–

– Hogy mit kaptál ebédre? – kérdezte Gergő.

– Csirkepaprikást – felelte Rita.

– És nem hoztál? – nézett rá Gergő csalódottan, és kellett egy másodperc, mire leesett, hogy viccel.

– Fájt? – szólalt meg Marci, aki eddig szótlanul ült a konyhaasztal mellett.

– Nem – felelte Rita.

– Akkor?

Rita sóhajtott, láthatóan mélyen megviselte és meggyötörte a kórházban, kemóval töltött első nap. Minket is, csak másképpen.

– Először az orvossal beszéltem – kezdte, és a teáját kavargatta. – Megbeszéltük, hogy mi a bajom, mire vagyok érzékeny, kikérdezett alaposan, aztán bementem egy helyiségbe, ahol már többen voltak. Lehetett választani, hogy ágyba akarok-e feküdni, vagy fotelba, tudjátok, amilyen apátoknak van.

– Olyan szarba? – szaladt ki Gergőből. – Bocs, apa.

– Nem érdekes – legyintettem.

– Annál azért modernebb volt – válaszolta Rita. – De én az ágyat választottam, és rákötöttek a kemóra, és csöpögött.

– És mit csináltál?

Rita elpirult.

– Olvasni akartam.

– Akartál? – feszegette Marci, a kekecügyi készenléti egység vezetője.

– Lemerült a Kindle-m.

– Ó.

– Szóval zenét hallgattam. Aztán jött az ebéd.

– Tényleg paprikás csirke?

Rita fáradtan mosolygott.

– Nem olyan, amilyet én szoktam főzni, de paprikás csirke volt. Meg volt zöldséges lasagna. – Gergő elsápadt, mintha az ördög topogott volna a patájával. – Megettem, és elaludtam.

– Az jó, nem? – vigyorgott Marci.

– Jó – bólintott Rita. – Aludtam majdnem másfél órát, és utána kaptam a másodikat.

– Kettőt kaptál?

Rita bólintott.

– És a végén egy harmadikat, amivel kimosták a vérereimet.

– Hát jó – bólintott Gergő ismét. – Paprikás csirke. Beszarok.

– Fiam!

– És volt kitéve gyümölcs meg joghurt, meg narancslé, szóval ennivalót nem kell vinnem – fejezte be Rita rám pillantva. – De a Kindle-t feltöltöm előtte.

A két kölyöknek ennyi elég volt, és Ritát látva neki is. Elindultak a szobájuk felé.

– Viszont van egy jó hír – szólt a srácok után. Két fej jelent meg az ajtóban, mindkettő vigyorgott.

– Legközelebb hozol paprikást?

– Nem tizenkét kemót kapok, hanem csak nyolcat.

– Szuper, anya – dugta ki a mutatóujját Marci, és kettesben maradtunk. Már régen ránk sötétedett, ilyenkor szoktunk sorozatot nézni.

– Én lefekszem – mondta Rita, de nem állt fel az asztaltól.

– Persze – feleltem. – Hányinger, rosszullét?

– Semmi.

– Azért behozom a lavórt, jó? Meg vizet az éjjeliszekrényre.

– Már csak hét van hátra – mosolygott Rita, és a mosolya, meg annak jelentése legalább annyira szólt magának, mint nekem. – Már csak hét. – Megcsináltuk az ágyat, Rita lefeküdt. – Nem mentem el ma sétálni – mondta. – Pedig megfogadtam.

– Akkor holnap kettőt sétálsz, jó?

– Jó.

– Bármi kell, csak szólj – mondtam. – Akár éjjel is. Ébressz fel. Tudod.

Nem felelt, mert már aludt. Nem volt nyolc óra. Szerencsére amúgy sem egy zajos környéken lakunk, az este meleg volt, és csendes. Az éjszaka is nyugodt volt, és eseménytelen. Ahogy az összes éjszakánk az utolsó kemóig hónapokkal később, de ezt akkor még csak reméltük, nem tudhattuk.

Pár napja, pénteken átsurrantunk kettesben a határon, hogy megnézzük a házunkat meg a gyümölcsösünket az Őrségben, mielőtt elkezdődött a terápia, és lezárták a határt. Kalandos út volt, de az a fél nap a kertben rengeteg erőt adott Ritának. Pucolta a madárodúkat, bosszankodott a fákon, amiket nem tudtunk megmetszeni, söpörte a leveleket, tervezte, hogy mit és hova fog ültetni. Akkor még úgy terveztük, hogy a nyarat a házban töltjük, de ez nem jött össze, vagy legalábbis csak részlegesen.

Rita háromhetente hétfőnként kapta a kemót, és ez sajátos ritmust adott az életünknek

A hétfő elment a kezelésre. Kedd este beadott magának egy eszetlenül drága injekciót, ami a kemóból fakadó csontfájdalmat volt hivatott csökkenteni, és keddtől szombatig remekül volt, kicsit fáradtan, de jó kedélyűen. Amit a kemóval kapcsolatban hallottunk, a mi esetünkben nem igazolódott be. Rita egyszer sem hányt, az étvágyával semmi baj nem volt, leszámítva, hogy óvatosan kellett ennie, mert a gyógyszer az emésztését bolygatta meg a legjobban. Minden áldott nap elment sétálni, ha esett, ha fújt, ment, ment – néha még a kemó napján is, ha korán végzett. Az orvosok alig hitték, hogy ennyit mozog. Az ápolónők hüledeztek, hogy ők még ilyet soha.

Rita céltudatosan ment a kezelésekre, nem ismerkedett, nem barátkozott, ebben egyfelől a magánszférájának védelme játszott nagy szerepet, másfelől meg az, hogy a kezelés részeként az osztályon minden páciens beszélhet a pszichiáterrel.

Ritán kívül alig páran éltek a lehetőséggel, ő azonban minden kezelése előtt beszélgetett a doktornővel, és ez minimum annyit segített, mint a séta meg a bátorító mosolyok. A doktornő pedig, hogy ekként fogalmazzak, nem bátorította a diskurzust a többiekkel. Mindenki máshol tartott. Volt, akit Rita csak egyszer látott, volt, akivel rendszeresen találkozott. Volt, aki javult, volt, aki nem.

Mindenkinek, minden egyes tumornak megvolt a maga kemény és kegyetlen háttértörténete, és én tudtam, hogy Rita nem akarta túlvezérelni és túlterhelni magát pszichésen. Mert neki sem volt könnyű, és tudta: csak úgy lesz képes végigcsinálni, ha a célra koncentrál, magára, és arra, hogy gyógyuljon. Emellé nem lehet túl sok mindent beerőltetni a polcra.

A kemény időszak a második hét volt 

A gyógyszerek ekkorra szívódtak fel, és Rita mindennap kikelt ugyan az ágyból, de korántsem volt olyan aktív, mint előtte. Ezeken a heteken én főztem (krumplis tésztában, káposztás cvekedliben és főzelékekben jobb vagyok az átlagnál), ő sokat tévézett, olvasott, és rengeteget aludt. Aztán a kemó előtti hétre állt fel újra, ekkor ismét teljesen aktív volt, barátnőkkel vagy velem sétált, Skype-on beszélgetett, meditált, jógázott, tornázott. A kölykök is hamar felvették a ritmust, kaptak kolbászt, Rita sakkozott Marcival, én nekiálltam egy edzőpadon edzeni Gergővel, nehogy ellustuljunk.

Minden harmadik kedden vittem az AKH-ba (az általános kórházba – a szerk.), maszkban, gumikesztyűben, mert a kemó amilyen látványos külső hatással dolgozott a haját meg a szemöldökét illetően, ugyanolyan erős belső hatást gyakorolt.

Rita nem csinált ügyet a hajából. Az első kemó után egy héttel elkezdett hullani a haja, délután már a fodrásznál volt, és mire hazajött, már én is leborotváltam a sajátomat.

(Az ő esetében ez, mondjuk, nagyobb veszteség volt, mint az enyémben.) A fodrásza, Adrienn, nagyon kedvesen adott neki egy parókát, plusz ott volt az, amit közösen választottunk ki a parókásnál. Ekkor éreztük, hogy tb-t valóban megérte fizetni, mert a legolcsóbb paróka 450 euróba került, amit én szabályszerűen nem akartam elhinni, ott topogtam a szalonban, és akkor hagytam abba az árcédulák nézegetését, amikor láttam, hogy az igazán fájintos modellek 600 euró fölött vannak. A biztosító tehát hetven százalékot fizetett a parókából, amit Rita minden alkalommal felvett, amikor elment otthonról, és elég sokat kellett mennie. Kemó előtti héten kötelező vérvizsgálat a szomszédos laborban, plusz Covid-teszt az AKH-ban. És ha nem rettegtünk is a fertőzéstől, de féltünk – és félünk a mai napig is. Mert a második kemó után az is világossá vált, hogy van, amit Nyuszika gondol, meg van a valóság.

– Olyan ez, szívem – magyaráztam neki egy szerda reggelen, amikor szokatlanul és váratlanul fáradtan ébredt a harmadik kemó után –, mint egy profi bokszmeccs. Van nyolc menet, és minden menet azzal ér véget, hogy kiütnek.

A kemó padlóra küld, padlóra küldi az emésztésed, a bőröd, a csontjaid, és az immunrendszered, amiből mindig felállsz. De mindig nehezebb lesz felállni, több ideig tart, és rengeteg energiába kerül a kemó előtti állapotra feltornáznod magad. De megcsinálod.

Feltornázta magát. Mindig

Az ereje lassan fogyott, de a pótlásában nem várt külső segítség játszott nagy szerepet. Miután a barátnői felét szanálta az érdeketelenség/sajnálkozás/világvége-hangulat miatt, relatíve kevesen maradtak. Rita pár éve egy kizárólag magyar nőkből álló olvasóklub tagja lett, három-négy hetente összejártak, ettek, ittak, beszélgettek – magyar könyvekről. A klub tagjai eleinte egymásnak adták a kilincset, hogy mikor ki sétál Ritával, mára egy nő maradt, a többiek elsodródtak. Magyarországi barátnői közül a hozzá legközelebb állóval még erősebb lett a kapcsolata, gyakran azt gyanítom, többet dumálnak (e-maileznek alapvetően), mint mi ketten. 

Nagyon helyesen, mert ennek a betegségnek meg helyzetnek van számos olyan vetülete, amihez hozzászólhatok ugyan, de értelmes, jelentéssel is bíró gondolatot lepkehálóval kellene vadászni a fejemben.

A férje vagyok, a társa, van közös életünk, gyerekeink – de az legalább olyan fontos, ami ezen kívül van, és csak az övé.

Nos, ez a barátnő érdemrendet érdemelne, amiért mindig, de mindig támogatta Ritát szóban (mert Pesten él, máshogy nem ment), egy másik pedig azért, mert végig ott volt és van vele. Laura felvidéki magyar, a férje szlovák, van egy fiuk, aki idősebb Gergőnél, meg két lányuk, akik fiatalabbak Marcinál. Laura hihetetlen természetű nő, angyali türelemmel van megáldva, plusz az ehhez rendelhető maximális derűvel és életigenléssel. Sokáig elég ritkán találkoztunk családilag (a férjével nem vagyunk kompatibilisek, plusz a srácok is elnőttek egymás mellől), és kifejezetten gyengülni látszott kettejük barátsága is, amikor Rita elmondta Laurának, hogy mi is a helyzet.

És akkor történt az, ami csak filmeken meg könyvekben szokott: Laura mindent félretolt, és teljes mellszélességgel odaállt Rita mellé. Együtt sétáltak, kávéztak, beszélgettek. Aztán amikor én nem bírtam idegekkel a vezetést, akkor Laura vitte a kórházba. Párszor haza is hozta. És soha, úgy értem, soha nem jött üres kézzel. Istenien főz/süt, hozta a sütit és a kekszet. A rántott csirkét. A gránátalmalevet, a perzsa datolyát, sorolni is hosszú lenne, de nincs értelme, mert nem ez számít. Hanem az, hogy

Rita egyszer-kétszer tényleg padlóra került, nem hosszasan, de ha van bíró a meccsen, akkor rászámol. És akkor jött Laura a figyelmességével, az okos barátságával, a színtiszta szeretetével, és úgy nyúlt Rita alá, ahogy én se nagyon tudtam volna.

Férfiak és nők barátsága más – ezt szerintem még a kocsi GPS-éből beszélő női hang is tudja. Én el nem tudom képzelni, hogy ilyen meghitt, intim barátom legyen, de közben meg tök irigy vagyok Ritára, amiért megtalálta Laurát, vagy megtalálták egymást. Nem én mondtam, hanem ő: „Esküszöm neked, ezért már megérte.”

Nyilván viccel és túloz, de egy ilyen betegség kellős közepén találni egy barátnőt, az nem hétköznapi.

Rita felállt, és ment tovább, amíg a negyedik kemó után jött az ultrahang,

és állítólag nagy öröm csapott fel a rendelőben.

– Alig találták meg! – újságolta Rita csillogó szemmel. – Úgy összement. Hogy alig találták meg. Ilyen kicsi – dugta az ujját az orrom elé azon a különösen szép július eleji napon. – Behívták a főorvost is, aki megnézte, és marhára megdicsért. Képzeld – mondta, és átölelt. – Csak vége lesz ennek. Ami a hónaljamban van, azt konkrétan nem találták, csak a mellemben lévőt.

Este ünnepeltünk, pizzát faltunk, és mindent megtettünk azért, hogy Marci ne verjen minket tönkre villámsakkban, de esélyünk sem volt. Ahogy a jelek szerint a tumornak sem, mert a kezelőorvosok annyira biztosra akartak menni, hogy új koktélt készítettek az ötödik kemóra. Ez máshogy volt nem jó,

Rita sokat szenvedett a gyomrával meg a csontfájdalommal, de bírtuk és nyomtuk, hiszen láttuk a végét, noha a járvány miatt tudtuk, hogy a nyarat Bécsben kell kibekkelnünk, aminek senki sem örült igazán, ráadásul ez a háromhetes kemóciklus eléggé szétvágta a terveket és lehetőségeket.

Egy-egy hétre már júniusban elszöktünk, aztán augusztus elején így szóltam Ritához:

– Mi lenne, ha a második hetet, amikor a legszarabbul vagy, azt nem itt töltenénk, hanem a házunkban?

– De a vérvétel…

– Vannak magánlaborok Egerszegen. Nyerünk egy hetet. Hm? – húzogattam a szemöldökömet, mögöttem a két kölyök zászlókat lengetett, annyira drukkoltak. – Gondolj bele – folytattam, mert éreztem, hogy lehet ebből valami. – Kedden megkapod a kemót, szerda reggel kocsiban vagyunk, és két egész hét múlva jövünk vissza. Majdnem három.

– Magánlabor?

Gergő a telefonját lengette, rajta a labor honlapjával. Marci szuggerált, mindent beleadott.

– A malacok – mutattam magam mögé – a kertben üthetik egymás fejét, rendes kolbászt ehetnek, neked meg mégis jobb lesz a diófa alatt szundikálnod, mint itt – mutattam az ágyunkra, amivel semmi baj nincs, rendes egy ágy, de mégse a diófa alatt áll. – Jó, plusz én végre tudok futni rendesen. És úszni. Vagy mindkettő.

– Na! Anya! – szólt a kórus. És Rita meg lett győzve. Összepakoltunk mindent, ételt-italt, gyógyszert, futócipőt, sorozatokat és könyveket, és ahogy terveztük, augusztus közepén bevágtuk magunkat az Aurisba, és nekiláttunk nyaralni. 

Hibátlan két hét volt

A kertet hagytuk, hadd nőjön ahogy és amerre akar, ami gyümölcs volt, leszedtük, a kölykök naphosszat döglöttek az árnyékban, Marci még úszott is, de alapvetően egy célunk volt: pihenni. Mintha sejtettük volna, hogy szükség lesz rá. Én futottam és úsztam, napjában többször, végre a magam kedvére, mert igaz ugyan, hogy az uszodák nyárra kinyitottak, nagyon sokat kellett bepótolni a gyerekekkel az egyesületben, ráadásul az osztrák szövetség szörnyű esetlen uszodai szabályokat és előírásokat talált ki, így gyakran csak a zuhany alá bírtam beállni.

A harmadik hét elején Rita már derűsen és barnán feküdt könyvvel a kezében a diófa alatt. Mi hárman minden létező járványügyi óvintézkedést betartottunk, és szeptember első napjaira már kezdtünk úgy festeni, mint egy évvel korábban. Mindent behajtogattunk a kocsiba, magunkat is, és hazamentünk.

Rita az úton kezdett el köhögni.

– Megfáztál?

– Nem tudom – felelte, és a fejét rázta. – Egy hete itt jön-megy ez a köhögés, majd elmúlik.

– Holnap nézesd meg a dokival, jó? Úgyis mész hozzá.

– Persze – mosolygott, kicsit köhécselt, mi meg szépen hazaértünk a nyáresti városba, hogy másnap próbáljunk valami olyasmit elkezdeni, ami a normális, szeptemberi évkezdéshez hasonlatos. Kölykök iskolába, én az asztal elé edzésterveket írni, Rita orvoshoz.

Éppen a pincében rendeztem a befőtteket, amikor csörgött a telefon.

– Mondjad, szívem.

– Kedden nem lesz kemó – mondta Rita fakó hangon.

– Mert?

– Mert tüdőgyulladásom van.

– Még egyszer!

– Tudod. Tüdő és gyulladás. Megyek haza.

Kis híján a földhöz vágtam azt a pocsék ribizlilekvárt, amit Rita egyik szanált barátnője csinált.

Tüdőgyulladás? Most? Covid-járvány közepén? A kemó vége előtt? 

Félig lezárt városban, amikor kezd annyira szar lenni a helyzet, hogy Linzben nincs már szabad ágy az intenzíven? Amikor Bécs orvosi tanácsnoka napi szinten kongatja a vészharangot? Tüdőgyulladás? A biztonság kedvéért a szemétbe vágtam azt a retkes lekvárt, és Rita elé indultam. Hogy kézen fogjam, és hazavezessem.

Gábor Marcell

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/KatarzynaBialasiewicz