„Az oroszoknak túl ukránok vagyunk, az ukránoknak túl magyarok, a magyaroknak túl cigányok” – Civil akcióban segíti egy máltai alapítvány az ukrán menekült gyerekek iskolai integrációját
Az összeomlás szélén álló oktatásügy vállát egy hónap múlva már a menekült gyerekek integrált tanításának súlya is nyomja majd. Ha nem lenne elég nagy társadalmi probléma az alapkészséghiányos magyar gyerekek hada, akkor most még itt vannak a szokásaikban, ambícióikban is eltérő, szintén leszakadó ukrán gyerekek is. Egy máltai alapítvány magyar vezetéssel, az SOS Gyermekfalvakkal együttműködésben ilyen gyerekeken igyekszik segíteni ezen a nyáron. Száz gyerek, lélek, élet sok, de az egészhez képest persze kevés. Chripkó Lili fotóriportja a Global Human Dignity Alapítvány miskolci táboráról.
–
Egy átlagos gyerek július végén még egyáltalán nem gondol arra, hogy szeptembertől újra iskolába megy, nem izgul, mi lesz vele, csak több vagy kevesebb programmal élvezi a vakációt. Hozzájuk képest menekült gyerekek milliói szoronganak jelenleg azon, mi lesz velük az ősszel. Nincsenek pontos, publikus adatok arról, hány Ukrajnából menekült gyerek került be más országok oktatási rendszerébe, de egyes becslések szerint a jelenlegi, közel ötmillió ukrán menekültnek körülbelül a fele lehet 18 évesnél fiatalabb.
A rendes iskolájukból kiszakított, a barátaikat elvesztő, idegen nyelvet nem beszélő, vegyes tudásszintű, traumatizált gyerekek sok esetben átmeneti vagy menekültszállásokon élnek. A Magyarországon menedékes védelmet kérő körülbelül huszonötezer ukrán állampolgár esetében is ez lehet az arány, és velük kellene most kezdeni valamit az egyébként is romokban lévő hazai oktatási rendszerben.
A Global Human Dignity Alapítvány (FGHD) vezetője, Daróczi Gábor szerint nem látszik arra átgondolt, együttes törekvés, hogy a menekült gyerekeket valamilyen központi elv és megvalósítás szerint integrálják az oktatásba.
Az egyébként is pedagógushiányban szenvedő iskolák nagy részében az előző tanítási év utolsó heteiben már jelen voltak a menekült gyerekek, és az iskolák saját emberi és anyagi erőforrásaikból oldották meg az ő tanításukat, vagy legalább felügyeletüket. Akkor sem volt ez egyszerű számukra, ha a Magyarországon menedékes védelmet kapott gyerekek nagy része magyarul beszélő kárpátaljai fiatal. Az iskolák sokszor csak hideg integrációval (vagyis közös tanteremben, de a leghátsó padokban, külön segítség nélkül), vagy csak szegregáltan tudták őket kezelni, viszont ősztől már az az elvárás, hogy integráltan, a magyar gyerekekkel együtt tanítsák őket.
Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy egy íróasztal mögül valaki elképzeli.
A GHD Alapítvány az SOS Gyermekfalvak partnereként a Recode Your Life by SOS projekt keretében egy éven keresztül digitális ismereteket, informatikát, robotikát és angol nyelvet (illetve szükség szerint alapkészségeket, írást-olvasást, számolást, térképértelmezést) oktat halmozottan hátrányos helyzetű, jellemzően cigány gyerekeknek.
Ebbe a tevékenységbe vonták be egy fonyódi menekültszálláson élő családok gyerekeit is. Az a szállás eredetileg a fővárosi önkormányzat tulajdonában lévő üdülő, csak jelenleg üzemel menekültszállásként. Ide költözött le a tervek szerint néhány napra a GHD két munkatársa, Mekis Péter és Orsós Mihály, hogy az ottani gyerekeket felkészítsék az egyhetes miskolci táborra a programban részt vevő gyerekekkel együtt, és ezáltal majd az ősszel induló „rendes” iskolára is.
A néhány napból azonban öt hét lett, mert a gyerekek tudásában, viselkedésében és szokásaiban hatalmas problémákkal szembesültek.
A fonyódi menekültszálláson élő családok férfi tagjai a háború előtt jellemzően Magyarországon dolgoztak építkezéseken betanított munkásként vagy napszámban. Az akkori Ukrajnában adódó lehetőségeikhez és béreikhez képest az itt megkeresett fizetésük lényegesen jobbnak számított. A háborúval patthelyzetben találták magukat: haza nem akarnak, vagy nem tudnak menni, itt pedig nehezen boldogulnak, még ha a főváros igyekszik is őket és a feleségeiket legalább alkalmi munkához juttatni.
Hogy miért nem akarnak hazamenni, még ha esetleg az ő falvaikat, házaikat jelenleg nem is fenyegeti közvetlenül a háború? Mert azon túl, hogy egy hadiállapotban lévő országban már nehéz elboldogulnia bárkinek is, úgy kellene beállniuk katonának, hogy semmilyen hívást nem éreznek rá, hogy ebben a háborúban részt vegyenek. Nincs ugyanis ukrán nemzeti identitásuk. Ahogy ők fogalmaznak:
„Az oroszoknak túl ukránok vagyunk, az ukránoknak túl magyarok, a magyaroknak túl cigányok.”
Ez alapján egyébként azt sem tudják megmondani, a háború után hazamennének-e, vagy maradnának, és hogy egyáltalán milyen a jövőképük. Persze egyáltalán nem biztos, hogy bármilyen választási lehetőségük lesz.
Sok gyerekeknek most először mutatták meg térképen, hogy melyik országban lakik, és melyik Magyar- vagy Oroszország, illetve hogy honnan származik Neymar. De sokan most találkoztak először az elfogadható társas viselkedés formáival is. Az érzelmeik megértésére és kifejezésére csak korlátolt eszközökkel képesek, az impulzuskontroll teljesen ismeretlen számukra, ahogy az erőszakmentes kommunikáció is.
Szeretetüket azonban feltétel nélkül kimutatják, sokszor az őket oktató felnőtteknek is példát mutatva ezzel.
Többen a fonyódi tábor vezetője, Nagy Erzsébet Emese és párja, Jóni Alex kapcsán láttak először életükben olyan kapcsolatot, amely két egymást teljes mértékben elfogadó felnőtt együttműködésén és kölcsönös tiszteletén alapul. Nem láttak még – legalább verbális – erőszaktól mentes családi légkört, de tudásban is messze elmaradnak az átlagos magyar kortársaiktól.
Vannak közöttük 13-14 évesek, akik a saját nevüket sem ismerik fel leírva, gyakorlatilag nem tudnak olvasni vagy számolni. A tanuláshoz kapcsolódó elsődleges élményük, hogy ha valamit nem tudnak, akkor szidást biztosan kapnak, de jó eséllyel pofont is.
Életükben ez talán az első alkalom, hogy a tanulás biztonságos, elfogadó és támogató körben valósul meg.
Ezen kívül, ahogy a miskolci tábor vezetői számára hamar kiderült, nagyon sokan kóla-, energiaital- és képernyőfüggők is. Ezekben sajnos osztoznak a halmozottan hátrányos helyzetű magyar kortársaikkal.
A GHD munkatársai hamar rájöttek azonban, hogy jó tábort csak akkor tarthatnak, ha a terveiket folyamatosan újragondolják, és mindig készek az improvizálásra, tehát az egyhetes táborok tantervét Daróczi Gábor és kollégái úgy állítják össze, hogy spontán reagálnak a felmerülő nehézségekre, és a lehető legelemibb szintre lőtték be, hogy mit érhetnek el ezekkel a gyerekekkel a tábor ideje alatt.
Ez pedig az, hogy mintát mutatnak nekik.
Hogy létezik olyan, hogy ha valami bajom van, akkor azt a másiknak elmondom, megbeszéljük, és nem egyszerűen megpofozom vagy elhagyom. Létezik olyan, hogy a hosszú távú érdekemet figyelem a rövid távú helyett. Létezik olyan, hogy úgy és olyat tanulok, ami nekem érdekes, és létezik a szabadidőnek hasznos eltöltése az idő egyszerű elütése helyett.
„Továbbá fontos eredménynek tekintjük, hogy a fonyódi munkánk során a gyerekekhez hasonlóan írni-olvasni, számolni, alapvető összefüggéseket értelmezni nem tudó szülők spontán jelentkeztek, hogy nekik is tartsunk kurzust.
Ez lesz a következő nagyobb lépés a táborok után, rengeteget készülünk rá” – mondja Mekis Péter.
Ezeken a tapasztalatokon túl pedig szereznek ezeknek a gyerekeknek egy jó hetet ebből a nyárból, ebből a ki tudja, milyen hosszú időszakból. Mindezekre egyébként egyáltalán nem csak a menekült gyerekeknek van szükségük. A Miskolcon, összesen öt hétig tartó táborba rajtuk kívül mehetnek az SOS Gyermekfalvakban nevelőszülőnél élő gyerekek, a GHD Alapítvány társszervezetein keresztül megtalált hátrányos helyzetű gyerekek, és a második esélyt adó Dr. Ámbédkar Gimnázium és Technikum diákjai is. Ők életkor szerint csoportosítva töltenek el Miskolcon egy-egy hetet az Ámbédkar kollégiumában.
Az első hét tapasztalatai alapján a tábor tanulói közül messze a legjobb helyzetben az SOS Gyermekfalvakban nevelőszülőknél élő gyerekek vannak, ők valamennyire képesek már a szabálykövetésre és társas együttműködésre, és tanulmányi eredményük is magasan a többi gyerek fölött van.
Gábor meglátása szerint a magyar oktatásügyi rendszer az összeomlás küszöbén áll, mert már így is számos iskolában a tanítás helyett csak valamiféle felügyelet zajlik, az órák jelentős részét már nem szaktanárok tartják, ráadásul épp ott van belőlük kevés, ahol sok a hátrányos helyzetű, oktatási próbatételt jelentő gyerek.
De ha a tanároknak még további százaléka kilép a rendszerből – ahogy azt most már egyre több helyről hallani –, akkor már a látszatot sem sikerül majd fenntartani, hogy ez a rendszer még valamennyire elketyeg. A magukra hagyott tanároktól pedig elvárhatatlan a menekült gyerekek integrációja, márpedig ezt muszáj lenne vállalni, ha el akarunk kerülni egy újabb társadalmi katasztrófát amellett, hogy a saját állampolgáraink nagy részét egyébként is magára hagyjuk.
Ám ha ezeket a gyerekeket nem integráljuk gyorsan és jól, akkor nem fognak tudni beilleszkedni, és annak borzasztó hosszú távú következményei lesznek.
Daróczi Gábor szerint, ha már megtörtént ezekkel a gyerekekkel az a trauma, hogy el kellett hagyniuk a háborúban álló országukat, akkor a legjobb, amit tehetünk, ha a lehető legtöbbet kihozzuk abból az időszakból, amit itt eltöltenek. Ezért szervezték a tábort, ezért viszi őket fogorvoshoz, ha kell, ezért íratják be őket úszótanfolyamra, ezért beszélgetnek velük a fogamzásgátlásról és a cigány identitásról.
Ezek a gyerekek – egy-két esettől, például Béla bácsitól, a szernyei cigány tiszteletestől eltekintve – soha életükben nem találkoztak a cigány identitás pozitív megélésnek lehetőségével. Az, hogy cigány, a legtöbbjük számára azt jelenti, hogy nem engedik majd be a diszkóba, hogy veszélyben lesz, hogy kinézik. Hogy a cigányokról azt mondják, lopnak, vagy hogy csiricsáré az ízlésük. A táborban általuk készített animációkban is az jelenik meg, hogy a cigányok ellopják a tankot.
Peti bácsit pedig Fonyódon úgy „avatták cigánnyá”, hogy csíkot vágtak a hajába, ezen kívül bunyóznia és káromkodnia kellett volna, de ezeket visszautasította. Helyette megtanította, hogy verekedni butaság, káromkodás helyett pedig közösen találtak ki csúnya szó nélküli „átkokat”. Az ebből készült játékot bárki kipróbálhatja itt.
Az, hogy ők egy hagyomány, egy örökség, egy történet folytatói, soha nem merült fel a családi beszélgetéseikben. De ugyanez igaz a magyar cigány gyerekek zömére is.
Hogy mi a származásukban az érték, és mi a velük kapcsolatos sztereotípia, és azt hogyan haladhatnák meg, egyáltalán nem tudják. Ezért a miskolci táborban filmnézéssel, dal- és nyelvtanulással, játékokkal és beszélgetésekkel igyekeznek ezeket a hiányosságokat legalább részben pótolni.
A tábor oktatói szerint viszont minden, amit a táborban tanulnak, vagy ami ott történik velük, tovább rezonál köztük. Igaz ez a párkapcsolatban való viselkedésre is, amire jó példa például a már említett Erzsi néni nevű roma asszony és párja, akik a fonyódi tábort vezetik. A gyerekek minden történetében előkerül az ő kapcsolatuk, mert most először találkoztak olyan férfival és nővel, akik szeretetteli, egyenrangú kapcsolatban vannak egymással, amit érintéssel és szavakkal is kifejeznek. Tőlük rengeteg olyan dolgot „tanultak”, ami a hétköznapi életben elengedhetetlen, és a szocializációjukat nagyban segíti.
Persze a táborban a családjuktól elszakítottan vannak a gyerekek, és könnyen lehet, hogy amint visszatérnek majd, sok újonnan tanult dolog vagy viselkedési minta kikopik vagy eltűnik belőlük. Vannak, akiknél ezt előre garantálni lehet, hiszen minél idősebbek, annál nehezebb formálni őket. De igenis van, akiknél elérhető valamilyen attitűdbeli változás, és ezeknek a gyerekeknek egy része a tábor után is együtt marad, akár a fonyódi szálláson, akár majd visszatérve kárpátaljai szülőfalujukban.
„Egy hét alatt a változás iránti vágyat tudjuk bennük felébreszteni, hogy ne kizárólag arra az életre legyen esélyük, amire a szüleiknek volt” – fogalmaz Daróczi.
De ha ezekkel a gyerekekkel – ahogy bármelyik hátrányos helyzetű gyerekkel – nem beszélget az életről senki, akkor semmi esélyük arra, hogy a szüleikénél jobb sorsuk legyen. Félő, hogy tizenöt évesen apák és anyák lesznek, elmennek szalag mellé vagy építkezésre dolgozni, utóbbiak korán szülnek, vagy emberkereskedők áldozatai lesznek. Tovább öröklődik a nihil, a jövőkép-nélküliség és kilátástalanság. Soha nem lehetnek a társadalom hasznos tagjai és saját életük tudatos formálói.
Ha a gyerekek, legyenek azok menekültek vagy sem, nem jutnak megfelelő oktatáshoz, a saját társadalmunkat döntjük romba. Márpedig ezekre a gyerekekre most már a saját felelősségünkként kell tekinteni.
Én csak egy napot töltöttem a közelükben, mégis beszéltünk gyászról, szerelemről, testképről, jól megválasztott társakról, rossz döntésekről, drogokról, popsztárokról, függőségről, a háborúval kapcsolatos félelmeikről, bocsánatkérésről, udvarlásról, elhagyásról, szexualitásról, cikiről és nem cikiről. Néhány óra kellett ahhoz, hogy elsírják magukat a nyakamba kapaszkodva, vagy hogy megkérdezzék, pszichológus vagyok-e, mert olyan jólesik velem beszélgetni.
Valahol viszont egyáltalán nem átlagos kamaszok, hiszen ha magyarok, ha ukránok, mindenképpen cigányok, ami egyre nagyobb hendikepet jelent a számukra. Így bár távolinak tűnhet, hogy számolni és olvasni is alig tudó gyerekek éppen programozást vagy robotikát tanuljanak, mégis teljesen logikus. A GHD Alapítvány meglátása szerint a programozásra hajlamosak vagyunk hard skillként, vagyis nehéz készségként tekinteni, pedig egyre inkább soft skillé válik.
Annak is szüksége van programozói alapismeretekre, aki esztergál, marógépet indít be, vagy éppen diszpécserközpontban dolgozik – de gyakorlatilag nincs olyan szakma, ahol nincs, vagy néhány éven belül nem lesz szükség a digitálisírás-tudásra.
Az MIT-n, azaz a Massachusettsi Műszaki Egyetemen – egyébként elsősorban lányok számára – kifejlesztett programnyelv, a Scratch segítségével olyan gyerekeket is be tudnak avatni a tábor idején a programozói ismeretekbe, akik a számokat és a betűket is nehezen ismerik még fel. Formákkal és mintákkal dolgoznak ugyanis, amit mindenki felismer, és bár ők nem is tudják, de már algoritmusokban gondolkoznak, mielőtt megtanulnának olvasni.
A tanórák kis csoportokban zajlanak, rugalmas tanrend alapján, hogy egyszerre mindenkire a lehető legtöbb figyelem irányuljon, és mindenkinek az a képessége fejlődjön, amire a leginkább szüksége lesz.
Nagyon fontos megtanulniuk például azt, hogy ha valamilyen támogatásból a családjuk kapna egy laptopot vagy tabletet, azt mire használhatják. Fogalmuk sincs például, hogy mire jó a Google, vagy hogy a közösségimédia-platformokon kívül mire használható az internet és a telefon.
Az egy hét alatt a különböző elvégzett feladatokért a gyerekek pontokat kapnak, amelyeket nem csak az órákon gyarapíthatnak. A megszerzett pontoknak megfelelően pedig lehet licitálni bizonyos dolgokra (például pingpongütő), vagy később ösztöndíj formájában a pontokból valamennyi pénz is szerezhető. Ez önmagában motiváló, áttételesen pedig hozzászoktatja őket ahhoz a koncepcióhoz, miszerint a tanulás, a tudás bevétellé formálható.
A megszerzett pénz tudatos beosztására és elköltésére is igyekeznek a táborban felkészíteni őket.
Továbbá vannak olyan programok (például a Socrative), amelyekkel a gyerekek online, játszva tanulhatnak, a tanárok pedig nyomon követhetik az aktivitásukat és fejlődésüket. Mert a tábor augusztus végén véget ér, de a programot a GHD szerint fontos lenne továbbvinni. Ez viszont persze anyagi és emberi erőforrások függvénye.
Aki szeretné a programot támogatni, az egyrészt az SOS Gyermekfalvakon keresztül megteheti, másrészt a GHD örömmel elfogadna használható állapotú laptopokat vagy tableteket az oktatáshoz.
A háború kitörése után valahol nagyon jó volt látni, mennyi jóindulat, adomány és energia mozdult meg az országban, hogy a bajbajutottakon segítsen. Most itt az idő, hogy az együttélésünket jól alapozzuk meg. Bárki talál az ország bármely pontján olyan menekülteket vagy olyan hátrányos helyzetűeket, akikkel kapcsolatot építhet ki. Akikkel megismertetheti a saját gyerekeit, együtt írhatja a leckét, akiknek megmutathatja, hogyan kell használni egy appot. „Partizánakcióban” bárki segíthet maga is, én erre buzdítanék mindenkit. Mert ugye, nem várhatjuk a tanároktól, hogy a segítségünk nélkül még ezt is megoldják majd.
Képek és szöveg: Chripkó Lili