–

Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnék magamban, akkor azt kérném: legyek remek sofőr. Leljem örömömet a vezetésben, nem csak az utazásban, és vesszen ki belőlem ez a görcs a városi forgalommal kapcsolatban.

Hogy miért alakult ki? Nehéz kérdés…

Érettségi után egyből megszereztem a jogosítványt. Anyukám biztatott, vezessen még valaki a családban, ne csak ő. Elmúlt negyven, mire lett autója: azóta is imádja a lehetőséget, hogy bármikor bepattan a kocsiba, és oda megy, ahova akar. Nagy csatákat kellett vívnia ezért a „kiváltságért” harmincöt évvel ezelőtt, senki másnak nem volt jogosítványa a családban, és akadt olyan közeli rokon, aki folyton azzal riogatta, meg fog ölni valakit, vagy saját maga hal bele ebbe a passzióba. Ha mások nem ellenkeztek is, nem igazán támogatta senki az ötletet, de szerencsére anyám elég konok meg bátor ahhoz, hogy menjen a maga feje után, úgyhogy belevágott a nagy kalandba.

És mert ő annyit kapott az autózástól, szerette volna, ha én is mielőbb önállósodom e tekintetben is. Le is vizsgáztam (második próbálkozásra, a KRESZ-ből meg elsőre), nem voltam született tehetség, de nagyon ügyetlen sem. A tanfolyamról nincsenek különösebben rossz élményeim, rendes volt az oktatóm és a vizsgabiztos(ok) is. Trauma tehát nem ért mazsola koromban, amire foghatnám, na, biztos ezért nem vezetek azóta sem.

A húszas éveim nagyrészt a belvárosban zajlottak, nem volt szükségem autóra…

…és pénzem sem arra, hogy fenntartsak egyet. Aztán harmincon túl kiköltöztem a külvárosba, gyerekem született, tehát sokszor valóban szükségem lett volna autóra, pontosabban: gyorsabb és kényelmesebb lett volna autózni. Még kocsit is vettem, meg gyakorlóórákat! Igazából pedagógiai célzattal, hogy hajrá, tessék most már vezetni! Így már nem foghattam arra a nem vezetést, hogy a férjem kombi autója túl nagy nekem, nem érzem a határait, meg szüksége is van rá állandóan a munkája miatt stb. stb.

Szóval autóm lett, van is, de csak párszor vezettem. Mivel kicsi, könnyű vele parkolni a városban, és keveset fogyaszt, a férjem nagyon örül neki, hogy van a háznál egy alternatív járgány, de én továbbra is inkább felülök a buszra, mintsem hogy megragadjam végre a kormányt.

Anyukám úgy havonta egyszer felteszi a kérdést: mikor kezdesz már el újra vezetni? Nem adja fel, én meg, mit tagadjam, szégyellem magam. Érzem én, hogy manapság nem tudni vezetni (hacsak nincs valamilyen egészségi ok) egyenlő a lúzersággal. Legalábbis én lúzernek érzem magam miatta, és mindig szégyenkezem, amikor rákérdeznek: vezetsz?

Igen, úgy fogalmaztam az előbb, „nem tudni vezetni”,

én ugyanis nem érzem úgy, hogy tudok. Mert, bár jogosítványom van, soha nem gyakoroltam annyit, hogy rutinos vezetővé váljak. Persze el tudom indítani az autót, nagy valószínűséggel el is jutok A-ból B-be, ha próbálkozom, de ahogy telik az idő, egyre több bennem a gátlás és a szorongás a forgalomtól.

Nem az autó kezelésétől félek, hanem a „helyzetektől”, amelyek akár súlyos következményekkel is járhatnak. (Három közeli barátom sérült meg csúnyán az elmúlt hónapokban közlekedési balesetben, szóval most ez kicsit még erősebb para, mint régebben.)

Talán én szorongok azoktól a jóslatoktól, amelyeket anyám kapott annak idején?

Vagy ez is csak egy túlpszichologizált kifogás, és lehet, hogy egyszerűen csak nyúl vagyok?

Mentem pár kört hónapokkal ezelőtt. A férjem beült mellém, nagyon türelmes és támogató volt, elég meggyőzően is mondta, hogy jól csinálom, de én végig azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem vagyok oda való, nem nekem kellene ebben az ülésben ülni.

Kishitűség ez, vagy szimplán nem tudom megszeretni a vezetést, nem érzem magam biztonságban – magamtól?

Próbálom fejtegetni az okokat, keresni a gubancok mélyén a feloldozást

Azt tudom, hogy kevés autós kalandom során mindig nagyon nyomasztott az erőszak az utakon. Konkrétan az, hogy hiába megyek normál sebességgel, mindig akad valaki, aki nagyon siet, aki a nyomomban liheg, aki legszívesebben letolna az útról, aki még dudál is esetleg, aki rám áll, bevág elém, megelőz szabálytalanul, villog, mutogat (Szentesi Éva is ÍRT erről egy cikket).

Mimóza lennék az utakon? Megijeszt a macsó módi, amikor más téren meg nem? Mi ez a hiszti? – kérdezem magamtól. Mi ez a bizonytalanság?

Sokszor eszembe jut Fredrik Backman regénye, Az ember, akit Ovénak hívnak. Ebben a morgós, ám aranyszívű főhős mondja a fiatal kismamának, akit vezetni tanít (bocsánat, nem emlékszem pontosan az idézetre): „Ne vicceljen, maga, aki gyereket szült és gyereket nevel, ne lenne képes irányítani egy autót?!”

Elég jó motivációs idézet ez számomra is: tényleg, mi a fene bajom van?

Mondhatja egyáltalán bárki is a XXI. században, hogy nem vezet? Elfogadható indok az, hogy szorongással tölti el a vezetés? Vagy keressen egy terapeutát nagyon gyorsan, hiszen ma már minden területnek megvan a maga specialistája?

Hogyan magyarázzam meg bárkinek is, hogy értse, úgy érzem, az autó (képletesen) túl nagy nekem, a vezetés meg túl sok feladat és túl nagy felelősség egyszerre?

Be lehet ilyet még ismerni anélkül, hogy kiröhögnék az embert? (Ugye, ti nem fogtok?)

Nem olyan alapkészség-e már a vezetni tudás, mint a késsel-villával evés, a négy alapművelet vagy a betűk ismerete?

Vannak barátnőim (a szerkesztőségben is), akik szintén nem vezetnek, pedig van jogosítványuk, akár húsz, harminc éve. Jól is jönne nekik sokszor a tudás, a gyakorlat. Hiába kérdezgetem, miért nem ülnek be az autóba, nem igazán kapok soha egyértelmű választ, inkább hasonló kifogásokat (?), mint amilyeneket magam is pufogtatok.

Néha egyik-másik vesz pár órát jó sok pénzért, elszánt, hogy vezetni fog, aztán marad minden úgy, ahogy volt addig, vezet a férj – vagy a feleség, mert fordított szereposztást is láttam többet is (és nem azért, mert nem adná át a kormányt, ha lehetne).

Ki érti ezt?

Nektek, akik hasonló cipőben jártok, mi segített? Ha van tippetek, hogyan lehet megnyugtató módon úrrá lenni egy ilyen helyzeten, osszátok meg velünk, legyetek szívesek!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Dima Berlin

Kurucz Adrienn