Soha ne add fel! – És lehet, hogy ráfaragsz…

–

Feladni valamit nem azt jelenti, hogy vesztettünk, és elismerjük a vereséget.

A feladás pusztán annyit jelent, nem küzdünk tovább egy területen, mert belátjuk, nem éri meg valami okból. Elengedünk egy kapcsolatot, egy törekvést, egy vágyat, egy szándékot. Elismerjük, hogy beletört a bicskánk a feladatba.

Elismerjük?

Vagy inkább mismásolunk, keresünk mindenféle körülményt, amivel magyarázható, miért „alakult úgy”, hogy fel kellett mondanunk, vagy csak a szakítás lehetett a megoldás. Nem rajtunk múlt, így hozta az élet, mi csak sodródtunk.

Nagyon nehéz kimondani, hogy feladtunk valamit. Még úgy is, hogy nem szolgálta a javunkat, mérgezte a jelent, zsákutcába vezetett, vagy nem volt hozzá elég erőnk, illetve aránytalanul nagy energiabefektetést igényelt.

Feladni egy álmot gyengeség. De legalábbis kishitűség. Pesszimizmus. Valami ilyesmit tanít nekünk a világ…

Ezt üzenik a hollywoodi filmek. Minden lehetséges. Csak akarni kell. Nagyon akarni. És küzdeni akár fogcsikorgatva, végsőkig, sőt még azon túl is. A hőseink is ezt teszik. Piedesztálra azt emeljük, aki valami emberfeletti tettet hajt végre.

Pedig néha emberfeletti erő kell ahhoz, hogy lemondjon az ember valamiről, amiben rengeteg munka van már, amihez nagyon kötődünk valamiért, ami talán a szenvedélyünkké is vált, esetleg az identitásunk részévé. 

A döntés, annak a kimondása, hogy nem csinálom tovább, feladom, azt is jelentheti, hogy nem ragaszkodom foggal-körömmel az ideához, nem reménykedem többé a hepiendben, hanem másfelé indulok, esélyt adok egy alternatív útnak.    

A remény sok helyzetben a túlélést szolgálja.

De a reménykedést túlzásba is lehet vinni, állítja Jessica Del Pozo klinikai szakpszichológus, aki felhívja arra is a figyelmet, hogy „a kevesebb néha több” szabály ezen a területen is érvényesülhet.

Egy beteg ember felépülését például szolgálhatja a gyógyulásba vetett hit. De egy szerelmes embert gúzsba köthet a várakozás, ha mindenáron és minden jelzés dacára hisz benne: a hűtlen kedves visszatér egy napon. Ha fut és csak fut a villamos után, ami nem veszi fel többé. Vagy újra és újra bizalmat szavaz valakinek, aki átveri.    

A remény van, hogy fájdalomcsillapítóként hat. Ha nem tudunk szembenézni egy helyzettel, elkezdhetünk reménykedni, hogy változni fognak a dolgok, ha elég kitartóak vagyunk. Elodázzuk a szomorúság teljes átélését, nem nézünk szembe a realitással.

A reménytől, ami általában minket szolgál, olykor függővé is válhatunk, így gátolva saját magunkat a továbblépésben

A remény elfedteti valamelyest a félelmet és a bizonytalanságot is, és a hamis kontroll érzését adhatja. Érdemes tehát felülvizsgálni a reményeinket is időnként, akárcsak a céljainkat. Tükrözik-e a realitást? 

Lehet, hogy már hosszú évek óta keményen dolgozunk valamin. „Most már nem adom fel” – mondjuk. Úgy érezzük esetleg, már csak egy lépés választ el minket a céltól. Igaz, így éreztük tavaly meg tavalyelőtt is… És közben, a reménykedés és a harc közepette csak egy dologra nem volt igazán időnk: élvezni az életet. Mindig csak a „majdra” fókuszáltunk.

Ugye, sokan élnek így?

Ugye, sokan élünk így?     

Pedig ha néha le tudunk számolni a reménnyel, ha ki merjük mondani magunknak és másoknak is akár, hogy vége, feladom, akkor lehet, „csak” annyi történik, hogy végre kiálltunk magunkért, és kibújtunk az áldozati szerepből, a passzivitásból. Lehet, hogy ha egy területen elengedjük a reménykedést és befejezzük a meddő harcot, új fejezet kezdődik az életünkben.

Persze nem könnyű lemondani egy régóta boldogtalan párkapcsolatról, ha nem bízunk magunkban eléggé, és azt gondoljuk, soha többé nem lesz senkink. Felmondani sem egyszerű, ha ugyan rémes a munkahelyünk, de nem kaptunk máshonnan ajánlatot. Úgyhogy inkább kitartunk, megmagyarázzuk, miért maradunk és reménykedünk, a dolgok varázsütésre megváltozhatnak.   

De mi történik akkor, ha olykor elfogadjuk a reménytelenséget?

Ez lehet az a bizonyos „menj le a medence fenekéig, és onnan rúgd fel magad” pillanata is. Érezhetjük úgy, hogy elsodor minket a bánat vagy a fájdalom, átveszi az életünkben az uralmat a káosz. Ami viszont leküzdhető, túlélhető, és ha vége, megszülethet valami új rend, valami béke.  

Mi, emberek rajongunk a mesékért, a példázatokért, a sikertörténetekért. Nyiss csak ki egy magazint, sikeres embereket fogsz találni benne, a kudarcról (illetve, amit annak titulál a világ) senki sem szívesen beszél-olvas. Szeretünk azokról az emberekről hallani, akik hozzánk hasonlók, de nagy tetteket vittek véghez, furfangosak voltak, erősek, és ragaszkodtak a céljaikhoz. Sikeresek, mondjuk. És mi is sikeresek akarunk lenni, bármit is jelentsen ez. A gyerekeket is arra ösztökéljük, hogy tartsanak ki, a holnap tervei sokkal fontosabbak a jelen örömeinél.

De vajon a sikeres emberek feltétlenül boldogabbak is?

Hisz mindannyian azt szeretnénk, hogy a gyerekeink boldogok legyenek, nem?

Nem nagyon szoktunk ebbe belegondolni, de az akaraterő ugyanúgy egy korlátozott erőforrás, mint az izmok ereje. Ha tehát valaki tűzön-vízen át ragaszkodik egy tervéhez, minden energiájával a vizsgákra, a versenyekre, a kinevezésekre vagy a pénzkeresetre fókuszál, logikus, hogy kisebb a kapacitása más jellegű célokra.

Szeretem ezt az egyszerű példát: ha egy nagyon bonyolult határidős feladatot kell elvégezned, nem igazán tudsz arra koncentrálni, hogy leküzdd az édesség utáni vágyat, hiába fogadtad meg, hogy leadsz pár kilót. 

Ha tehát valaki egy cél megszállottjává válik, más célok (sportolás, családi-baráti kapcsolatok ápolása stb.) eléréséhez nem biztos, hogy lesz elég akaraterő-muníciója. Pedig lehet, hogy ezek a „másodlagos” célok tennék boldog emberré valójában.

De nem vagyunk könnyű helyzetben, ha ezt a csapdát el akarjuk kerülni…

Arra kondicionáltak minket, hogy hosszú távon gondolkodjunk. A jelent pedig lehetőleg rendeljük alá a távlati terveknek. Mindig. Már az oviban is.

Előfordulhat, hogy beleszeretünk egy lakásba, és tudjuk, nagyon jó lenne benne lakni, de aztán nem vesszük meg, mert nem tűnik elég ütős befektetésnek húsz-harminc év távlatából. Unalmas és lélekölő a munkánk, miközben tele vagyunk kreatív ötletekkel, de nem váltunk, mert „biztos” állás, jól fizetnek, és így többet tudunk félretenni. Mi történik? Feláldozzuk a jelent a jövő érdekében. Ami egyrészt érthető és sokszor talán kifizetődő is. Ugyanakkor, tanulmányok is igazolják, hogy ha idős embereket arról kérdeznek, mit változtatnának az életükön, ha újrakezdhetnék, rendre azt válaszolják, bánják, hogy annyira munka- és kötelességorientáltak voltak, és ha újra fiatalok lehetnének, jobban kiélveznék az életet.

És ha már boldogság és tanulmányok: Wrosch és kollégái megállapították (idézi fel kutatásaikat Raj Raghunathan, a Texasi Egyetem professzora), hogy azok az emberek, akik képesek elszakadni az elérhetetlen céloktól, általában boldogabbak, mint azok, akik rögeszmésen hajszolják az álmaikat. És nemcsak jobban érzik magukat a bőrükben, de egészségesebbek is, ugyanis kevesebbet stresszelnek.

Nem gondolom persze, hogy most megmondtam a tutit, hiszen ki súgja meg egy adott helyzetben, érdemes-e küzdeni tovább, vagy inkább lépni kellene egyet hátra?

Dönteni ilyen esetekben, azt hiszem, inkább az intuíció segít, nem a fifika. De támpontok azért adódnak. Ha például valaki annyira stresszel egy kitűzött cél elérésén vagy egy feladat végrehajtásán, hogy altatóval tud csak aludni, akkor azért érdemes elgondolkodni azon, megéri-e az áldozatot.

Természetesen senki nem mondja, hogy minden stresszt okozó tervet fel kell adni azonnal. De ha sok lemondással jár az elérésük, akkor érdemes azért megkérdezni magunktól: a cél elérésével mit próbálok bizonyítani, és kinek?

Szolgálja-e valóban a fejlődésemet a küzdelem? Vagy szolgál-e másokat? Nem lehet, hogy csak a becsvágyam és a büszkeségem hajszol tovább és tovább? Vagy az, hogy képtelen vagyok nemet mondani?

Források: ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/NickyLloyd

Kurucz Adrienn