Nem tudom, hogy csinálja. Egyszerűen képtelenség rajtakapni, mitől van, hogy amint elkezdődik a filmje, egy olyan minőségbe érkezünk, amiben boldogan el lehet merülni, biztonsággal ringatózni. Pedig semmi nem történik látszólag. Az első snittekben egy csapat kamasz fiút látunk egy mosdóban tollászkodni, aztán egy fehér sortba öltözött lányt haladni valami iskolaudvaron. Ragyogó napsütés van, az élet békés, nyugodt, a levegő bizalommal és ártatlansággal teli, a zsigereinkben érezzük, hogy bármi megtörténhet, és minden úgy lesz jó. Csak a legnagyobb rendezők képesek ilyen kevés eszközzel azonnal utazásra vinni.

Paul Thomas Anderson még mindig csodagyereknek számít, csak már 52 éves. De szinte nem tud hibázni, ezért megy csodaszámba. Ritkán jelentkezik egész estés játékfilmmel (klipeket még most is gyakran készít), de akkor az olyan kidolgozott, kiérlelt, fényesre csiszolt munka, hogy az egész szakmának eláll a lélegzete. Ilyen volt már a kezdet kezdetén a Boogie Nights és a Magnólia, aztán a Vérző olaj, a The Master, vagy legutóbb az éteri Fantomszál. És hogy csavarjon egyet a stílusán, volt közte egy észvesztő Kótyagos szerelem is, ami teljesen kilóg a sorból, csak annyiban nem, hogy szintén baromi jó film.

Teljesen normális, sőt manapság szinte elvárt, hogy az élete közepét elhagyó művész beszéljen végre magáról is, a saját élményeiről. Van mögötte már annyi, hogy visszatekintsen, és át is tudja adni, mit hoz „otthonról”, és milyen életszemlélet következik abból. PTA (ahogy Amerikában becézik) ezt is másképp csinálja: szemérmesen, fikció mögé bújtatva, de a történet minden elemébe elrejtve valamit a saját identitásából. De ha valaki nem tudná, hogy ez az eddigi legszemélyesebb filmje, akkor kitalált történetként is tökéletesen megállná a helyét, nincs benne semmi „vallomásszerű”.

A Licorice Pizza egyszerűen csak egy film az első, mindent elsöprő szerelemről, a hetvenes évek ártatlanságáról, az észszerűtlen érzelmekről, amik fittyet hánynak minden társadalmi normának, és az ember gyarlóságáról, csetlés-botlásairól. 

Belehasad a szív, olyan szép történet ez, olyan gyengéden és szeretettel meséli el a történetét, nem ítélkezve senki és semmi fölött, nem leegyszerűsítve az élet bonyolult, megválaszolhatatlan kérdéseit, középpontba állítva két teljesen kezdő, amatőr színészt, és mellékszerepre ítélve a szupersztárokat vagy azok rokonait. Mert mindamellett, hogy mennyi finomságot rejt a hétköznapi események mögé, a háttérben megbújik egy nagy lázadás is, csak ezt is olyan gyengéden tálalja, hogy ne harc, hanem elfogadás legyen belőle. Na, erre mindjárt kitérek hosszabban is.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A sztori középpontjában a 15 éves Gary Valentine áll, aki egyik nap meglátja a suliban élete nőjét, Alanát, és hirtelen felindulásból muszáj is közölnie vele, hogy egy nap majd feleségül veszi. A gond csak az – amiért Alana az ajánlaton csak fölényesen elmosolyodik –, hogy a köztük lévő korkülönbség minimum 10 év, a lány javára (de később kiderül, hogy még több). Ugyanakkor van valami Gary eltökéltségében, ami még Alanát is megijeszti egy pillanatra. Valami komolyság, amit nem lehet megjátszani. Ő nem viccelt, és nem flörtölt – miközben látszólag mégis –, hanem egyszerűen csak tudta, megérezte, hogy így lesz. És innentől a sorsuk annak ellenére összefonódik, hogy ez a szerelem akkora képtelenség, hogy nem adhatják meg magukat neki – főleg Alana nem.

A szerelem azonban (főleg, ha ilyen meg nem élt egyelőre) nem állítja meg az életet (micsoda igazságtalanság), hanem az zajlik tovább. 

Úgyhogy a film látszólag nem Gary és Alana egymásért és az egységük ellen folyó küzdelméről szól, hanem apró-cseprő eseményekről, amik érik őket. Gary például fiatal kora ellenére már dolgozik: egyrészt színészként bontogatja a szárnyait, másrészt vállalkozó. Hol PR-ügynökséget alapít, hol vízágyakkal kereskedik. Alana meg szintén az útját keresi, szakmailag és emberileg egyaránt, és próbál egy hozzá korban is illő társat találni, míg Gary valahogy mindig a közelébe férkőzik. De nem tolakodón, csak ott van. És tulajdonképpen mindketten mindig a másik mellett teremnek, amikor annak szüksége van valakire a bajban.

Elsétagaloppozunk így velük 1973-ban San Fernando Valley-ben (ahol PTA felnőtt), egyre bizarrabb és groteszkebb jelenetek között, és valahol a háttérben, egészen gyengéden ott őrlődnek, hogy akkor végül is mit jelentenek egymásnak, kik is ők egymás életében.

A történetet állítólag az ihlette, hogy Paul Thomas Anderson ugyanígy crusholt annak idején az Alanát alakító Alana Haim édesanyjára, Donna Haimra, aki tanárnője volt a középiskolában. És annyira jóban lettek, hogy később is megmaradt a kapcsolatuk, sőt Donna három lányának (akik közül a legkisebb Alana) – akik később egy popbandát alapítottak – szinte minden klipjét ő rendezte, és az egész család közeli barátja lett. Ezért is van, hogy a Licorice Pizzában nemcsak Alana szerepel, hanem a filmbeli családját a valós családja játssza, ami rengeteget hozzátesz a hitelességhez.

A másik főszereplő, a Garyt alakító Cooper Hoffman is PTA személyes köreihez tartozik: ő meg nem más, mint a rendező egykori legjobb barátjának (és állandó alkotótársának), Philip Seymour Hoffmannak a fia

– akinek mellesleg az „igazi” Alana volt a bébiszittere gyerekkorában. Nehéz szavakba önteni, mennyire kísérteties érzés egy akkora színészóriás gyerekét látni élete első szerepében, és érezni az édesapja szellemét, a tehetségét benne. Enélkül a film feleannyit sem érne, meg persze akkor is, ha Cooper Hoffman nem vívná ki saját jogon is az elismerést. Tényleg csodálatos fiú, őszinte és tiszta, egyben érett és bölcs – egészen ritka kincs.

Rájuk épül a film, két olyan fiatal személyiségére, akikben nincs semmi megjátszás, nincs rajtuk hollywoodi máz – magukat adják, és mégsem. És mellettük felbukkannak még PTA más hozzátartozói is, például a felesége (Maya Rudolph) egy jelenetben, a gyerekei a háttérben, ahogy Cooper anyukája és testvérei is statisztaként. A komolyabb mellékszerepekre viszont olyan hatalmas sztárokat szerződtettek, mint Bradley Cooper (aki fenomenálisan őrült és kiszámíthatatlan egy létező személy, Jon Peters karakterében), vagy Sean Penn (akit ezer éve nem láttunk a vásznon, ezért hatalmas élmény), vagy épp Tom Waits (aki viszont kicsit túltolta). De ott van a mellékalakok között Leonardo DiCaprio édesapja is, George DiCaprio, aki a hetvenes évek Kaliforniájában a művészeti szcéna meghatározó figurája volt (most meg egy vízágykereskedőt játszik), és Steven Spielberg lánya, Sasha is.

Magát a filmet pedig PTA a nemrég elhunyt Robert Downey Senior emlékének ajánlja.

Nem mondom, hogy mindezt feltétlenül tudni kell a Licorice Pizza nézése közben (meg még számtalan apró részletet, csemegét a szereplőkkel és a cselekménnyel vagy a korszakkal kapcsolatban, amikről ITT olvashattok), de nem ártanak, az biztos. Ugyanúgy van ez, ahogy a címmel is: igazából semmit sem jelent, de valamilyen kontextust mégis teremt a filmhez: a Licorice Pizza kifejezést abban az időben a bakelitlemezekre használták, illetve volt egy ilyen nevű lemezkereskedő-hálózat is Kaliforniában. Egyrészt tehát a kort idézi meg, másrészt utal arra, hogy a zenének kiemelt jelentősége van a filmben, harmadrészt emléket állít egy helynek – de végső soron tök mindegy, nem muszáj érteni.

Az egész filmet nem kell feltétlenül agyonanalizálni, bőven elég, ha az ember hátradől a moziszékben, és hagyja, hogy ez a világ magába szippantsa. És ha van is benne egy-két részlet, ami lelassítja a cselekményt, mindig van mit figyelni a háttérben, és a végén megint azért könyörgünk, hogy soha véget ne érjen. Mert olyan jó ott, 1973-ban, a mobiltelefonok és internet nélküli korban, amikor az emberek még egymásra figyeltek, és amikor még volt bennük valami ősbizalom, hogy olyan nagy baj nem érheti őket (legalábbis Kaliforniában).

Mert ez egy olyan kosztümös film, ami nem a látványos díszletektől, vagy az ultramenő jelmezektől idézi meg a múltat, hanem attól, hogy a korabeli életritmust és alapmagatartást is sikerül ide varázsolni.

És ez az, ami már az első snittekben is megragadott minket: hogy nem a briliáns szakemberek művészetével kérkedtek, hanem effektív létrehozták azt a miliőt. Még a levegő részecskéi is úgy mozognak, ahogy kell, még abban is ott van a hetvenes évek. Nem is kell kimondani, nem is kell magyarázni, hogy akkor mi jelentett egy 28 éves nő és egy 15 éves fiú szerelme. Hol volt még a #metoo, és hol voltak sztárok, akik évtizedekkel fiatalabb férfiakkal mutatkoztak nagy szerelemben. Ez benne a szép: nincs a jelenségnek kontextusa, nincs miért magyarázkodni.

Alana nyilván nem ilyen párkapcsolatot képzelt el magának, de az élet így osztotta a lapokat. Mire képes ezt elfogadni, már senkit nem botránkoztat meg. Mert vannak szerelmek, amik minden szabályt felülírnak, és olyan igazak, hogy nem lehet mást tenni, csak drukkolni nekik.

Gyárfás Dorka

Képek: Fórum Hungary