„Szerettem a nőket, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy ők is szeressenek” – Casanova, az ellenállhatatlan szélhámos

–

Korunk PR-osai roppant elégedettek lennének Giacomo Girolamo Casanovával, ha az ügyfelük lenne.

A XVIII. századi lézengő ritter ugyanis zseniálisan építette saját nimbuszát. Nem hagyatkozott holmi kiszámíthatatlan szóbeszédre: saját maga terjesztette a számára tetszetős pletykákat, nem csupán szóban, de emlékiratgyártás formájában is (igaz, ezeknek csak egy része jelent meg halála előtt). Hősünk nem spórolt a tintával, ha önmagáról szólt a történet: 4000 oldalnyit körmölt össze, és hódításai mellett egyéb kalandjairól is beszélt, például élete azon epizódjáról, melynek során megszökött az inkvizíció karmai közül a velencei börtönből (A Szökés az ólomkamrákbólt már életében kiadatta).

Kultúrtörténeti lexikonként is forgatható visszaemlékezéseit amúgy nagyrészt idős könyvtárosként írta egy cseh kastélyban – igen, az is volt, idős könyvtáros az élete vége felé, ha hiszed, ha nem! Valóban nehéz figuráját hatalmas könyvszekrények közé ékelődve elképzelni, hisz a kötöttségeket semmilyen formában nem állhatta.

Színészgyerek volt pár évtizeddel korábban Velencében

Az anyja nagy művészként járta a világot, a gyerekei nem sokat látták. (Hogy Casanova őt kereste-e később minden eszményített, felmagasztalt és levetkőztetett, magáévá tett nőben, arról vitatkozzanak csak a pszichológusok!)

Casanova úrfit apja korai halála után a nagymama nevelte, majd az egyház. Kispapságának a korán megmutatkozó szexuális érdeklődés realizációja vetett véget. Szüzességét saját bevallása szerint tizenegy évesen vesztette el egy pártfogójának lánytestvére által, és a különféle pikáns botrányok már sihederként is menekülésre késztették olykor-olykor. A nők mellett a szerencsejátéknak is hódolt, amely szenvedélyt váltott patrónusai támogatásából fedezte. Igazi csirkefogó volt, ésszel és kellemmel megáldva – ellenállhatatlan figura.

Oké, oké, ellenállhatatlan, na de azért végül jó pár városból kiutasították a cirkuszok vagy a nagy lelepleződések miatt – a velencei börtönbe is a közerkölcs megsértése miatt keveredett.

De miközben gátlástalanul élt a mának, tanult jogot, matematikát, orvostudományt Padovában, hét nyelven beszélt, írt regényt, színdarabot, matematikai, irodalomkritikai és nyelvészeti értekezéseket, érdekelte a kabbalisztika és a filozófia. Volt katona, színházi hegedűs, szabadkőműves, alkimista. Párizsban barátkozott Madame Pompadourral, Voltaire-rel és Jean-Jacques Rousseau-val.

Kevésbé menő, hogy egy időben a francia külügy besúgója volt főállásban.

Az 1756-ban kezdődő hétéves háború során francia államkötvényeket árult külföldön. Pénzét egy selyemmanufaktúrába fektette, a női alkalmazottakat meg az ágyába. De a vagyonát, mint mindig, ezúttal is elverte, és megint fel kellett húznia a nyúlcipőt. Angliától Oroszországig bejárta Európát, és a Franciaországban jól működő királyi lottó (melynek igazgatója volt egy ideig, míg rá nem jöttek, hogy nem ért a pénzügyekhez, csak a szája nagy) ötletével házalt.

Feltételezések szerint segített barátjának, Lorenzo da Ponténak a Don Giovanni (amely Don Juan neve olaszul) szövegkönyvének megírásában, így életének egyes epizódjai bele is kerültek a történetbe. A prágai ősbemutatón, amelyen maga Mozart vezényelt is, ott volt 1787. október 29-én.

Élete utolsó tizenhárom évét (1798-ban halt meg), ahogy azt már említettem, a mai Csehország területén, Dux kastélyában töltötte visszavonultan és mogorván a gróf könyvtárosaként. Jobb híján nosztalgiázott (orvosa tanácsára vetette papírra boldog ifjúságának históriáját depresszió ellen):

„Naponta akár tizenhárom órát is szívesen írnék, és nagy örömmel emlékezem az életem során átélt élvezetekre” – írta egy levelében.

De könyvtárosi évei előtt folyton úton volt

Leginkább postakocsin, fogadókban, mások otthonában tanyázott, emlékiratai szerint hódításai jelentették a megállókat a bolyongás során. Erotikus gyűjteménybe 144 pillangó került be átszúrt szívvel: kurtizánok, fiatal lányok, cselédek, férjes asszonyok, sőt apácák is. Az átszúrt szív amúgy leginkább szentimentális túlzás részemről, Casanova általában nem bántotta a nőket, legalábbis nem szándékosan, sőt, nagyon is szerette őket. Mindet. És sokan – például Stefan Zweig, aki tanulmányt írt mind a két férfiúról – úgy vélik, hogy (leegyszerűsítve) épp ez különbözteti meg a velencei kalandort reneszánsz kori spanyol kollégájától, Don Juantól, akit csak az aktus, a szerzés érdekelt, nem az asszonyok – és akit, csak jelzem, ezért egy kőszobor vitt magával a pokolba!

Popper Péter írta a „Párkapcsolat körkép”-ben (szintén Zweig nyomán), hogy „Don Juan gyűlöli a nőket. Halálosan meg van bántva gyerekkorától kezdve a nők által. Nem részletezem. Egy igazi nőgyűlölő, aki számára a szexualitás a bosszú eszköze.

Ő azért udvarol egy nőnek, azért próbálja lefektetni, mert úgy érzi, hogy akkor legyőzte. Akkor ő a győztes. Maga alá vetette a nőt. Uralkodik rajta. A bosszú vezeti. Egy kielégíthetetlen bosszú. Mindig szüksége van egy új és új áldozatra. Bosszúállásának eszköze a szexualitás. Na most ezzel szemben azt írja Casanováról, hogy a Casanova egy más jellegű férfiú. Ragyogó fantáziája van, és a legrepedtsarkúbb cselédlányra is rá tud álmodni valami szépet. Gyönyörűnek tudja látni. Lehet, hogy csak három óráig, lehet, hogy csak három napig vagy három hétig. Rövid ideig, de gyönyörűnek látja, olyan gyönyörűnek, hogy a Casanova által elcsábított nők pontosan érzik és tudják, hogy ilyen szépnek őket soha senki nem fogja látni a jövőben.”

Az egyiknek túl nagy szíve volt, a másiknak meg egy kicsi sem? Na, ezen, érzem, el tudnánk vitatkozgatni azért…

Mindenesetre Casanova nem vadász volt, inkább egy érzéki kéjenc, aki kifejezetten osztozni szeretett az örömökben, sőt, állítása szerint az húzta fel leginkább, ha partnerét élvezetekben fürdőzve szemlélhette. Fittyet hányva a bigottságra és a nőket lenéző férfitársakra, őt érdekelte a női lélek, nemkülönben a női test és szexualitás, szisztematikusan tanulmányozta a működését.

„Mindig úgy éreztem, hogy a másik nem kedvéért születtem; szerettem a nőket, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy ők is szeressenek. Mámorosan szerettem az asztal örömeit, és lelkesedtem mindenért, ami kíváncsiságot keltett bennem” – írta.

A nőket, ellentétben Don Juannal, nem csak szexre használta, barátkozott is velük. Volt, akit bánatában vigasztalt, volt, akivel a lakomáját osztotta meg, mást anyagilag támogatott. Igen, a legkülönfélébb szolgálatokkal kedvezett az útjába kerülőknek. Neki mindegyik értékes volt, ha megtartani nem akarta is őket hosszabb távon. (Illetve egyvalaki mellett le kívánt horgonyozni saját állítása szerint, ám Henriette, a tökéletes nő három hónapnyi románc után elhagyta.) És akkor megint jön a bezzegdonjuan- fordulat: az oly népszerű és sokszor feldolgozott andalúz monda (ma valószínű azt mondanánk: pszichopata) nemesura, oly sok nagy művészt (Molière, Goldoni, Puskin, Baudelaire, Flaubert, E.T.A. Hoffmann, Kierkegaard, Camus, Mozart…) alkotásra ihlető karaktere nem differenciált. A szemében lényegében egyforma volt mindegyik nő, értéküket nem a másoktól való különbözőségük adta, hanem az, ami mindben közös volt, és minden áron megkaparintandó.

No de visszatérve a szülinaposunkra, Casanovára, ő sem volt éppen szent, és a legendárium nem csak örömteli eseményekről számol be ám!

Nemi erőszak, verekedés, szűz lányok utáni kajtatás, cselszövés, intrika, kémkedés: voltak sötét epizódjai is az életének bőven. A kéjnek pedig sokszor nagy ára volt: botrányok és börtön (ahonnan Monte Christóéval vetekedő fondorlatokkal szökött meg emlékiratai szerint) és örök menekülés. Közben nem kívánt gyerekekkel hintette tele Európát, és foglalkozási ártalom gyanánt mindenféle nemi betegségekkel küzdött, annak ellenére, hogy roppant okosan disznóbélt használt időnként óvszerként.

Casanova nem volt hős. Egy lehengerlő szélhámos volt, aki úgy csűrte-csavarta a szót, hogy miniszterek ettek a tenyeréből, sőt, a pápa, XIII. Kelemen még ki is tüntette politikai szolgálataiért… Gyarló ember volt, rengeteg hibával és rossz húzással, ugyanakkor pimasz, öntörvényű, szabad-szabados karaktere örökzölden izgalmas minden korban, és a Casanova név köznevesült formában bizsergetően hangzik ma is, ennek miértjét pedig érteni próbálja minden férfi és nő, ha más okból is. 

A „miért szeretik a nők a rosszfiúkat” konyhapszichológiai tanulmányozásán felül komoly művészeti értékkel bíró könyvek, filmek, tanulmányok sora született a Casanova-jelenséget kutatva, értelmezve. A lovag francia nyelven írt önéletrajzát a párizsi Bibliothèque nationale őrzi. Az Életem történetének cenzúrázatlan változata csak 1960 óta olvasható a nagyközönség számára, előtte sokszor átszerkesztették, ide-oda fordították, és csak részleteit adták ki. (Az eredeti 1821-ben megjelent, de a Vatikán azonnal betiltotta.) Azt hiszem, Casanova lovag igencsak elégedett lenne az utójátékkal is.

Kurucz Adrienn

Források: ITT, ITT és ITT