívott belőle a forgatás.

„Micsoda útjaim”

Cseh Tamás élő emléke, dallamai és hangja nélkül elképzelhetetlen volna ez a film. Szerencsére sokszor szerepelnek a dalok, olykor archív felvételeket is látunk az alkotópárosról, de a filmkészítők kreativitása is megmutatkozik, amikor például A hatvanas évek című dalban „az autóstoppos fiatalok” szövegrésznél Tóth Barnabás tűnik fel egy archívnak tűnő felvételen autóstoppos fiatalként.

Rengeteget faggatták már Bereményit erről az ellentmondásos, sokkal inkább alkotói, mint baráti kapcsolatról. Igazán rezignáltan közölte a kérdezővel a filmben, hogy volt Cseh Tamással egy fogadalmuk arról, miszerint bármikor bármelyikük kiszállhat a közös munkából, és senki nem tartozik ezért magyarázattal.

Ezt Bereményi meg is tette. Cseh Tamás pedig semmit nem kérdezett.

A rendszerváltás után szerencsére ugyanott folytatták, ahol abbahagyták, Bereményinek voltak új témái, Cseh Tamásnak pedig dallamai. A szívszorító, könnyfakasztó pillanatok majdnem mindig Cseh Tamás dallamaira és Bereményi Géza korszakalkotó és korszakarchiváló szövegeire érték el a közönséget. Engem is persze. 

„Jó, hát akkor itt fogunk élni”

Bereményi Géza a Megáll az idő című film forgatókönyvírójaként – Gothár Péter rendezővel együtt – több nemzedék sóhaját sűrítette bele ebbe az egyszerű mondatba. Most megint félelmetesen aktuális a „menni, vagy maradni?” örök kérdése. Természetesen ez az ikonikus jelenet is szerepel Papp Gábor Zsigmond filmjében.

Bereményinek különös tehetsége van a szövegek sűrítésére, ami a költészet sajátja, mégsem költőként tartjuk számon. Dalszövegei önmagukban olvasva amolyan pszeudoversek, a dallammal együtt viszont kollektív valóságunk szívszaggató lenyomatai.

Már-már katartikus az a néhány perc a film vége felé, amikor Járai Márk, a Halott Pénz együttes gitáros-énekese ül egy gitárral Bereményi konyhájában, és a szemünk előtt születik meg a film kísérődalának szövege. Bereményi bekap egy szem szőlőt, és arra kéri Járait, hogy játssza el újra és újra a dallamot, majd egyszer csak kimondja az első sort: Holnap reggelre kelve…

Ilyen az igazi Bereményi Géza. Aki teljesen belefeledkezik a dallamba, és kendőzetlen örömmel, kisfiúsan kuncog, amikor megtalálja a tökéletes prozódiát. Alkot, minden idegszálával átéli a dallamot, és a legmélyebb valójából hívja elő azokat a szövegeket, amikkel valamennyien azonosulunk. A közös arkhénkba kap belépőt ilyenkor, és bónuszként mi is részesülhetünk ebből a nem e világi élményből.

Jó, hát akkor elmesélem, honnan tudom, milyen, amikor Bereményi Géza dalszöveget ír a konyhában 

Én is ott voltam 1989. november 25-én Párizsban, a Théâtre des Champs-Elysées-ben azon a díjátadó gálán, amelyen Bereményi Géza megkapta a legjobb rendezésért az Európai Filmdíjat. (Ezt akkor még Félix-díjnak hívták.) 

Méghozzá azért lehettem jelen, mert a film zeneszerzőjét is jelölték a legjobb filmzenéért, és én épp vele éltem akkor. A Tanítványok és az Eldorádó zenéjét is ő szerezte. Az Eldorádó forgatásán is jártam néhányszor, és persze a péntek esti gombfocis szeánszokon is sokszor támasztottam a zongorát, csak úgy a magunk kedvéért dalolásztunk. Cseh Tamás mindig azt mondta, amikor látott bennünket ilyenkor, hogy: „két szép ember”. Ezt soha nem hagyta ki.

A nyolcadik kerületben laktunk akkoriban, egészen közel a Teleki térhez, stílszerűen egy szoba-konyhás lakásban. Az Eldorádóban szereplő dalok szövegeit is Géza írta természetesen. Ültek a konyhánkban, mindketten ugyanabban az évben születtek amúgy, és a zeneszerző ezredszer is eljátszotta a dallamot. Géza pedig minden idegszálával figyelte a zenét, és egy barna színű, vékony filctollal körmölte a papírra jellegzetes, gyönyörű lóbetűivel a szövegét.

Ezek a gyönyörű lóbetűk nagyon sokszor eszembe jutottak, amikor néztem a Bereményi kalapja című filmet. Ti is nézzétek meg szerintem, még a lóbetűit is láthatjátok az egyik felvételen. Nosztalgikus időutazásban lesz részetek. Valószínűleg sírtok is majd. Mégis garantálom, hogy boldogabban jöttök ki a moziból, mint mielőtt beültetek volna erre a nagyon tömény, hullámzó érzelmekkel teli 75 percre. 

Annyi biztos, hogy én emelem kalapom Bereményi és a film mindegyik alkotója előtt.

A film után meg vesszetek el EZEN az oldalon!

Képek: Kováts Zsófi / Filmworks

Both Gabi