–

Az édesanyám és az apai nagymamám voltak ebben a legnagyobb bűnösök: kiskoromban több mint öt olyan kutyáról gondoskodtunk, aki nem volt a miénk, a nagyim utcáról összekapart állatainak jó, ha összesen volt négy foga, és egyszer három napig próbáltunk kihalászni egy kiscicát a csatornából, (sőt, a végén a Blikk le is hozott egy cikket anyám sikeres mentőakciójáról, de ő halálosan megsértődött rajta, hogy asszonyként hivatkoztak rá benne). Álltunk meg az út szélén sántító sündisznó miatt, próbáltunk befogni bénán repülő denevért, felneveltünk két ebihalat (eredetileg negyven volt, csak a szüleim elfelejtették kitakarítani az akváriumot, amíg én táborban voltam), tartottunk szerencsétlenül járt kaszáspókokat, vittünk át az autópályán gyíkot, és több madárfiókát is megkíséreltünk életben tartani. 

Az én családomban az volt a hagyomány, hogy senkit és semmit nem hagyunk magára, legyen bolhás, agresszív vagy szabadulóművész, a Lilo és Stitch iránti, már-már vallásos rajongásom pedig csak hab volt ezen a mazochista tortán. 

A macskák viszont valahogy kimaradtak ebből, legalábbis amíg anyám élt

Mindig kiszúrta azokat az állatokat, akiknek szüksége volt a segítségünkre, de egy macskáról ezt nehéz megmondani, mert büszke jószágok, és amúgy is normálisnak számít, hogy egyedül csavarognak.

Egy sérült kóbormacska és egy ideges házicica között sem mindig olyan egyértelmű látni a különbséget,

még a legnagyobb viszontagságok között is olyan nemtörődöm eleganciával tudnak ülni a kerítés tetején, mintha most nyertek volna el egy zsíros közbeszerzést.

Ahányszor Görög- vagy Olaszországba mentünk, mindig lenyűgöztek engem a csapatokba verődő, vékony, itt-ott hiányos bundájú vagy akár fülű/farkú cicák, és a világ leggyönyörűbb teremtéseinek láttam őket. Még azt a hibát is elkövettem, hogy a húgomhoz hasonlítottam őket, aki nem értékelte a párhuzamot, hiába magyaráztam neki, hogy számomra ezek az állatok a szabadság és a bölcsesség szimbólumai. A macskák nem úgy néznek ki, mint akik bárkire is rá lennének szorulva, és ezért kevésbé is vagyunk hajlandók felkarolni őket, ez pedig egy olyan tulajdonságuk, amivel azonosulok. Hozzájuk hasonlóan, én sem vagyok megmentenivaló alkat. 

Van, akit megőrjít, van, akinek nem megy nélküle, mi az? Hát a csend!

WMN Life – 2022. június 7. – CSA

 

Nincs bennem semmi védtelen, nagydarab vagyok, hangos és talpraesett, ami azt üzeni a körülöttem lévőknek: nincs szükségem arra, hogy vigyázzanak rám, pedig néha nagyon is jólesne.

Talán emiatt is lehet, hogy csak anyám halála után kezdtem el egyre közelebb érezni magam a macskákhoz

Amíg én nem kerültem abba az ördögi körbe, hogy mások gyámolítására szoruljak, de sose tartsanak rá érdemesnek, nem vettem észre, hogy mennyire nem figyelünk oda rájuk. Pedig több milliárd él belőlük az utcán világszerte, és minden más háziállatnál jobban ki vannak téve annak a veszélynek, hogy kidobják vagy bántalmazzák őket. Tulajdonképpen elvannak egyedül, és nincsenek annyira ránk utalva, de ettől még méltók a szeretetre és a gondoskodásra. Rosszul éreztem magam, hogy eddig nem vettem őket észre, hogy anyám se tette, hogy hányszor tekintettem őket inkább háttérzajnak, mint élőlénynek, miközben ugyanabban a cipőben jártunk, ők meg én.

Mi voltunk a második választás, az, akivel nem kell számolni, aki megoldja magának. Akiket elfelejtettek megetetni. 

Emlékszem az első macskára, akit hazavittem. Esett a hó, nem úgy, ahogy mostanában szokott, hanem úgy igazán: minden fehér volt és jéghideg. A tarka, sötét bundáját könnyű volt kiszúrni ilyen háttér mellett, pedig nagyon kicsike volt. Már nincs meg a teljes történet, de azt tudom, hogy az ölembe mászott, én meg simogattam, amíg apám ki nem jött a boltból, és rám szólt, hogy tegyem le. Addig nem igazán veszekedtem vele, mert egyikünknek sem volt ereje hozzá, de ezt valamiért nem akartam elengedni. Nem akartam elengedni azt a macskát, mert éreztem, hogy napok óta én lehetek az első ember, aki nem sétált el mellette. A vita vége maradt csak meg élénken az emlékezetemben, mert elég gonosz voltam apámmal. „Anya hazavinné.” Ezt mondtam neki, és tudtam, hogy megbántom vele. Akkor is, ha igaz volt. 

Azt a macskát végül nem tartottam meg, cserébe magammal vittem az iskolába, ahol nagy népszerűségnek örvendett, és hamar otthonra is talált

Viszont az a találkozás felébresztett bennem valamit, és onnantól mindennél jobban szerettem volna egy saját cicát, de türelmes voltam apámmal. Engedte, hogy megmentsem őket, de nem akarta, hogy a nyakunkon maradjanak, és én tiszteletben tartottam a kérését. Mondjuk, másfél évig. Tizenöt voltam, és az iskolakezdés után pár nappal szedtem össze Chloét az utcáról, vagy inkább egy idegen kezéből a Margit körúton. Elég rusnya jószág volt, alig maradt szőre, de rettenetesen soványan is láttam benne valami fenségest, nem úgy mozgott, mint egy koldus, hanem mint egy királynő. Lehet, hogy csak ebből kifolyólag még nem tartottuk volna meg, de apám elkövetett egy végzetes hibát, amikor először meglátta azt a szerencsétlen kis pofáját, és nagy jóindulattal azt mondta, hogy nem kell azonnal megszabadulnom tőle, szombatig maradhat.

Azonban sosem tette hozzá, hogy melyik szombatra gondol, és másnap a nagymamám is átjött, hármunk ellen meg már esélye sem lehetett, a macska maradt. A kedvenc könyvemből neveztem el, ami akkor a „Tajtékos napok” volt, így közvetetten egy Duke Ellington-dal címe után kapta a Chloé nevet. Annyiból nagyon illik hozzá, hogy van benne egy ilyen dzsesszes lazaság, valamint idővel kifejezetten szép macska lett, az a fajta, amelyiknek az egész falu a csodájára járna, ha nem egy lakásban kellett volna felnőnie. Bár nem hiszem, hogy bánja a dolgot, tekintve, hogy annyira retteg mindentől, még a saját fingjára is képes felriadni.  

Az utcáról lett a világ legnagyobb droghálózatának vezetője – Griselda Blanco, a kokain keresztanyja

WMN Life – 2022. június 6. – MZS

 

Az emberekért sincs oda, csak néhányunkat részesít abban a kegyben, hogy simogatásért kuncsorog, de igazából szeretem, hogy a vele alvás például csak az én kiváltságom. Fogalmam sincs, honnan érkezett, mi történt vele, mielőtt hozzám került, de a bizalmatlanságából arra következtetek, hogy nem volt sok jó tapasztalata.

A macskák megbocsátanak, de nem felejtenek, és ezen a viselkedésükön is osztozom.

Kaz, a kisebbik macskánk már nem igazán illik bele ebbe a leírásba

Csak akkor tudna felejteni, ha gondolkodna, de általában nem szokott. Fejjel rohan neki az ajtónak, száraz kenyeret zabál a kukából, és éjszakánként a vécékagylóban fürdik. Morog, ha eszik, és minden pohárba beledugja a fejét. Kétségtelenül a legfurább állat, akivel valaha találkoztam, de közben a legszeretetteljesebb is. Most is éppen a kulcscsontomon fekszik, és próbálja elrágni a töltőmet. Őt kivételesen nem találtam, sőt, kifejezetten kerestünk cicát, (egy elég traumatikus macskamentésem – amiről ITT írtam – után nagyon akartam még egyet) de mindenképp mentettet szerettünk volna, így ő is az utcáról érkezett. Félig kóbor, félig házi szaporulat, a legkisebb az alomban, és nemigen jutott se táplálékhoz, se szeretethez. Kiskorában rátaposhatott valamelyik testvére, emiatt sokáig nem tudta használni az egyik hátsó lábát. Ez azóta teljesen helyrejött, de amikor hozzánk került, még sántított, így kapta a Kaz Brekker nevet, ezúttal a húgom kedvenc könyve után, annak főszereplőjéről, egy kiskorú, féllábú maffiavezérről. S mivel a név kötelez, azonnal neki is látott a lopkodásnak és a rongálásnak, de elég nehéz úgy haragudni rá, hogy utána öt perccel már dorombolva nyalogatja az arcomat. 

Ő fél éve van nálunk, Chloé már lassan hat, de még mindig meglepődőm rajta, hogy mennyire megnyugtat és feltölt a jelenlétük.

Ha az ember nem tart macskát, elég furcsának tűnhet neki, hogy miért akarna bárki is egy olyan állatot, ami követi a vécére, ellopja a fülbevalóját, és álmában megtámadja a lábujjait

Alapvetően én sem vagyok macskapárti, a kutyákért legalább annyira rajongok, ahogy a tehenekért, a patkányokért vagy a békákért, nem gondolom, hogy ők lennének a legjobbfej állatok a világon, de nekem pont rájuk volt szükségem.

Közhelyes és enyhén ciki azt mondani, hogy igazából ők mentettek meg engem, de azért nem áll távol a valóságtól.

Elég nyíltan felvállalom, hogy sokszor voltak és vannak problémáim a mentális egészségemmel, és arról is sokat beszélek, hogyan birkózom meg ezekkel az időszakokkal. Ebben pedig igen nagy szerep jut a macskáimnak, mivel ők azok, akik keretet adnak az életemnek, ők a talaj a lábam alatt, amikor azt érzem, nincs mibe kapaszkodnom. Vicces, mennyire apró dolgok tartják életben az embert. Amikor eszedbe jut, hogy nem akarsz élni, valójában nem az olyasmik tartanak vissza, hogy milyen örökséget hagynál magad után, vagy hogy melyik mérföldköveket nem érted még el. 

Amikor meggyőzöd magad arról, hogy mindenkinek jobb lenne nélküled, pont a leghétköznapibb dolgok lesznek azok, amik végül itt tartanak. Mint például a macskáid, akiknek senki nem fogja kicserélni a vizét, ha te nem csinálod meg.

Ki kell kelned az ágyból, mert reggelizni akarnak. Fel kell öltöznöd, hogy kitakaríts utánuk, és szeretned kell magadat, mert ha ők képesek rá, akkor te is az vagy. És az a legjobb az egészben, hogy tőlük el tudod fogadni, mert nincsen mögötte semmi érdek, kényelmetlenség vagy szánalom, ők csak veled akarnak lenni. Különösen a mentett állatok, akik emlékeznek rá, hogy milyen volt egyedül, amikor mindenki túl veszélyesnek, túl önállónak vagy túl macerásnak tartotta őket, ahhoz, hogy segítsen. Valahol értik, hogy egy hajóban utaztok. Ők nem gondolkoznak azon, hogy megérdemled-e a szeretetüket, vagy szükséged van-e rá, azt adják vissza, amit tőled kapnak. És ez az őszinteség az, amit a legjobban szeretek a macskákban, ez az oka annak is, amiért sokan nem kedvelik őket.

A macskák igazából nem szelídek. Egy emberek közelében felnevelt oroszlán nem viselkedik máshogy, mint egy házimacska.

Nem tudsz birtokolni egy macskát, csak együtt élni vele, de ha képes vagy újradefiniálni azt, mit jelent szeretni és szeretve lenni, megérted, hogy a macskák hűsége másban nyilvánul meg.

Nem vak és feltétlen, mint a kutyáké, de ettől még nem ér kevesebbet. Sőt. A macskáim tanítottak meg arra, hogy ne a mindenáront keressem a kapcsolataimban, hogy ne a határok hiányát és az esztelen kitartást tartsam a szeretet alapkövének. Hogy lehet a saját maga által megszabott kereteken belül is törődni valakivel, és csak azért, mert benne vagyunk a másik életében, még nem kell felrúgni a kényelmet vagy a személyes terünket. Hogy lehet teljesen önmagadnak maradni még szimbiózisban is. Hogy még a legtalpraesettebb, kilenc életű arcok is megérdemlik, hogy néha gondoskodjanak róluk, akkor is, ha nem úgy néznek ki, mint akiknek szüksége van rá. 

  

A macska és az ember kapcsolata az egyik legőszintébb dolog a világegyetemben. Azért tartjuk közel egymást, mert megéri. Mert tudjuk, hogy mindig számíthatunk egymásra, anélkül, hogy ezért fel kéne adnunk egy részünket. 

Nyáry Luca

A képek a szerző tulajdonában vannak