Kégl Ágnes: A klozeten született karrier, és más abszurd pillanatok, amik megváltoztatták az életem

–

A klozeten született új karrier

Oldalra fordítom a fejemet a sötétség csendjében. Halkan kattan egyet a digitális vekker kijelzője. Hajnali két óra. Még semmit nem sikerült aludnom, pedig este kilenc óta próbálkozom. A gyermek halkan piheg mellettem. Egy ágyban alszunk, egy szobában élünk. Most csak erre telik. Néhány pillanatig elnézem a kis szöszi nyolcéves fejét, ahogyan a párnába fúródik. Halvány mosoly ül az arcomra.

Az ő nyugalma majdnem tökéletesen elég nekem is, hogy jól legyek. Majdnem. Cikáznak a fejemben a gondolatok, munka, anyagi terhek. A hajnali gondolkodás szorongásba fordul. Halkan kibújok a takaró alól, kisurranok a mosdóba. Lehajtom a vécédeszkát, leülök. Ez az egyetlen hely a lakásban, ahol most egyedül lehetek. A belső szobánkban, nannynk, bébiszitterünk, Mary Poppinsunk, őrangyalunk, a mi Katink alszik békésen.

Már jó két éve, hogy – akkor még családként, apa-anya-Áron – Angliába költöztünk. Menet közben egyedül maradtam egy hétéves kisgyerekkel és a külföldi lét minden terhével, magányával.

Egy éve lett segítségem Kati személyében, de még mindig csak próbálom kitölteni ennek a fura, féllábú életnek a kereteit. Az agyam nem akar lelassulni. Tovább cikáznak a gondolataim. Hogyan jutottunk idáig, milyen döntések, helyzetek, érzések, súrlódások, kötések és szakadások vezettek ide? A szívem lassan kiesik a helyéről.

Kezd túl sok lenni a fejemben a gondolat. Így meditálni sem lehet, fókuszálni sem tudok, egyik szorongató érzés adja a stafétát a másiknak. Kinyitom a jegyzeteket a telefonomon. Fehéren világít a kis telefon képernyője az arcomba. Fura fények vetülnek a kis burnhami lakás olcsó, halványkék fürdőszobacsempéjére. Aztán megerednek az ujjaim. Betűk kúsznak a képernyőre, magamnak írom, kicsit szabadulok a terhektől.

Hiszen én ebből éltem évekig: írtam. Mindig írtam. Akkor is írtam, amikor senki nem olvasta. Akkor is, amikor fájt, amikor jó volt. A betűk, a szöveg biztonságot nyújtottak. 

Most sincs másként. Ismét rátalálok az írás adta nyugalomra. Nem tudom, meddig ülök ott a klozeton, kezemben a telefonnal. Kerek egész gondolattömeggé válik az, ami eddig belülről nyomasztott. Kész. Letettem. És most?

Újraolvasom az egészet. Meglepően koherens, van eleje- közepe-vége, a külföldi küzdelmeink rövid érzelmi naplója. „Elküldöm D. Tóth Krisztának. Lehet, hogy a WMN olvasóit érdekelhetik egy külföldre szakadt, egyedül maradt anya megélései” – ez fut át az agyamon. Nem jellemző rám, hogy túl sokszor átrágok valamit, ha már elsőre is az tűnik a helyes megoldásnak. Kikeresem a levelezési listából Kriszta e-mail címét – egy interjú kapcsán leveleztünk már egymással néhány éve – és már megy is az üzenet. „Sok szeretettel küldöm, hátha tudjátok használni valamire.”

És tudják. (ITT elolvashatod Ági első írását – a szerk.)

Néhány nap múlva – Kriszta szakértő kezei alatt megszerkesztve – leközlik az én mosdóban született agymenésemet, az olvasók pedig kapcsolódnak hozzá.

Az éjszaka magányához, az egyedülléthez, a szorongáshoz, az inszomniához. „Van még benned több? Mert szívesen olvasnánk” – jön a biztatás Krisztától, ami abban az elveszett helyzetben egy falat kenyérrel ér fel. Egyik anyag születik a másik után – mind ékezetek nélkül. „Figyu, Ági, nincs neked egy magyar billentyűzeted? Kicsit könnyebb lenne szerkeszteni az anyagaidat, ha nem angol billentyűzeten íródnának. Szerintem érdemes lenne beszerezned egyet.” Talán Kriszta sem sejti, hogy akkor mennyit jelentenek ezek a szavak. Elveszett, szakmailag, anyagilag és érzelmileg is vérzivataros időben dob nekem ez a néhány szó mentőkötelet. 

Másnap megrendelem a billentyűzetet. Ahogy nyitom az egyszerű eszközt tartalmazó barna dobozkát, rajta a magyar ékezetekkel felruházott betűkkel, a kis burnhami lakásba visszaszűrődik a hazai újságíróéveim illata-hangulata, és elkezdődik egy új, nyugodtabb periódus.

Újra írok hazafele. Újra alkotok. Újra szükség van rám. A következő éjszakán végre, hosszú idő után újra aludtam. 

Így kezdődött a WMN-es életem.

Pezsgőből született angliai élet

„Milyen izgalmas innen a kilátás. Még meg sem érkeztünk, és máris egész London a lábaink előtt hever” – gondoltam a London Eye-ról a mélybe pillantva. Életem első angliai utazásán voltam, és a mennyekben éreztem magam. A kerék lassú mozgásával párhuzamosan, lassan kortyolgattam a pezsgőt és látványt. Egy kör és egy pohár pezsgő elfogyott, indult a második mindkettőből. Mire a körforgó visszaengedett minket a világváros forgatagába, már eszement jókedvvel csevegett az egész újságíró társaság. Sajtóúton voltunk, és éppen indultunk az utazás okaként szolgáló divatbemutatóra. Újabb forgatag – ezúttal nem a levegőben, hanem a földön – újabb pezsgő.

Egy kis szendvics innen, egy falatka onnan. Félig szédülten kavarogtam a színes forgataggal, két különböző nyelven megeredt nyelvvel. „A Northern and Shell Company egyik vezetője az úr” – világosított fel egy középkorú hölgy, amikor odasodródtam egy nagyon jólöltözött karakterhez. A férfi arcán félmosoly ült, és decensen megkérdezte, ki vagyok. A pezsgőtől megeredt nyelvvel elhadartam, hogy magyar újságíró vagyok, aki most jár életében először Londonban, és rettenetesen érdekel az, hogy itt milyen a szakma. „Valóban? Akkor jöjjön be holnap az irodámba. Szerintem jól beleillene a mi digitális csapatunkba.” 

A decens úr és hű fegyverhordozója már messze járt, én még mindig a pezsgőmbe bámulva próbáltam megemészteni a hallottakat.

„Ilyen létezik, hogy félig betintázott állapotban összehablatyolok magamnak egy angliai állásinterjút?”

Másnap kialvatlanul – az inszomnia, úgy tűnik, kötelező jelenség az életünk fordulópontjait jelentő események előtt – szédültem be a hatalmas üvegépületbe, ami a London City, vagyis a város gazdasági központjában állt. Már józan állapotomban, megszeppenten álltam a decens úr látványos, üvegfalú irodájában, kilátással a Temzére.

„Azonnal kezdhet nálunk, amint kiköltözött Angliába” – szólt az instrukció, de már alig jutott el hozzám, testen kívüli állapotba kerültem. A valóság valahogy összemosódott a pezsgőmmel az előző este, és azóta se tisztult ki.

Az egész álom aztán egy pillanat alatt omlott össze, amikor hazaértem Magyarországra, és kiderült, hogy a nyelvtudásom nem elégséges ahhoz, hogy Angliában újságíró legyek.  

Csakhogy nem az az alkat vagyok, aki könnyen elfogadja, ha bezáródik egy olyan ajtó, amiről úgy érzem, át kell rajta lépnem. „Nem véletlenül érkezett az életembe ez az ismeretség. Kezemben van a névjegykártya, ami belépő lehet egy külföldi karrierbe” – gondoltam én. A semmire, családostul költöztem ki Angliába, és ha ajtó nem is lett, végül bemásztam az ablakon. Néhány hónap bolti eladói átmenetet követően gyakornok lettem a digitális részlegen, majd állandó munkatárs, külpolitikai szerző, újságíró a digitális részlegen a londoni üvegpalota kicsit sem csillogó belsejében.  

Így kezdődött az angliai életem. 

Bezártságból született kutyaszerelem

„A mai nappal Nagy-Britannia karantén alá kerül. Mától csak bizonyos feltételek mellett engedélyezett az utcára kilépni, boltba menni, kültéren maximum egy óra sportot teszünk lehetővé” – mondta Boris Johnson a tévében 2020 márciusában. „Hogy lehet az, hogy ennek a csávónak mindig madárfészekre emlékeztet a frizurája?” – morfondíroztam, a helyzethez nem illő módon. Egyszer, néhány éve a Daily Express szerkesztőségében találkoztam vele, amikor körbejárt a kiadó befolyásos és politikailag mellette elkötelezett tulajdonosával. Egyszer csak váratlanul feltűnt az én asztalom mellett – miközben épp vadul majszoltam egy almát, amit a láttára ijedtemben a fiókba dobtam. Akkor is azt gondoltam, hogy biztosan ugyanahhoz a fodrászhoz jár, mint Donald Trump. És úgy tűnik, hogy elégedett lehetett vele, azóta sem cserélte le. Most a szőke tincsei alól éppen az életünket megváltoztató – már napok óta várható – bejelentést tette.

Dühöngött az új vírus, az emberek jó része már önszántából magára zárta az ajtót pár napja. Most csak deklarálták hivatalosan is, hogy veszélyhelyzet van, és kötelező elzártan létezni – beláthatatlan ideig.

Mostantól a szemetesig tartó kirándulás és a bevásárlás lesz a heti izgalom.

Szorongva, kérdésekkel a fejemben feküdtem le aznap este. „Egyedül vagyok a gyerekkel Angliában, nincs itt senki, aki segíthetne, ha esetleg én kórházba kerülök. Mi lesz, ha elkapom ezt a szart?” – ilyen és ehhez hasonló remek felvetések kergették egymást a fejemben. Másnap reggel mintegy az együgyűek megvilágosodásával ébredtem: „De hiszen ez remek. Hetekig, ha nem hónapokig be leszünk zárva. Végre vállalhatunk kutyát, mert itthon tudunk vele lenni az első időszakban, ami eddig elképzelhetetlen volt!” Azonnal felcsaptam a Pets For Home nevű weboldalt, és nekiálltam böngészni a hirdetéseket.

Közel két éve minden kutyánál megálltunk a gyerekkel, kezünket összecsapva: „Jaj, de cuki!”. Alaposan körbejárva kiválasztottuk, hogy nekünk milyen fajta lenne jó, sőt tételes fiú és lány eb névlistát is összeállítottunk rég. Kutyások voltunk, kutya nélkül. 

– Áron, találtam egy almot, ahol még van eladó kutya. Belevágunk!

– Biztos, anya? Nem túl korai ez még? – kérdezte bizonytalanul a 13 éves.

De engem már senki nem téríthetett el. Beindult a megvalósító üzemmód. „Elnézést, de már csak ez az egy kisfiú kutya maradt, a többit eladtuk egy pillanat alatt” – mondta a kedves tenyésztőhölgy. „Nem baj, akkor ő a mi kutyánk, ő van nekünk szánva” – válaszoltam teketória nélkül. Nem volt nehéz, már kép alapján kötődni kezdtem a burrito formájú kis vörös, dundi szőrgombóchoz, orrán egy jellegzetes fehér folttal.

Covid idején kutyát vizitálni nem lehetett, így videóhívásban ismerkedtünk meg jövendőbeli szőrös családtagunkkal, aki aztán egy áprilisi pénteken fizikailag is megérkezett az életünkbe. 

A tenyésztő letette az ajtónk elé a dobozkát, benne az utazástól nyakig összehányt kiskutyával. Én bevittem a házba, aláírtam a papírokat, beletettem a borítékba a pénzt, és az egészet a küszöbre helyeztem. Így vettünk – érintésmentesen – kutyát ebben a kifacsarodott helyzetben. És így lett nekem egy négylábú gyermekem, aki a keresztségben – a jól összeállított névlistáról – a Biscuit nevet kapta.

„Anya, mikor lehet majd még egy kutyánk?” – kérdezte néhány nap múlva a kiskorú. Akkor már tudtam, hogy a lehető legjobb döntést hoztam.

A covidos időszakról sok mindent el lehet mondani, és már majdnem mindent el is mondtak. De nekem – a sok nehézség és változás mellett – lehetőséget adott egy nagy, régi, csodás álom megvalósítására.

Így kezdődött a kutyatulajdonos életem.

Kégl Ágnes