Nem vagy őrült, hisztis vagy bogaras, csupán introvertált, aki nem szeretné, ha szétesne az agya!

–

A konyha nem kicsi, úgy tizenöt négyzetméter. A tűzhely felé fordulva állok, jobb kezemmel lejjebb csavarom a hőfokot a gázsütőn, amin a paradicsomszósz melegszik, miközben a másik kezemben tartott villával belekóstolok a spagettibe, hogy megfőtt-e már. Gyönyörű és okos gyermekem tőlem pár méterre pörögve táncol és énekel. Apukám is megszólal a hátam mögül: „kislányom, van még kávé?” Közben a sógorom hatalmas mosollyal az arcán belép, és megkérdezi, hogy segítsen-e valamiben. A nappaliból beszűrődik a meccs hangja. Érzem, hogy kezdek kiborulni. Nagyon szeretném, ha mindenki kimenne a konyhából – az egész, aranyos és kedves családom –, és egyedül befejezhetném a főzést. (És valaki kikapcsolná azt a nyomorult tévét).

Apukám még egyszer megkérdezi a kávét, a kislányom egy újabb dalba kezd bele. A sógorom elkezdi készségesen kihordani a nappaliba a székeket. Hirtelen égető szükségét érzem annak, hogy – mint a Szaffiban a gonosz kormányzó – kinyissak a fejem tetején egy csapot, és kieresszem a gőzt, különben felrobban az agyam.

De mégis, mi bajom van?

Miért nem vagyok képes örülni egy ilyen boldog pillanatnak? Együtt van a család, születésnapot ünneplünk, senki sem veszekszik, mindenki tök jó fej. Az az igazság, hogy örülök. Bármilyen hihetetlen, de magam is jókedvű vagyok és élvezem a vendéglátást. Csak lemerültem. Túl sok inger érte hirtelen az agyamat.

Ebbe a túlingereltségbe az is beleszámít, hogy a vendégvárás előkészületei számomra akkor már órák óta zajlottak, és egy ötévest kellett párhuzamosan szórakoztatnom és etetnem, miközben porszívóztam, felmostam, zuhanyoztam, szép ruhát húztam és a többi. Amikor pedig elkészültem, és leültem volna szusszanni, már meg is szólalt a csengő és hirtelen négy-öt ember toporgott a személyes teremben.

Ha mindezt így leírom, abszolút értem, miért volt ez sok nekem, de ha egy extravertált személynek mesélném, ő valószínűleg nem értené. Hiszen azért mégis csak egy teljesen átlagos születésnapi készülődésről van szó, ráadásul nem is egy hatfogásos menüt kellett elkészítenem. Hát, igen.

Korábban sokszor éreztem, hogy túl gyengék az idegeim, hogy másokhoz képest jobban kikészítenek a mindennapok kihívásai. Aztán a koronavírus miatti lezárások alatt megéltem azt, hogy néhány barátomhoz képest sokkal jobban vagyok. Mert bírtam a monotóniát, az ingerszegénységet. Amikor pedig másfél hónap után végre egyedül lehettem két napra, annyira boldog voltam, hogy még egy egészségügyi sétára sem mentem ki, miközben néhány ismerősöm addigra már annyira kész volt, hogy lélekben a szórakozóhelyek bezárt ajtaján dörömbölt, csak történjen már valami.

Már korábban is tudtam, hogy introvertált vagyok, de a Covid-járvány döbbentett rá, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy hisztis vagy neurotikus lennék, és idegrendszerileg kevésbé terhelhető, mint más. Ugyanis sokkal inkább az a kérdés, mivel vagyok terhelhető, nem pedig az, hogy mennyire.

Nekem jó, neki kínzás

Tény, hogy az introvertált ember kevésbé szociábilis, többet szeret egyedül lenni, és társaságban olykor feszült vagy mogorva lehet, míg az extravertált jókedvű, robbanékony és nagyon szociábilis – első ránézésre tehát kedvesebbnek és barátságosabbnak tűnnek az utóbbi kategóriába tartozó emberek, akik könnyebben küzdenek meg a hétköznapok kihívásaival. (Itt mindjárt javítom is magam, hiszen az extra- és introverzió sokkal inkább spektrum, két szélsőséges végponttal, mint kategória).

Szóval ma már tudom, hogy vannak olyan, számomra teljesen rendben lévő, sőt vágyott helyzetek, amelyek az extravertáltak számára akár a kínzással is felérhetnek – amikor ők érzik azt, hogy túl gyengék az idegeik. Például, amikor egy betegség vagy az említett járvány miatt napokig, hetekig nem léphetnek ki az utcára, vagy nem találkozhatnak más emberekkel, esetleg az egyetemi tanulócsoport lemondja az aznapi közös készülést a vizsgára a könyvtárban, és nekik az otthonuk csendes magányában kellene magolniuk.

Számomra ez a mennyország, egy extravertált számára általában a pokol maga. Ahogyan számomra a pokol egy hosszú, munkás hét péntek estéjén egy hatalmas buliba elmenni, míg az extravertáltak attól borulnának ki, ha egy ilyen hét után mindenki lemondaná az esti programot, és otthon kellene ülniük.

A két eltérő alapállás tehát sokkal több, mint visszahúzódás vagy épp nyitottság az emberek felé. Legfőképpen arról van szó, hogy míg az inkább introvertáltat a magány, a befelé fordulás tölti fel, addig az inkább extravertáltat a kifelé fordulás és a társaság. Tehát normál esetben én is szeretek emberek között lenni, bulizni, koncertre járni, ahogyan az extravertált barátnőm is imád egy könyvvel leheveredni egyes estéken. A különbség ott van, hogy mindkettőnket más tölt fel: nekem egy hétvégi társasági esemény után kell feltöltekeznem azzal, hogy pár napra visszavonulok, neki egy otthon, egyedül töltött hétvége után kell feltöltekeznie azzal, hogy találkozik a barátaival.

Ahhoz, hogy megértsük ennek a vélhető alapját, érdemes egy picit megnézni a különböző személyiségtípusok kialakulása mögött rejlő biológiai okokat. Az egyik első elmélet, amely az extraverzió-introverzió közti neurobiológiai különbséggel foglalkozik, Hans Eysenck pszichológustól származik a ’60-as évekből, és érdekessége az, hogy az eredményeit több, fejlettebb eszközökkel végzett kutatás is alátámasztja.

Eysenck elméletének lényege, hogy az inkább introvertáltak agykérgi arousal, azaz „agykérgi felhangoltsági” szintje alapvetően magasabb, míg az inkább extravertáltaké alapvetően alacsonyabb. Ez okozhatja, hogy előbbi csoport könnyen túlstimulálódik ingerekkel, míg utóbbiak az optimális ingerületi szint eléréséhez több külső stimulációt igényelnek.

Nem undokság!

Eysenck elmélete azért nagyon fontos, mert megvilágítja, hogy nem arról van szó, hogy valaki kedves és barátságos, a másik meg mogorva és visszahúzódó, mert ilyennek nevelték őket, vagy ilyen kedvük van, netán boldogok vagy éppen boldogtalanok, rendezett vagy rendezetlen az életük, kapnak elég társas támogatást vagy sem. A különbség elsősorban biológiailag determinált, és az eltérő agyi aktivitásban keresendő. 

Egyes kutatási eredmények azt mutatják, hogy az introvertáltak agya másképp reagál a dopamin neurotranszmitterre, mint az extravertáltaké. Ezt az idegi-ingerület-átvivő anyagot a köznyelv „boldogsághormonnak” szokta nevezni, és a jóllét, jutalmazás érzéséért felelős. Úgy tűnik, az extravertáltak kevésbé érzékenyek a dopaminra, tehát jobban tolerálják, míg az introvertáltak könnyebben túlingerlődnek a hatására. Az ő agyukat a befelé forduláskor, elcsendesedéskor inkább termelődő acetilkolin neurotranszmitter hozza abba az örömteli állapotba, amibe a dopamin az extravertáltakét (félreértés ne essék, mindkét esetben ugyanannyi neurotranszmitter termelődik, és azok hasonló érzéseket okoznak, csak az agy másképp reagál rájuk, mást preferál).

Az acetilkolin nyugalmi állapotba hozza a szervezetet, csökkenti a szívritmust, ellazít, és emellett az örömérzetért is felelős, csak másképp, mint a dopamin.

Egy introvertált számára az „acetilkolin-löket” okoz olyan boldogságot, mint az extravertált számára a dopamin-löket, ezért alapvetően mindkét csoport viselkedése másfelé irányul.

Még rengeteg izgalmas kutatási eredmény látott napvilágot a spektrum két végén elhelyezkedő emberek közötti különbségekről, kezdve attól, hogy az extravertált inkább este aktív, míg az introvertált teljesítményszintje nappal magasabb, odáig, hogy eltérő mentális betegségekre, vagy akár személyiségzavarokra is hajlamosak, de ebbe már nem mennék bele. Azt azonban fontos megjegyezni, hogy az emberek többsége a szerencsés ambivertált, azaz vegyes típusba tartozik, akik nagyjából minden fent felsorolt körülményt jól tűr. (Erről a típusról ITT írtunk korábban.) 

Így már sokkal jobban érhető az, miért stimulálódtam túl a cikk elején említett helyzetben, és természetesen az is, hogy – számomra nehezen megérthető módon – extravertált barátaim miért érzik magukat lehangoltnak, ha pár napig egyedül kell otthon lenniük, és nem találkozhatnak senkivel.

Ki él teljes életet?

Az sem titok, hogy a modern világ egyre inkább az extravertáltaknak kedvez. Rengeteg inger ér minket lépten-nyomon, és egyre nagyobb rajtunk a nyomás, hogy az élet számtalan területén teljesítsünk. Tehát, míg teljes állásban dolgozunk, háztartást vezetünk és gyereket nevelünk, addig csöng közben a telefon, ír az ismerősünk a Messengeren, hogy mikor találkozunk már egy kávéra, kapunk tíz e-mailt, aminek a fele zavaró spam, a másik felére sürgősen kellene válaszolnunk.

És akkor még nem beszéltünk a társadalmi nyomásról, hogy kellene egy izgalmas hobbi és rendszeres programok, különben nem élünk „teljes életet”, miközben néha azt érezzük, hogy három ember teljes életét éljük.

Egy, a spektrumon inkább az introvertáltság felé hajló személyiség számára ez az életvitel esetenként extrém megterhelő lehet, különösen akkor, ha azt érzi, nincs belőle kiszállás. Ha nincs lehetőség a feltöltődésre, elvonulásra, egyedüllétre, ingerszegénységre. Egyes szakmák képviselőinek ez fokozottan nehéz lehet, de van egy másik állapot, amikor ugyancsak kihívás: ha szülők vagyunk. Akkor ugyanis – hacsak nem háztartásbeliek vagyunk, ami egyre ritkább, férfiak esetében pedig csak nagyon-nagyon kevésszer fordul elő – a gyerekeinkkel töltött idő az úgynevezett énidőből (tehát, amikor nem dolgozunk éppen) jön le.

Ez a gyakorlatban azt jelenti:

simán előfordul, hogy egy introvertált szülőnek egyáltalán nincs magányos órája a héten, amikor befelé fordulhatna kicsit. Ergo, nincs lehetősége a feltöltődésre, magyarul teljesen ki van facsarva, mint egy citrom.

Aki pedig ki van facsarva, az nem tudja a teljesítménye legjavát nyújtani, akkor sem, ha nekidurálja magát, ha eleget alszik, ha C- és D-vitamint szed, ha átkeretezi a dolgokat, ha „hagyja, hadd szaladjon a lakás, és inkább párnacsatázik a gyerekeivel”, ha pizzát rendelnek egészséges étel helyett, ha a reggeleket tíz fekvőtámasszal, zöld teával vagy egy pohár langyos vízzel kezdi és minden héten elmegy randevúzni a férjével/feleségével.

Észrevettétek amúgy, hogy az összes ilyen tanács aktivitást foglal magában? Pedig egy kiszikkadt agyú introvertáltnak egyetlen dologra van rendszeresen szüksége: magányra.

Na, jó, de hogyan? Saját szakállamra összegyűjtöttem néhány megküzdési stratégiát, amik nekem segítenek, de hangsúlyoznám, hogy ezek nem tudományos kutatásokon, hanem a saját megfigyeléseimen alapulnak (nyilván a fenti, tudományos kutatásokon is alapuló tételekből kiindulva).

1.

Fogd föl, hogy ez a helyzet!

Igen, először is tisztába kell kerülni azzal, hogy introvertált vagy. Nem szabad ezt a személyiségvonást úgy kezelni, mint valami rossz tulajdonságot, jellemgyengeséget, amin változtatni kell. Ha sejted, hogy a spektrum introvertált vége felé közelítesz, akkor olvass utána a témának, és kezdd el elfogadni magad! Közben meg fogod találni az előnyeit és a vicces oldalát is az állapotodnak, de fontos, hogy megértsd a benne rejlő kihívásokat is. Ne másokhoz hasonlítsd magad, hanem abból hozd ki a legtöbbet, amilyen vagy.

2.

Nagyon ügyelned kell a multitasking kerülésére!

Mindenkinek előnyös lenne egy stratégiát kifejleszteni arra, hogy minél kevesebb időt töltsön a virtuális világban, és hogy egyszerre egy feladatra koncentráljon, de egy introvertáltnak ez különösen fontos. Ha dolgozol, akkor némítsd le a telefonodat (vagy állítsd olyan funkcióra, amiben csak bizonyos fontos hívásokat fogadhatsz), és határozz meg napi két időpontot, amikor csekkolod az e-maileket, üzeneteket, azon kívül pedig ne tedd ezt, csak ha valamiért muszáj. Általában is:

ügyelj arra, hogy egyszerre csak egy tevékenységbe vesd bele magad. Nem egy introvertáltnak való az, ha gyorsan elolvas egy munka e-mailt, amikor a gyereke vécén van, vagy a barátnője párkapcsolati problémáit hallgatja, amikor főz.

3.

Értsd meg: föl kell töltődnöd!

Számodra ugyanolyan fontos a napi magány, és az időnkénti hosszabb elvonulások, mint a rendszeres sport vagy a vitaminok bevitele. Tehát így vagy úgy, de be kell iktatnod az életedbe. Ez lehet, hogy azt jelenti, hogy ritkábban találkozol a barátaiddal, vagy a kosarazás helyett egy egyedül végezhető sportot választasz, esetleg úgy időzíted a reggeli felkelést vagy az esti lefekvést, hogy legyen egy olyan félórád, amikor elcsendesedhetsz, senki nem zavar és senkivel sem kell beszélgetned. A lényeg, hogy számodra ez esszenciális, tehát legyen prioritás. 

4.

Tudd a határaidat!

Ha megértetted, hogy bár sok esetben kedveled őket, a társas események téged leszívnak, akkor azt is tudod, hogy módjával szabad csak rajtuk részt venned. Tanulj meg nemet mondani, amire nem muszáj, ne menj el, ha valamire csak azért mennél, hogy másnak megfelelj, akkor próbáld kiváltani azt valami egyéb szívességgel. Ideális esetben persze a hozzád közelállók értik és ismerik a személyiséged introvertált részét, és nem veszik sértésnek, ha otthon maradsz ahelyett, hogy buliznál (ez sajnos gyakori, mert egy pörgős ember nem feltétlenül érti, mi zajlik benned, és míg elfogadja, ha azt mondod, nem tudsz elmenni a házibulijára, mert van már egy másik meghívásod, de azon megütközik, ha azért nem mész el, mert egész héten emberek között voltál, és most egyedül szeretnél lenni).

Ha a gyerekeiddel töltöd az idődet, akkor ne érezd magad rosszul attól, ha inkább a csendesebb tevékenységeket kedveld velük, mint a túlzottan felhangolókat, és ha a helyzet engedi, akkor azokat csináljátok

(nyilván figyelembe véve, hogy mi egy adott korú gyerek szükséglete).

Az is jó life-hack lehet, ha a társas programokat megpróbálod kicsit olyanná formálni, hogy tudj közben befelé is fordulni és töltődni picit – ha nem volt öt perced sem magadra egy nap, és robbanásközeli állapotban vagy, akkor ne játszóházba vidd a gyerekedet, hanem nézzetek mesét vagy olvassatok mesekönyvet. Ha egy rettenetesen hosszú munkahét után mindenképpen találkoznod kell egy barátoddal, akkor javasold, hogy menjetek színházba vagy moziba. A maratoni családi program közepette vonulj el a mosdóba húsz percre, vagy osonj ki a friss levegőre, és élvezd a rövid csendet. Bármi jó, ami reálisan megoldható, és megnyugtat. Azt pedig tudd, hogy ha ezekre van igényed, nem vagy őrült, hisztis vagy bogaras – csupán egy introvertált, aki nem szeretné, ha szétforgácsolódna az agya. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/nicoletaionescu

Kerekes Anna