„Baromira unom, hogy havonta rákérdez valaki, mikor lesz már jogsim. Bakker, mint a gyerektéma!” – Így látjátok ti azokat, akik nem tudnak vagy akarnak autót vezetni

–

Mások is rácsodálkoztak arra, milyen sokan vagyunk „nyulak”, és sokan örültek, hogy szó esik erről a problémáról, ki tudjuk mondani, meg tudjuk beszélni nyilvánosan, hogy örök mazsolák vagyunk a forgalomban valami okból.

Annamari írta: „Annyira jó ezt látni, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Én sem érzem cikinek (t.i. ha valaki nem vezet – a szerk.), inkább kellemetlen maga a helyzet, ha nyaggatnak vele, és erőltetik.”

Katalinnak tizenhat éve „csücsül a jogsi a fiókjában”. „Eddig csak kerestem a sorstársaimat, de nem találtam. És most itt ez a cikk, és olvasom, hogy mennyien vannak, akik hasonló cipőben járnak. Pedig már úgy éreztem, hogy csak én vagyok ennyire fura figura.”

És egy másik Katalin mondja: „Harminc éve van jogsim, és nem merek kiállni az udvarról. Egyszerűen rettegek, nekem a vezetés stressz, egy gigászi feladat. Néha muszáj, nem tudom máshogy megoldani, hulla fáradt vagyok utána, és mindig elrontok valamit, ami még tovább rombolja az önbizalmamat. Csupa olyan emberrel vagyok körülvéve, akik nagyon jól vezetnek. A férjem fantasztikus sofőr volt, talán ezért is voltam görcsös mindig, de nézem a gyerekeimet, ők is nagyon jól vezetnek, tőlem tanultak olvasni, nehogy már ekkora béna legyen a muttijuk. Szóval erőltetem, de nagyon jólesik olvasni, hogy vannak mások is, akinek nem élvezet a vezetés, hanem kín, s mégis megszokták. Én már említeni se merem senkinek.”

Többen írták, hogy a kritika vette el az önbizalmukat

Például Anna: „Van jogsim, de lassan egy éve nem vezettem. Sajnos a férjem annyira kritikus, hogy minden kedvem elment a vezetéstől, pedig igényem lenne az önállóságra. Abban reménykedem, hogy ha lesz saját autóm, és egyedül vezethetek, akkor majd lassan belejövök.”

Még többen hívták fel a figyelmet arra, hogy az önismeret a lényeg: ha nem megy, nem muszáj erőltetni

Erika szerint: „ha valaki fél vagy nem érzi biztonságban magát a volán mögött, akkor nyugodtan engedje el a vezetés témáját. Mindenkinek jobb lesz úgy, és nem lesz ettől semmivel se kevesebb.”

Viola azt mondja: „Tudom, mik az erősségeim és mik a gyenge pontjaim. Nehezen figyelek négy-öt dologra egyszerre, nehezen egyeztetem össze a kezem és a lábam mozgását, borzalmasan tájékozódom, és sokszor még utasként is összehúzom magam a nagyvárosi csúcsban egy-egy neccesebb szitunál. Én elfogadtam magam így, sosem lesz jogsim. Viszont csomó másban ügyes vagyok.”

Melitta virtuálisan bólogat: „Negyvenhét éves vagyok, és egyáltalán nem érzem magam lúzernek, hogy nincs jogsim és nem is vezetek. Sosem vágytam rá igazán, és nem is éreztem soha, hogy nekem való lenne! Pedig alapvetően vagány, fiús, bevállalós voltam fiatalon – de vezetni sosem akartam. Sokszor még utasként is megijedek. Azt gondolom, hogy sokkal jobb mindenkinek, ha nem vezetnek azok, akik akármi miatt is, de nagyon félnek! Ők nem lúzerek, hanem felelősen gondolkodó/viselkedő emberek.” 

Le lehet győzni valahogy a szorongást?

Erről sok olvasó beszélgetett a kommentszekcióban.

Éva válasza: „Nem tudom… harmincöt éve vezetek, és eleinte a túlzott magabiztosságommal még balesetet is csináltam, aztán tanultam belőle, óvatos lettem, de most, ötvenen túl meg azt veszem észre, talán a reflexeim nem ugyanolyanok. Most már csak akkor ülök kocsiba, ha tényleg muszáj… Elkezdtem volna parázni?”

Juditnak konkrét gyakorlati tippjei voltak azok számára, akiknek a fránya parkolás okoz gondot, ezért félnek vezetni. „Keress a közeletekben olyan utcát, ahol kicsi a forgalom, és gyakorolj, ha kell órákig, újra és újra, ez nem megy másképp. El fogod kezdeni érezni az autót, hol a széle, meddig mehetsz, hol szedd vissza. Az oktatóm mondta mindig, akinél újra órákat vettem, hogy három lehetőség van: biztosan beférsz, biztosan nem férsz be, illetve ha bizonytalan vagy, na, akkor szállj ki, és nézd meg, mennyi van az oldalától stb. Emlékszem, amikor egyedül gyakoroltam a tolatva párhuzamos beállást, és arra is, amikor ráéreztem 543-adjára, hogy áhhhhá, hát erről beszélt az oktató… Amint ura leszel az autódnak (én csak úgy hívom: »rájöttem, hogy jé, ez arra megy, amerre én akarom« pillanat), onnantól nem stresszes a parkolás. Egy, vagy talán két eset volt, mikor türelmetlenkedtek mögöttem, mind a két sofőr nő volt…

Ki kell zárni a külvilágot, hidd el, mindenki tisztában van vele, hogy ő is kezdte valahogy. Amúgy meg mit tud csinálni, összetapos? Nem várja ki, míg beállok?”

Ne add fel!

Mondják ezt mások is. Katalin például: „Egy éve megjött az ihlet, és úgy éreztem, hogy újra meg kell próbálnom, hiszen a kislányom hatéves, mégsem kérhetek meg mindig valakit, ha iskolába kell vinni, és nekem is könnyebb így. Ezért vettem harminc órát újra. Lett is autóm. Nem egyből ültem be, az udvaron több mint egy hónapig állt, és csak barátkoztam vele. Kellett átállási idő, de ha szükséges, most már beülök. Hosszú út volt, mire idáig eljutottam. Az első körök lefulladáshoz vezettek. Nagyon kínos volt, mert persze hogy ilyenkor én álltam pont a sor elején… Volt, amikor úgy éreztem, hogy én ezt feladom, de mivel rákényszerültem, hogy újra és újra beüljek az autóba, és igenis menjek vele, a végén már nem fulladtam le vele, és egyre bátrabb lettem.”

Annemarie azt tanácsolja: „ne hagyd abba, ha újra elkezdted! Annyi órát vegyél, amíg érzed, hogy jól uralod az autót. Egy jó oktató azt is megmondja, hogy ne törődj a többiekkel, koncentrálj magadra.

Az út mindenkié, neked is ugyanolyan jogod van ott lenni, mint az összes többinek. Minél többet vezetsz, annál rutinosabb leszel, de ezért tényleg meg kell dolgozni.

De mennyivel szabadabb, rugalmasabb és önállóbb leszel ezáltal! Megéri! Mondja ezt egy ex-nyúl, aki ötvenévesen kezdett újra vezetni a ’96-os jogosítványával, és öt éve balesetmentesen, vidáman és görcsök nélkül gurul ide-oda, akkor, amikor kedve van, oda, ahová éppen akar! Nem szabad állandóan félni, hogy valami történhet, mert akkor nem érdemes még gyalog sem elindulni, ugyanis eleshetünk útközben. Kitartást és sok sikert!”

Erika is küzdő típus: „1996 óta van jogosítványom és soha nem vezettem, pedig nagyon szeretnék. Négy éve újra próbálkoztam, elmentem egy oktatóhoz, aztán három éve egy másik oktatóhoz, de semmi nem segített, hogy leküzdjem a vezetéstől való félelmemet. Egyáltalán semmi örömet nem találok benne, csak egy stresszforrás a számomra, és azonnal bepánikolok. Azért sem adom fel, a héten elmentem hipnózisra, hogy a lelki blokkokat feloldjam, és ma volt az első órám a régi oktatómmal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan járnak hasonló cipőben, mint én, és sokaknak sikerült leküzdeni a félelmüket. Most úgy érzem, hogy számomra is van remény.”

A szükség nagy úr…

Sokan írtátok, hogy nem tudtatok/szerettetek vezetni, de rákényszerültetek, hogy beüljetek az autóba.

Enikő: „Negyvenkét éves koromig nem volt jogsim, mert azt tartottam magamról, hogy én lennék a sofőrök rémálma. Aztán olyan munkahelyre kerültem, ahová csak autóval tudok eljutni. Levizsgáztam, majd két hétig minden reggel remegve ültem be,

de kénytelen voltam. Ahogy nőtt a rutinom, úgy lettem egyre kevésbé ideges. Szerintem az a legrosszabb, ha csak néha vezet az ember. A home office-os idő alatt tapasztaltam. Ha csak hetente egyszer ültem autóba, bizonytalanabbul vezettem.”

Anita azt mondja, pontosan azokon ment keresztül, amiken én, a cikk írója. „Képes voltam mindennap egy hegy tetejéről lesétálni, és egy órát buszozni a munkahelyemre, de nem vezettem, pedig volt jogsim. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, csak azért is megtanulok, kerestem egy oktatót, és tizennégy éves jogsival elölről kezdtem. Ő pár hónap után elzavart, hogy menjek, gyakoroljak a saját autómmal egyedül, de még akkor is féltem. Azóta elteltek hosszú évek, és kellett az angyali türelmű és nagyon jól vezető párom meg száz kilométerek, amikor mellettem ült, és összeszedtem annyi rutint, magabiztosságot, hogy most már vezetek, ha kell. Sokszor nagy segítség, hogy csak beülök az autóba, ha valamit sürgősen kell intézni. Nagyon, nagyon hosszú út volt, de megérte.” 

Réka is rákényszerült a vezetésre: „Én is így voltam vele, hogy soha nem lesz jogsim, mert annyira féltem mások mellett, nem hittem, hogy valaha tudnám csinálni. Sajnos úgy hozta az élet, hogy olyan helyre költöztünk, hogy muszáj volt jogsit szerezni és autót venni, kisbabával csak így lehet közlekedni itt… Nos, teljesen megváltozott a hozzáállásom, megtanultam vezetni, szeretem, viszont érdekes, hogy utasként még mindig nagyon félek, nagyon rossz érzés, hogy nem én irányítom az autót. Viszont amikor én vezetek, egyáltalán nem félek, tudok figyelni mindenre (pedig ADHD-gyanúm van), körültekintően vezetek. Ezt csak azért írom, hogy nem kell magadat lebecsülni, tökre lehet, hogy neked is menne, ha muszáj lenne. Ha nagyvárosban élnék, rendes tömegközlekedéssel, nekem sem lenne jogsim…”

Krisztina számára is szinte létszükséglet az autó. „A tömegközlekedés csapnivaló, járda nincs, a legközelebbi bolt négy megálló busszal. A kutyámmal autó nélkül nem tudok kimenni a kedvenc helyeinkre sétálni, mert gyalog minden messze van – ráadásul jó darabon járda sincs –, és valahogy nem szeretek egy gazos árokparton gyalogolni főút mellett, ahol mennek százzal, buszra meg vele nem tudok felszállni.”

Beatrixot a férje „vette rá” a vezetésre: „Sokáig nem vezettem, de kábé tíz éve azt mondta a férjem, ő nem cipel tovább melóba, üljek be az autóba, és menjek. Azóta vezetek, de csak a lakhelyemen és a környéken. Messzebbre akkor megyek, ha az uram mellettem ül, és csak ha nagyon muszáj. De már ez is haladás, hogy legalább magamat és a két gyereket »ellogisztikázom«.”

Ne bonyolítsd túl, tanácsolták többen is

Éva írja: „az a baj, hogy a legtöbben olyan félelmek miatt nem vezetnek, amiknek nincs valós alapja, csak a fejükben létezik. Illetve az egyik legnagyobb korlátozás az életben, hogy mindent jól akarunk csinálni, ahelyett, hogy egyszerűen csinálnánk.”

A félelmekkel való szembenézést sokan fontosnak tartották. „Kőkemény munka. De az önismereti út egy kikerülhetetlen szakasza. Huszonegy éve vezetek, és imádom. A jogsi előtt három évig féltem. Aztán annyira vágytam szabadnak lenni, hamarabb odaérni, hogy átgondoltam, azok a balesetek, amiket láttam, átéltem, elkerülhetők.” (Éva).

Egy jó oktató a minden (meg a sok gyakorlás)

Ebben is jó sokan egyetértettek.

Zita: „Huszonöt éve van jogsim, most döntöttem úgy, ha találok valakit, aki segítségemre lesz ebben, belevágok. Találtam! Egy végtelenül alapos, türelmes, fiatal oktatónőt, aki már az első órán meglátta, hol van a hiba. Nagyon sokat fejlődtem, fejlődöm mellette, és nem fogom szégyellni kitenni a második »T« betűt az autó elejére és hátuljára. Mert senki nem jogosítvánnyal jött a világra”

„Szerintem a gátlások leküzdésének egyszerűen a sok-sok gyakorlás a titka! Nyilván bennem is megfogalmazódott, hogy aki ennyire fosós (mint én), annak nem is szabadna kimennie az utakra. Viszont, ha ebből indulsz ki, akkor nem is ülsz be volán mögé gyakorolni (természetesen nem egyedül) soha nem lesz rutinod, ugyanúgy parázol továbbra is, és soha nem ér véget az ördögi kör.

Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás, és jönni fog vele a rutin, az önbizalom meg a forgalomhoz való akklimatizálódás, és a »nagyon sietősek« kivédése is.” (Anita)

„Utáltam vezetni tanulni, mindig azt álmodtam, hogy vezetek, és nincs fék az autón. Az oktatóm rémes volt. Négy évig nem vezettem jogsi után, rettegtem, szó szerint. A (most már) férjemnek és a fapados, bontószökevény szerelemautómnak (harmincéves szívódízel) köszönhetem, hogy megtanultam, és megszerettem vezetni. Nem gondoltam volna, hogy tíz év alatt eljutok 100.000+ kilométerig, legfőképpen pedig odáig, hogy bármilyen random autóba félelem nélkül beülök vezetni, kisbuszba is akár.” (Éva)

Gyöngyi azt mondja, hogy differenciáltan kellene oktatni az embereket, „több figyelmet kellene fordítani arra, hogy mi okozza egy adott ember bizonytalanságát a közlekedésben ahhoz, hogy javítani lehessen a helyzetén (például nem érzi, hogy ura lenne a járműnek – miért nem? – vagy esetleg a forgalmi helyzetet nem képes felfogni elég gyorsan stb).”

És mi van akkor, ha valaki úgy dönt, nem vezet… és kész?

Szilvia szerint: „aki nem akar vagy nem szeret, vagy fél, az ne vezessen. Ki kell tudni mondani: nem akarom. Ennyi.”

Veronika úgy véli, hogy „épp az a fura, hogy egy tevékenység szinte mindenkitől kötelezően elvárt. Milyen alapon? Én se várom el senkitől, hogy csináljon meg napi száz kézenállást, festményeket készítsen, sáskát egyen, vagy gyalogoljon napi hat km-t. Nem mindenkinek fekszik valami. Bár még mindig kacérkodom vele, hogy újrakezdem a vezetést, és sokszor álmodom is róla, de olyan erős szorongást okoz bennem (akárcsak a magas, libegő, emelkedő, repülő, vagy pörgő dolgok, amikre meg nem ülök fel), hogy talán jobb, ha nem veszélyeztetek senkit. Ja, és az a lúzer, aki ezt nem tudja megérteni, és ha nem sikerül ráerőltetni valakire valamit – ami még veszélyes is, vagy kínlódás a másiknak –, akkor szerencsétlen lúzernek titulálja. Ez is egyfajta bántalmazás.”

Csilla nem fél kimondani, hogy nem vezet, és nem is szándékozik változtatni ezen: „negyvenöt vagyok, nincs jogsim, régebben akartam, de igazából rájöttem a gyakorlások során, hogy nem az én idegrendszeremnek való az általános közlekedési morál. Jó lenne, ha világszerte fejlesztenék a tömegközlekedést (Hollandiában élek, és az egyetlen, ami hiányzik otthonról, az a tömegközlekedés).  Igyekszem csökkenteni az ökolábnyomomat, és nem elektromos autóval szeretném például, hanem tényleg rendezett tömegközlekedéssel. Nem akarok fenntartani egy járművet, adókkal, biztosítással, tankolással. Persze, ez kicsit megnehezíti az életem, de nem bánom. És baromira unom, hogy havonta rákérdez valaki, mikor lesz már jogsim. Bakker, mint a gyerektéma. Ha az elmúlt huszonöt évben nem éreztem szükségét egyiknek sem, nem most fogok megváltozni.”

Anikó szerint se jó „ha olyan ember vezet, aki nem akar vagy nem jó benne. Másokat veszélyeztet vele. Szerintem igen is becsülendő az, aki látja a korlátait, és inkább nem ül a volán mögé.”

A témát, ahogy a bevezetőben ígértem, folytatjuk. Természetesen nem szeretnénk senkit rábeszélni az autóvezetésre, inkább csak a pánik miértjeit szeretnénk körbejárni, és segíteni azoknak, akik bizonytalanok.   

Kurucz Adrienn gyűjtése

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ljubaphoto