Anyaságom „kis faluja” – Így építhetünk magunknak segítőhálót a gyerekneveléshez

–

Első lépés: Anyává válni a zárt ajtók mögött

Visszagondolva a legidősebb gyerekem első három évére, be kell vallanom magamnak, hogy viszonylag magányosan teltek a hónapok – annak ellenére, hogy könnyen barátkozó, nyitott embernek gondolom magam. Amennyire tudtam, a régi barátaimmal tartottam a kapcsolatot, de ők akkoriban még távol álltak a gyerekvállalástól, így hozzájuk képest egészen más élethelyzetbe kerültem. Félszegen igyekeztem sorstársakhoz kapcsolódni a gyerekfoglalkozásokon vagy a közeli játszótéren, amiből többnyire kínos pillanatok születtek az életre szóló barátságok helyett. Sokszor találtam magam abban a helyzetben, amit biztosan ti is átéltetek már:

szorosan egymás mellett gyártjuk a homoksütiket a saját gyerekünknek, miközben fényévekre állunk egymástól.

Nekem ez akkor nem tűnt furcsának: úgy gondoltam, hogy az én gyerekem az én kizárólagos feladatom, legfeljebb még az apjáé, és ebbe minden beletartozik, ami csak a róla való gondoskodáshoz kell. Úgy hittem, jól elvagyok a buborékomban, és a saját kis hármasunk összeszokásához szükségszerű, hogy zárt egységet alkossunk.

Azzal a mai énem is egyetért, hogy az egység anya-apa-gyerek között rendkívül fontos, de a „zárt” szóval már vitatkozom – sőt, kihúzom a családi történetünkből.

Ma már nagyon furcsa visszaemlékezni, hogy három társasházban is éltünk a lányunkkal évekig úgy, hogy épp csak látásból ismertük a szomszédokat. A közvetlen környezetemre akkor nemhogy nem számíthattam, de semmilyen érintkezés nem alakult ki köztünk az esetleges köszönőviszonyon és a felszínes fecsegésen túl. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, a további gyerekek megszületéséből adódó kényszerhelyzetekre és egy költözésre volt szükség. 

Második lépés: Közeledés a nagyszülők felé

A nagyszülők távol- vagy közelléte kardinális kérdés a legtöbb gyerekes család logisztikájában, és a téma a biztonsági hálónk kialakításához szorosan hozzátartozik. A férjem családja külföldön lakik, az életünk egy szakaszában pedig mi költöztünk el egy harmadik országba mindkettőnk rokonságától távol, úgyhogy volt alkalmunk megtapasztalni, milyen nagyszülői, baráti segítség nélkül megoldani mindent. Eközben arra is ráébredtünk, hogy ezen lehet változtatni, és közeledni másokhoz. A harmadik gyerekem megszületése után viszont konstatáltam, hogy hiába élünk egy városban anyukámmal, ha sosem találkozunk: a közel egyórás közlekedést én a gyerekek, ő pedig az egészségi állapota miatt nem tudta vállalni. Egymás kölcsönös segítése érdekében beleegyezett, hogy a környékünkre költözik, és bár nem lett „full-time” nagymama, óriási segítség az is, ha heti egy-két alkalommal egy-két gyereket bedobhatok hozzá és nem kell például a legkisebbnek végigtrollkodnia a nővére úszóedzését.

Tudom, sokaknak nem adatik meg ez a lehetőség számtalan okból kifolyólag, és emelem a kalapom a nagyszülők nélküli logisztikai bravúrok előtt.

Nálunk egyetlen nagymama van, aki aktívan részt tud venni az unokák életében, úgy érzem, ő is és mi is tudtunk tenni azért, hogy ez ténylegesen megvalósulhasson. Nemcsak az én tehermentesítésem vagy az ő támogatása, de az unokákkal való élő kapcsolat érdekében is.

Harmadik lépés: Jó viszony a szomszédokkal

Sosem hittem volna, hogy a kislánykori barátnőm után, aki a mellettünk lévő lakásban lakott, a szomszédjaim újra az életem szerves részei lesznek – és nem azért, mert a falakon keresztül hallanánk egymás féltett titkait. Biztos számít, hogy egy családias, zöld környéken lakunk, ahol az emberek a lakáson kívül, a közös területeken tesznek-vesznek, locsolják az udvarban a füvet, vagy gereblyézik a ház előtt a faleveleket, így könnyebben kapcsolatba kerülnek egymással. Itt jobban ismerem a lakókat, mint korábban bárhol, de ami a legfontosabb: képesek vagyunk segíteni egymást, ezáltal igazi lakóközösségként megkönnyíteni a másik dolgát. Persze nálunk is akadnak nézeteltérések és viták, de szívmelengető helyzetek is bőven adódnak. A múlt héten szülői értekezletre készültem, ám a férjem az eső miatt késésben volt otthonról, már látszott, hogy nem tudok időben elindulni. Két éve ilyenkor vagy dühösen elfogadtam volna, hogy a szülőinek csak a másik felére fogok beesni, vagy el sem mentem volna, most azonban már hívtam is az egyik anyukát a házból, hogy beadhatom-e hozzá a gyerekeket. Kiderült, hogy ő épp vitte a nagyfiát edzésre, de a két kisebbel otthon volt az apa, biztatott, kérdezzem meg, bevállal-e plusz kettőt. (Nálunk a nagy itthon maradhat egyedül, ezért csak kettő csemetémnek kerestem felügyeletet.)

Megkérdeztem, bevállalta, sőt kiderült, hogy ő pedig az én férjemtől akart szívességet kérni, így pont jól jött ki a lépés: rögtön viszonozni is tudta egy kis cipekedéssel a spontán gyerekmegőrzést.

Sőt, bébiszittert is találtam a házon belül egy nagyon kedves fiatal lány személyében, akitől késő esti gyerekvigyázást is kérhetek, mert rugalmas, és nincs gond a hazajutásával sem: csak végig kell sétálnia a gangon. 

Negyedik lépés: „Gyerekvetésforgó” az ovistársakkal

Az ovis- és iskolatársakkal való közös játszóterezés, egymásnál lógás valószínűleg egyetlen szülőnek sem újdonság, nekem is az életem része, amióta az első gyerekem intézménybe került. Az viszont, hogy nem a gyerekek, hanem a szülők igényei mentén, egymás tehermentesítése kapcsán szerveződik a találkozó, új szintre emelte nálam a „bandázás” fogalmát. Semmi más nem történt, mint hogy „feltaláltuk a spanyolviaszt”, és én erre nagyon büszke vagyok: nyár elején két környékbeli „ovis” családdal megbeszéltük, hogy a szünetben heti rendszerességgel körforgásban vigyázunk egymás gyerekeire. Négy gyerek vett részt a forgóban, és a kitűzött napon annál a családnál gyűltek össze, aki épp a soros volt a felügyeletben. A többi szülő ezalatt szabad délelőtt kapott, amivel lehetett előre tervezni, viszont a távollétet nem kellett megindokolni.

Talán furcsán hangzik, de nekem ez igazi áttörést jelentett az anyaságomban: általában akkor kértem napközbeni segítséget a gyerekek mellé, ha egy konkrét elintéznivalóm, munkám, dolgom volt, amit semmiképp sem tudtam a gyerekekkel együtt (vagy az ő intézményben töltött idejük alatt) megoldani.

Most viszont – a kölcsönösség jegyében – nem tartoztam se nyomós indokkal, se elszámolással a gyerekmentes időt illetően, hiszen bőven elég volt, hogy viszonzásul ugyanazon a héten egy másik nap én vállalom a kis csapatot, és én biztosítok négyórányi szabadon felhasználható időt a másik két szülőpárnak. A hatékonyság miatt nagyon fontos volt, hogy közel lakjunk egymáshoz, így ez a „gyerekvetésforgó” nem azokkal az ovistársakkal valósult meg, akikkel a lányom épp legjobb barátságban volt – és mégis csodálatosan sikerült a dolog.

A jó gyakorlatot ősszel is folytatjuk: első körben a gyerekek ovi utáni hazakísérésével (ami biciklivel vagy busszal közlekedve néha elég izgalmas azért…). Egy jó szülői közösség pedig betegség, nehézség esetén kérés nélkül is akcióba lendülhet: amikor a kisfiam egy kisebb biciklis baleset miatt nem ment oviba, és ezt megtudta az egyik anyuka, saját magától ajánlotta fel, hogy a lányomat hazahozza, ne nekem kelljen ingáznom a kis sérülttel.

Segítséget kérni és segítséget elfogadni nem könnyű, de megéri megpróbálni és gyakorolni

Van, hogy egyszerűbb felajánlani a segítséget, aztán így vagy úgy, talán egy másik embertől – és más formában –, de biztosan elérkezik a viszonzás. Oda-vissza… mindegy: nagyon jó élmény mindkettő, ezt garantálom! A kölcsönösségre épülő, egymást támogató kis „faluban”, közösségben nem muszáj egymás mellett sütni a homokozóban a tortákat, lehet egymást váltva is…

Ti hogy működtök együtt más szülőkkel vagy akár szomszédokkal a sűrű mindennapokban?

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ariel Skelley

Héda Veronika