„Az öregkort egy elérendő célnak, szinte győzelemnek látom” – Hello, WMN! bemelegítés
Május 24-én tartjuk a következő Hello, WMN! estünket, melynek címe: Kérem, vigyázzanak, a kapuk záródnak! – Mit kezdesz magaddal az életed közepén?. (Az eseményre még van pár szabad hely, ITT csaphattok le rájuk.) Az életközepi válság a 30–50 év közöttiek nagyjából tíz százalékát, tehát igen sokakat érint. Ez egy olyan belső feszültség, ami kérdések hadával támad, és kíméletlenül szembesít többek között azzal a dilemmával, hogy vajon ott tartunk-e az életünkben, ahol szeretnénk. Egyebek mellett erről fog beszélgetni Epres Panni modell, Szalay Ágnes pszichológus, Bereczki Zoltán színész, Lovasi András zenész és Oltai Kata művészettörténész. Elsőként Szalay Ágnessel, az Éppen jókor című könyv szerzőjével melegítünk be erre az izgalmas estére.
–
WMN: Huszonévesen hogyan képzelted el a mostani életedet? Ehhez képest mi valósult meg, és mi nem?
Szalay Ágnes: Nagyon szerencsés lehetek, mert kísértetiesen hasonlóképpen képzeltem el az életemet, mint amilyen végül is lett. Más kérdés, hogy akkoriban kevéssé hittem benne, hogy ez meg fog valósulni. Nem volt precízen kidolgozott tervem, egy-két pillanatkép égett bele az agyamba, amikhez csomó körülmény is kapcsolódott. Az egyik ilyet még le is rajzoltam: kis ház a fenyőerdőben, ott ülök és írok, körülöttem a család szanaszét hagyott dolgai: játékok, párnák, a lábamnál kutya… Nem valami nagyra törő vágy, de nekem idilli kép, és számos ilyen pillanatom van a valóságban. Még fenyőfa is áll az ablak előtt.
WMN: Mit érzel a mostani életszakaszod legnagyobb kihívásának?
Sz. Á.: Szeretném megtalálni a módot arra, hogy sok ember életére pozitívan hassak. Sokáig éppen elégnek tűnt, hogy a magam és a családom életét valami elfogadható mederben tudjam. Viszont ennyi év alatt olyan sok hatás ért, annyi támogatást kaptam, annyit tanultam is arról, hogy mi lehet lényeges az életben, hogy kezdem azt érezni, jó lenne mindezt továbbadni. Hatni emberekre, életekre, valami jót hozzátenni a világhoz.
WMN: Foglalkoztat-e az öregedés, és ha igen, melyik aspektusa?
Sz. Á.:
A szüleim viszonylag fiatalon haltak meg, én mindenképpen fiatal voltam még, de ők is annak számítottak, így az öregkort én elérendő célnak, szinte győzelemnek látom.
Egyelőre nem úgy gondolok rá, hogy miből lesz kevesebb az öregedéssel, hanem hogy mennyivel többet ad majd az élet. Na és persze sokat elárul, hogy úgy fogalmaztam: „majd”. Fel sem merült, hogy öregnek tartanám magam. Lehet, hogy ezt a gyerekeim másképp gondolják.
WMN: Mikor hallottad először az „életközepi válság” kifejezést és mit jelent számodra?
Sz. Á.: Fiatalon, az egyetemen hallottam, és semennyire sem érdekelt. A munkám viszont közel hozta néhány éve: írtam is róla, és voltak klienseim, találkoztam sok olyan emberrel, akik benne volt a közepében. Megszerettem a témát, és talán magát a válságot is, mert elkezdtem a lehetőséget látni benne. Most azt gondolom, hogy ez egy olyan életszakasz, amikor az ember magát a korábbiaknál jobban ismerve, egy csomó tapasztalat birtokában döntést hozhat arról, hogy arrafelé irányítja-e az életét, amiben jól, jobban, szabadabban létezhet.
WMN: Voltál-e olyan élethelyzetben, amikor megfogalmazódott benned, hogy új életet kezdesz? Lett ebből valami?
Sz. Á.: Több fordulat is volt az életemben, de élénken emlékszem egy nyári éjszakára, ami sorsfordító volt. A húszas éveim második felében, a mosoni Dunán kenuztunk éjszaka, néhány fáklya világított, néha meg csak a Hold. Vízimadarak voltak körülöttünk, virágok, csend – elképesztően varázslatos, meseszerű volt az egész. Bennem pedig még a kenuk kiemelése előtt átalakult valami.
Magamra, a jövőre, az életre, a békére fogadtam. Arra, hogy az élet végül is szép.
Azóta is őrzöm ezt az élményt.
Jegyeket ITT vásárolhattok!
A Hello, WMN! kerekasztal-beszélgetés támogatója a TorTer e-Design
Kiemelt kép: Chripkó Lili/WMN
