–

Nem azért szomorít el, hogy csalódnak bennem, mert kevesebb követőm vagy „rajongóm” lesz (ez utóbbi szótól egyébként is viszolygok, sosem szerettem használni sem magamra, sem másokra, akik olvasnak-néznek-követnek). Inkább csak azért, mert csalódni rossz érzés lehet – így hát, ha rajtam múlna, inkább jó előre borítékolnám mindenkinek, hogy minden valószínűség szerint nem vagyok pont olyan, mint amilyennek megálmodtak a rólam birtokukban lévő információk alapján. Amivel rendszerint „elrettentem” az embereket, azaz, amit mások gyakran szégyentelenségnek, gátlástalanságnak, szemérmetlenségnek értelmeznek, szerintem inkább őszinteség, nyitottság, egyenesség. De azt beismerem, hogy mindennek egy kicsit talán provokatív változata…

„A baszás nem egy csúnya szó. A baszás az egyetlen oka annak, hogy ma mindannyian itt vagyunk. Ha a szüleitek nem basztak volna, ma nem lehetnétek felháborodva, amiért én baszdmegolok” – mondta Madonna élő tévéadásban valamikor a kilencvenes évek elején, én pedig nagyjából tízévesen áhítatos alázattal figyeltem őt. Érdekes módon a tanáraimat, akik azt mondták, hogy a frottírzokni nem passzol a rövidnadrághoz, vagy hogy társaságban sugdolózni nem illik, illetve, hogy nem ildomos bemenni a lányok öltőzőjébe akkor sem, ha ők maguk hívtak be, egyáltalán nem kezeltem efféle alázattal. Egészen konkrétan azt gondoltam, hogy

mégis kik ők, hogy megmondják nekem, mit viseljek, hány decibellel kommunikáljak, milyen helyzetben, és különösen irrelevánsnak tartottam az elképzeléseiket arra vonatkozóan, mit szabad és nem szabad nekem amiatt, mert pénisz van a lábaim között, nem pedig vagina. 

Később, amikor nagyobbacska kamasz lettem, nem értettem, miért mondják nekem, hogy a fasz csúnya szó, a kuki pedig kedves, a pina vulgáris, ellenben a puni cuki, és különösen nem értettem, mi értelme van annak, hogy a tusfürdőreklámban kéjesen önmagát simogató nő normális jelenség, míg a felnőtteknek szánt filmekben, amiket éjszaka el-el csíptem a „szatelliten”, a nagyjából ugyanezt művelő lány mocskos. Kereshettem volna magyarázatot minderre, de ekkorra már megértettem, hogy a magyarázatok tulajdonképpen semmi másról nem szólnak, mint ideológiákról és önigazolásról. Így hát egészen fiatalon úgy határoztam, hogy miközben érzékenyen figyelem a társadalmi normákat, én a magam részéről nem fogok nekik engedelmeskedni – annál az egyszerű oknál fogva, hogy a normák tulajdonképpen szabályok, amelyek mindenféle racionalitást és szenzitivitást nélkülöznek.

Igazából arról szólnak, hogy az aktuális rendszer mit szeretne lenyomni a torkomon. 

Én viszont mindig szerettem magam eldönteni, hogy mi megy le a torkomon. És egy ponton azt is felismertem, hogy ez valamiért kimondottan bosszantja az embereket. Nemcsak azért, mert sokan behódolnak, idomulnak a hatalom centrális, hamis értékeihez, egy teljes életet építve elvárások köré, hanem azért is, mert baromi bosszantó lehet sokaknak, hogy minden idomítás ellenére mindig van, aki a maga útját járja. Ennek egyszerű oka pedig az, hogy a legtöbben szeretnénk a magunk útját járni. De nem merjük. Mondjuk, lehet, hogy ezen a ponton el kell távolodnom a többesszámtól, mert én már jóideje prioritásként kezelem, hogy merjek másmilyen lenni, akkor is, ha ennek következményei lesznek. Merészelek elvonatkoztatni attól, hogy ha meglépek olyasmit, amit mások nem, akkor majd ignorálva, diszkriminálva leszek, akkor majd megítélnek és elkönyvelnek ilyennek vagy olyannak. Hogy akkor majd elvesztem a hitelességemet.

Miért? Mert rájöttem arra, hogy a hitelességemet egyetlen dolog garantálja, ez pedig az, hogy én hűséges maradok a magam elveihez. Így hát hatévesen hosszú hajjal és masnival a nyakamban jelentem meg az elsőosztályos évnyitón, kilencévesen szerelmet vallottam Gergő nevű osztálytársamnak, tizenhárom évesen összegabalyodtam Bence nevű évfolyamtársammal, magunkra zárva a gyerekszoba ajtaját, és

tizenöt évesen készen álltam rá, hogy felmondjak a világnak, ha az olyasmire kényszerít, ami nem én vagyok.

Húszéves koromra megértettem, hogy a romantikus és intim kapcsolatokra vonatkozó szabályrendszerek remek iránymutatók azoknak, akiknek szükségük van rá, de én a magam részéről szívesebben fedezem fel kíváncsian, mi minden van ezen túl, huszonöt éves koromra megértettem, hogy az otthonom az, ahol otthon érzem magam, harmincévesen ráeszméltem, hogy mindaz, amit megértettem a világról, egész szépen kezd beérni, harminchárom évesen pedig nagyjából megérkeztem oda, ahol most vagyok. 

Persze azóta is hangolom magam folyamatosan, de hála a magasságos égnek, azzal felhagytam, hogy hagyjam magam betörni bárki által. És mivel úgy hozta a sors, hogy egy csomó ismert ember vesz körül, akik közül sokan megkérdezik tőlem, mégis hogyan csinálom, hogy ilyen szabad, felszabadult és független vagyok, hamar megértettem: legjobb, ha lépten-nyomon hangoztatom, hogy az ismert emberek sem tartoznak semmiféle elszámolással arra vonatkozóan, miért másmilyenek, mint amilyennek a környezetük elképzelnék őket.

Úgy csinálom, hogy szabad vagyok, hogy megértettem: nincs vesztenivalóm.

Mert mi a legrosszabb dolog, ami történhet? Nem foglalkoztat X és Y? Nem vesz komolyan Z és Zs? Nem lesz lehetőségem arra, hogy bekerüljek azokba a „menő” körökbe, amelyekbe ez meg az meg amaz bekerült? És akkor mi van? 

Hogy az iskolai bevásárlás ne a pánikról szóljon – Jocó bácsi tippjei iskolások szüleinek tanszerbeszerzéshez

WMN Life – 2022. augusztus 30. – BJ

 

Semmi. Az van, hogy lehetőséget kapok – magamtól – arra, hogy úgy boldoguljak, ahogy nekem tetszik. Az van, hogy hatáskört kapok – magamtól – arra, hogy tovább nyújtózkodjak, mint ameddig a mások által rám szabott takaróm ér. És az van, hogy bevállalom, hogy talán nélkülözni, talán dúskálni fogok, vagy épp csak megleszek, de igazából mindhárom opció egyformán megfelelő számomra, hiszen nincs ambícióm elérni azokat a célokat, amelyeket mások fontos állomásoknak neveznek. A magam útját járom, a magam utazásán veszek részt, a magam mérföldköveihez elérkezve, út közben pedig találkozom mindenféle-fajta emberrel, akiket hol motivál, hol taszít, hol hidegen hagy az én irányom, nekem pedig minden változat megfelel. 

Tíz nappal ezelőtt úgy döntöttünk Nimivel, a szerelmemmel, hogy nyitunk egy OnlyFans-fiókot. Sokféle indíttatásunk volt, például az, hogy az Instagram és a Facebook rendszeresen leszedte a bejegyzéseinket arra hivatkozva: megsértettük a közösségi alapelveiket. Mondjuk, azzal, hogy több ruhában ugyan, mint amennyit bármelyik fitnesz influenszer visel egy átlagos edzős videóban az LMBTQ-emberek alapvető jogairól beszéltünk, ami elég volt ahhoz, hogy néhány tucat homofób jelentsen minket a robotnak, ami emberi lény bevonása nélkül megrótt minket.

Amikor viszont mi jelentettük a megjegyzéseket, amelyek szerint a kénköves pokolban kellene égnünk, amiért „buzeránsok” vagyunk, az Insta-robot azt felelte: semmi gond a kommenttel, az alapelvek szerint nem kell eltávolítania.

Az utánunk következő generációk kikövezett útja efelé vezet hát.

Fürdőnadrágban mutatkozni tilos – mások halálát kívánni szabad.

Így találtuk magunkat egy olyan közösségi platformon, ahol az emberek az egyes értékes tartalmakat havi tagság ellenében érhetik el. Ez az oldalt lehet azzal vádolni, hogy tárgyiasítja az emberi testet, de felmerül a kérdés, miért nem tiltakozunk az ellen, hogy az emberi szellem, lélek, a kreativitás és alkotás legyen tárgyiasítva azokon a platformokon, amelyek kevésbé „provokatívak”, viszont annál fasisztábbak. Továbbra sem pornózunk – viszont minden ízünkben önmagunk vagyunk. A bőrünkkel, amelyet megmutatni büntetést érdemel. A szexualitásunkkal, amelyet kifejezni szégyen. A szerelmünkkel, amelyet érezni ellene megy a keresztény, fehér, heteronormatív értékeknek, amelyeket magunkénak „kellene” éreznünk.

És miközben mindennap biztosítunk tartalmakat, amelyeket bárki elérhet, elolvashat, átgondolhat, emészthet, és megoszthat másokkal, vannak és lesznek tartalmak, amelyeket pénzért ajánlunk fel. Akkor is, ha lesz, aki lekurváz minket, akkor is, ha van, aki azt mondja majd, csalódott bennünk, és akkor is, ha volt, aki úgy értékelte, aprópénzre váltottuk mindazt, amink van. Van abban valami ironikus, hogy ha egy magazincímlap kedvéért vetkőzik le valaki, és kap érte x millió forintot – az presztízs. Ha valaki meztelenül modellt áll egy művésznek, vagy egy kísérleti független film szárnypróbálgató rendezője kedvéért szabadul meg a ruháitól, minimális bérért, akkor merész művész. De ha ő maga dönt úgy, hogy maga árazza be a saját határai szerint megalkotott aktképeit, az nagyjából… emészthetetlen.  

Üss a szádra! Egy nő nem beszélhet ilyen csúnyán!

WMN Life – 2022. augusztus 30. – CSA

 

Pedig testpozitivitásról, szexpozitivitásról, korpozitivitásról, önazonosságról, szabad választásról írni, és a témákhoz kötődő fotókat, videókat készíteni nem csak küldetés, munka is. Munka technikai szempontból, és munka – a magunk hite szerint – társadalmi szempontból.

Nekünk is vannak egyéb irányú munkáink, amelyeket mind-mind végzünk, és elvégzünk mindamellett, amit ezen a bizonyos közösségi platformon „művelünk”. Vagyis mindazzal együtt. Merthogy legyen szó a sütésről-főzésről, írásról, fotózásról, a világról és az egyénről való beszélgetésről, történetmesélésről, visszük magunkkal. Oda is. 

Akinek tetszik, nézze, olvassa, szeresse. Az is ránk nézhet, aki ugyan enyhe ellenérzéseket táplál a platform iránt, ugyanakkor valamelyest nyitott arra, hogy átgondolja a véleményét. Akinek pedig nem jön be, felejtse el. Ilyen egyszerű. Nem neheztelek, sőt örvendezek – az én sorsomat nehezítené meg, ha mindenki kedvelne.

De valamiért úgy fest, hogy annak, aki szenvedélyesen utál, nem olyan egyszerű, hogy ne olvasson, ne kövessen, ne keressen. Valamiért olyan sok ember akad, aki nyomoz és szimatol utánunk, miközben egyenesen rühell minket.

Az ilyen – javaslom – keressen magának olyan elfoglaltságot, ami inspirálja, izgatottan és motiváltan tartja, és ossza meg az idejét, energiáját azokkal, akik fontosak számára. 

  

Ha pedig minden értékrendbéli eltérés ellenére még mindig van, aki inkább velem tölti az időt, mint azokkal, akiket szeret, akkor lássuk be, – és ezzel semmi probléma, ha felismeri és beismeri – őt enyhe, vagy éppen erőteljes mazochizmus motiválja. Van, aki önmagát kínozva jut kéjhez – ki vagyok én, hogy ezért elítéljem, mi több, örülök, hogy segíthettem kicsit…

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak