Ahol mindenki mindent jobban tud: ezért nem lehetsz soha elég jó az interneten

–

 „…örökösen csak ellentmondanak, és a cáfolókat utánozva, maguk is iparkodnak megcáfolni másokat, s mint a kutyakölykök, boldogak, ha okoskodó érveikkel ráncigálják, akit csak érnek.”

Szókratész fogalmaz így Platón Az állam című művében (Jánosy István fordításában), amikor arról beszél, miért nem szabad fiatal fejjel belekóstolni a dialektikába. Nos, roppant kíváncsi lennék, mit mondana Szókratész vagy Platón a mai internetes kommentkultúra láttán, de azt hiszem, alaposan átértékelné a dialektikáról alkotott elképzeléseit.

Nem életkor kérdése ugyanis, de kísértetiesen hasonlóan működik bármely online tartalom kommentmezeje. Valaki közöl valamit. Érkezik valaki, aki jobban tudja. Másvalaki cáfolja ezt. Jön egy harmadik, aki mindkettőt leoltja, míg végül egymás kritizálásának szövevényes és roppant toxikus viszonyrendszerében végül csak három dolog vész el:

• az eredeti közlés lényege;
• a biztonságérzetünk;
• a lelki békénk.

Hogyan lehetnénk ugyanis biztosak bármiben, miként hihetnénk el bármit, ha mindig érkezik valaki, aki jobban tudja – de legalábbis lehülyézi azt, akiről azt hittük, hogy na, ő aztán megbízható?

Tiszta udvar, rendes ház – ami előtt mások sepregetnek

Nemrég rendbe raktam a kertemet és az udvaromat. Többször írtam már arról a WMN-en és a közösségi médiában is, hogy valamiféle különös nosztalgiától vezérelve megtanultam kaszálni (mármint rendes, hagyományos szerszámmal), aztán továbbfejlesztettem a tudásomat, és tavaly vettem magamnak egy motoros fűkaszát, amivel, ha időm van rá, magam kaszálok a portámon. 

Motor ide vagy oda, a fűkaszálás azért nem a világ legkímélőbb tevékenysége, épp ezért rendkívüli megelégedéssel tud eltölteni, ha egy jó darab területet szépen levágok. Ez legutóbb a meggyeskertemet jelentette, ahol értelemszerűen a fák alatt-között lavírozva végeztem a munkát, aztán pedig nagyon kiröhögtem magam, amikor megláttam, hogy a hajamba akadó gallyak és a fákról lepotyogó, elszáradt meggyvirágok micsoda remek frizurát varázsoltak a fejemre.

Kaptam a telefonom, lefotóztam magam úgy, ahogy voltam: jól végzett munka után kipirulva, kócosan, mindenféle idegen elemekkel a hajamban – s a képet az önazonosság jegyében fel is töltöttem a közösségi oldalaimra.

Szerintem még Szókratészt is sikerült volna felidegelni azzal, ami az első néhány kommentben rám zúdult.

• valaki azonnal utasított, hogy szokjak rá a védőmaszk használatára;
• amikor jeleztem, hogy TERMÉSZETESEN használok, akkor nehezményezte, hogy de hát a képen nem látszik;
• többen megjegyzést tettek rá, hogy legközelebb használjak naptejet, hiszen láthatóan leégtem.

Mindezekkel csupán annyi probléma volt, hogy természetesen használtam védőmaszkot, a pirosság pedig nem leégés volt, hanem a munka miatti kipirulás, ugye, hiszen egyrészt, ötvenes naptej nélkül lassan a gangra se megyek ki, másrészt meg a fák ALATT dolgoztam, amint az a poszt szövegében is szerepelt, ahol azért viszonylag nehéz vörösre égni. Még nekem is.

Mindezt azért írom le ilyen részletesen, mert ez az eset tökéletes látlelete a szókratészi kutyakölyök-effektusnak: egy vicces és súlytalan posztból így lesz pillanatokon belül kioktatás.

Ami nincs a képen, arról természetszerűleg a legrosszabbat feltételezik az emberek?

Adott egy nő, akinek saját fűkaszája van. Nem volna-e joggal feltételezhető róla, hogy mivel képes üzemeltetni a gépet, akkor annyi magához való esze is van, hogy használja a védőmaszkot?

Nem logikusabb ez így? Nem volna sokkal megnyugtatóbb a világ, ha azt feltételeznénk a másikról, hogy nem teljesen hülye?

Mansplaining és szellemi flexelés

Az esetek egy (nem elhanyagolható) részében klasszikus mansplainingről van szó. (Vagyis amikor egy férfi elmagyarázza egy nőnek, milyen is nőnek lenni.) A fűkaszálás alapvetően nem női műfaj, azonnal előhívja a kéretlen tanácsokat. De rendszeresen kapok üzeneteket férfiaktól, akik egyébként teljesen evidens és még csak nem is underground könnyűzenei előadókat ajánlgatnak nekem, pedig napi szinten posztolok zenéről, lassan másfél évtizede írok zeneszakmai cikkeket, és van egy Popfilter nevű podcastom. A focit nem is említem, az hasonló a fűkaszához, csak még ingoványosabb talaj.

Az egyik örök kedvenc mansplainingem, amikor egy idősebb férfi, aki életében nem használt még semmilyen dekorkozmetikumot, hosszas okfejtésbe kezdett a sminkemről és annak bőregészségügyi hatásairól egy teljesen másról szóló posztom alatt. (Távolról sem ez volt a szakmája, még mielőtt…)

De akár hiszitek, akár nem, rengeteg férfinak vannak elképesztően releváns és lényeges tapasztalatai menstruációról, szülési fájdalmakról, arról, milyen nőként létezni ebben az országban, más országban, a munkaerőpiacon stb.

A man (férfi) és az explaining (magyarázni) angol szavakból alkotott kifejezés remekül leírja ezt a jelenséget: amikor a férfi – nagyon gyakran egyébként tényleg valamiféle atyai-baráti jó szándéktól vezérelve – kéretlenül elmagyaráz valamit, amihez egyébként simán lehet, hogy jobban értesz.

De bőven vannak esetek, amikor nem erről van szó,

a hozzászóló csupán a saját szellemi fölényét fitogtatja.

Persze, én is tudom, jó érzés, ha valamit, ami számodra fontos, megosztasz másokkal. Nem vagyok álszent, szoktam kommentelni, például ha azt látom, hogy egy olyan téma kapcsán, amelyről sokat írtam már, és amihez értelemszerűen konyítok is valamit, nagyon félremegy a diskurzus.

Azt viszont nem értem, miért olyan vonzó sokak számára, hogy folyton kioktassanak másokat.

Egy lépéssel beljebb az életünkben

Mindaz azonban, hogy az Insta-storykra vagy Facebook-történetekre vadidegenek is válaszolhatnak, egy lépéssel beljebb rúgta az ajtót a privát szféránkba.

Mert onnantól nem nyilvános, hanem kétszemélyes virtuális térben mondja valaki a tutit – és erre legyinteni is egy fokkal nehezebb, mint egy kommentszekcióba böfögött bölcsességre.

Álljunk itt meg egy szóra, már látom ugyanis a születőben lévő kommenteket a cikk alatt: hát ez hülye, miért nem kapcsolja ki a válaszlehetőséget az oldalán? Ennyire ostoba, hogy nem is tud erről az opcióról?

Na, pont erről írom ezt a cikket: hogy mindig jön valaki, aki jobban tudja. 

És a teljesség kedvéért álljon itt az is: igen, néha én is szoktam kioktatni

Gondolom, nem az volt az egyetlen alkalom, amikor én viselkedtem Okoska törpként, de élénken emlékszem egy esetre, amikor egy amúgy általam személyesen nem ismert ember, akivel oda-vissza bekövettük egymást, olyasmit posztolt, amiről számomra nem derült ki egyértelműen, hogy poén, én pedig pontosítottam privát üzenetben a poszt egyik pontját. Azaz: belepofáztam, okoskodtam, jobban tudtam. Nagyon hamar kiderült, hogy az illető sokkal, de sokkal jobban ért az adott témához, mint én – csak én a beleszólási vágyam hevében egyszerűen nem dekódoltam, hogy ironizál.

Úgyhogy: igen, értem, hogyan működik ez. Épp ezért ez a cikk nem is arról szól, hogy mindenkit utálok, mert mindenki okoskodik, leginkább csak arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy

bár az okoskodás akár jótettnek is tűnhet, ilyen mennyiségben és meggondolatlanul ugyanolyan toxikus tud lenni, mint egy klasszikus bántás. 

Gondolj bele, valaki lelkesen megoszt valamit, mire érkezik jó pár ember, aki azt sugallja: akármilyen körültekintő is, értsen bármennyire a témájához, soha, de soha nem lesz elég jó.

Hogy mi a megoldás? Gondolom, valami olyasmi, amire Szókratész is utalt: ha már vitázunk, érvelünk, akkor éretten tegyük, ne pedig féktelen kölyökkutyák módjára.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maravic