–

Itt volt a nővérem. Hozott halászlevet meg a nagyitól diós sütit.
Azt mondják, engem jó etetni. Mindent szeretek. Az ágyban is, de ezt csak nektek mondom, nem a nagyit traktálom az infóval.
Anyám nem küldött semmit, haragszik, mert nem mentem haza karácsonyra, de majd úgyis kiengesztelem. 
– Még fád sincs? – ezzel rontott be Ági (a nővérem), és a pultra dobta a béna műanyag dobozkáit.
Sosincs fám, pontosan tudja.

A kérdés voltaképpen azt jelentette: hol a nő?

Vicces volt, ahogy – mint egy vizsla – szimatolt, közben meg a csukott hálószobaajtót leste, ki lehet mögötte.
Ki lett volna itt 26-án délben?
Minden normális ember otthon fetreng ilyenkor a szőnyegen tele hassal. LEGOt szerel. Drónt ereget a játszótéren. Mit tudom én…
Tavaly én is átéltem az idillt anyáméknál.
„Megnyertem” a kölyköket is. A nővérem lelépett üdülni 25-én a pasijával, hogy kikalapálják a házasságukat, az ikreket anyámra bízták, aki meg átpasszolta őket nekem, mert dolga volt a temetőben.
Szigorúan hetente kijár a halottakhoz, mintha nem lenne tök mindegy nekik, hogy egy turnus kimarad, a fater ráadásul jól kibabrált vele párszor, mindegy, ő már csak ilyen, úgy értem, az anyám.

Szóval a kölykök rám maradtak. A LEGOzás még oké volt, csak gyorsan megunták, lehet, hogy hagynom kellett volna őket építeni, de akkor meg összekeverték volna a millió apró darabot, nézni se bírtam, ahogy szórták ki a kis átlátszó zacsikból a szőnyegre az alkatrészeket. „Így nem lehet, fiúk, ej, nyomorék lesz szerencsétlen dinoszaurusz – majd én megmutatom inkább, hogy kell összerakni”.

Hát, igen, kurva jól nézett ki a dög, amikor elkészült végre, ráment a délelőtt, a szeme is világított, miért nem volt ilyen játék régen is? Persze amíg szereltem, a kölykök eléggé letarolták a lakást, meg a fenyőről is lezabálták a szaloncukrot. Miért nem melegítettem nekik káposztát ebédre, ha már a sörért be tudtam nyúlni a hűtőbe? – siránkozott anyám, miután befutott a halottaktól, és mielőtt összeomlott volna a lakás állapota miatt.

Könyörgök, hisz gyerekek! Minek vállalta őket, ha nem bírja a kuplerájt?! És főként: minek bízta rám őket?! Pontosan tudja, hogy se érzékem, se türelmem hozzájuk. A férfiak többségével ellentétben legalább ezt be is ismerem, meg sem próbálom eljátszani, hogy szívesen guggolok be a játékkonyhába… vagy szaladok a bicaj mögött seprűnyéllel a kezemben, jézusom…

És nem is gyártok bébiket, mint mások, hogy aztán otthagyjam őket, kínlódjon velük az anyjuk, amíg én végigtolom a titkárnőmet a Caminon, bár az se rossz program, csak kicsit hosszú.

Sose viszek nőt olyan helyre, ahonnan nem lehet nyomban meglépni, ha rám jön a mehetnék.     

De visszatérve anyámra, hogy elkerüljük a vitát, idén beteget jelentettem, konkrétan fosást, más meg a munkahelyén kamuzik, na.
Ezért ült autóba a nővérem, hogy lebuktasson.
A bejgli volt az ürügy.

A nőknek az ürügy általában a jövéshez kell, a férfiaknak meg a menéshez.

Fasza.

A tesóm imád meglátogatni, mert ha összeveszünk, és kiakad, az a férjével mindig összekovácsolja egy időre.
Amúgy elég nagy szarban vannak, a nővérem totál a fejére nőtt a pasasnak, osztja rendesen, pedig alapjában rendben van az ürge, leszámítva az idióta ruháit, de azokat meg a nővérem veszi neki, szerintem azért, hogy biztos ne csajozzon be.
Szerencsétlen Jenő, gondolom, megint barna zoknikat kapott anyámtól meg suhogós mackót.
Nekem valami hamis férfiparfümöt vett tavaly a kínain, idén meg értelemszerűen nem hoz semmit a Jézuska, büntiben vagyok, de őszintén szólva, ez nem is baj.

Agyamra megy a karácsony.

Leginkább azért, mert a nők felszívódnak. Pont mikor tökre ráérnék, mert a vezérigazgató síel, ők nem érnek rá, a legbezsongottabb is leráz, mert süt. Mert takarít. Mert vásárol. Mert nincs még fa. Mert adományoz, azaz lomtalanít. Mert kell valami szart csinálni az ünnepségre só-liszt gyurmából a kölyköknek. Mert karácsonyozik a kollégákkal. Mert karácsonyozik a barátnőkkel. És végül: mert karácsonyozik a családdal.

Persze szenteste, miután túlestek az egész vircsafton, ittak egy kis bort mosogatás közben, és észrevették, hogy felszaladt a szem a csillámos harisnyán, írják az sms-eket a klotyóról.

Nekem, pont nekem.
Lehet, hogy én vagyok a Mikulás.

Van a kis álszent malackám. Hópelyheket küld, csillagokat, cukiságokat meg jókívánságokat – hogy ő mit kíván, afelől nincsenek kétségeim. De ha lebukna, hogy mit küldözget kinek, a férje képébe tolhatná nyugodtan a telefont, csak barátkozunk.

Naná.

Angyalhaj sokkal konkrétabb. Azt szeretné, ha most rögtön odamennék, elrabolnám a fa (meg a férje?) alól, és megbasznám a lépcsőházban.
Ezt írta, bocs.
Lehet, hogy azért gondolt a lépcsőházra, mert onnan még könnyen haza tud menni, nem jár már a BKV négy után.
Vagy így szeretne demonstrálni, érkeznek a rokonok.
Biztos punk volt tinédzserkorában, van is leopárdmintás szettje.

Kedvel egy agitátor is. Mindig rá akar venni valamire, tele van tervekkel a „hova menjünk, mit csináljunk?” témakörben. Pedig már leszűrhette volna, hogy nem nagyon bírom, ha mozgatnak. Szenteste azzal jött, hogy 26-án elmennek a gyerekek meg a férje az anyósékhoz, ő meg majd marad otthon, és...

Hát, nem lesz semmilyen és... egyrészt, mert itt a nővérem, másrészt ez csak ürügy persze.
Na, meg van még a kis holdkóros asszonykám. Az örökké moziba menne. Meg korcsolyázni. Ingrid Bergmannak képzeli magát a Casablancából, én meg lehetnék a Humphrey Bogart szerinte. Korcsolyával a lábamon, na, bazd meg…
Egyszer beadtam a derekam, nagyon kis drága amúgy, gondoltam, oké, romantikázzunk, még perecet is vettem neki a Ligetben, hát, attól kész volt.

Tényleg elképesztő, milyen könnyű a nőket boldoggá tenni.

Néha.
Mert amúgy meg kurvára nehéz, gondolom, de az amúgy nem az én versenyszámom.

Szóval kapott perecet, és utána direkt nem dugtam meg, pedig már gyakorlatilag rajtam feküdt, miközben néztük a filmet. Na, de ez is a játék része volt. A mi viszonylatunkban a legjobb része ráadásul.
Valami versidézetet küldött szenteste, már nem emlékszem, ki a szerző, csak az rémlik, hogy egy másik nő, aki ráadásul nemcsak szomorú, mert elhagyta a faszija, de még költő is szegény.

Amikor olvastam, épp egy Kinga nevű csajjal cseteltem.
Mert persze vannak nők, nem is kevesen, akik ráérnek szenteste velem dumázgatni, mert nincs család, és ember se a láthatáron.
Vagy van, de „bonyolult”.
Ha nem „bonyolult”, akkor „hosszú”. 
Őket a legkönnyebb megfűzni.

Az a tapasztalatom, hogy ha egy csajnak épp zavaros az élete, tesz róla, hogy még zavarosabb legyen.

Na, nem vagyok sok mindenre használható, de ebben pont tudok segíteni.
Ezen felül jobbára két dolgot akarnak tőlem a nők.
Az egyik a farkam.
A másik a fülem.

Nincs az a kemény csaj, aki ne érzékenyülne el egy orgazmus után, és ne kezdené el mesélni a traumáit. Persze mindig pasikról panaszkodnak – bár egyszer vigasztaltam egy leszbikus csajszit is, de ő jó barát, csak véletlenül dugtam meg, nem akartam igazából, és ő se.    

Fura, hogy a nők épp nekem gyónnak.
Mintha mind meg akarná magyarázni, mit keres az én ágyamban. (Vagy én mit keresek az övékben.) Hisz aki velem kezd, az vagy nagyon éhes, vagy nagyon cinikus, mert a hírem azért elég rossz. Nem csinálok titkot alapvetően semmiből. Na, jó, legfeljebb nem hencegek az igazsággal. És ha valamelyik drámatagozatos sarokba próbál szorítani, akkor megkérdezem: biztos tudni akarod? Mert hát... kurvára nem akarják tudni. Ha tudnák, akkor se lenne szebb, jobb vagy egyszerűbb semmi az életben, viszont akkor ki kellene, hogy rúgjanak. Nem kellene különben, de szerintük mégis. Csak nagyon kevesen képesek arra, hogy titokban ne a padlószőnyeg színét válasszák ki jövendő közös otthonunkba, miközben valahol heverünk, és nekem mindössze az jár az eszemben, hogy nyomjunk még egy menetet, vagy fáradt vagyok? Hogy miért akar velem bárki összebútorozni, azt végképp nem értem.

Alkalmatlan vagyok az együttélésre, és nem is akarok alkalmassá válni rá.

Imádok nőkkel lenni, de életvitelszerűen nem tartózkodom egy fedél alatt egyikkel sem 14 éves korom óta. Annyi pont elég volt.  

A nővérem persze röhög, hogy majd elkapják az én farkamat is – nem többes számú az alany sajnos, mert akkor még igaz is lehetne a mondat, hanem arra céloz, hogy útban van a nagy Ő, 2018-ban meg is érkezik szerinte. Megmondta neki a kártya... vagy mi.

Hát, épp ez a lényeg! Hogy útban van. Vagyis útban lenne az a nagy Ő, ha lenne olyan egyáltalán.

De hova tenném a többieket?

 Kurucz Adrienn

(Folyt. köv., amelyből kiderül, van-e olyan, hogy Casanova szerelmes lesz, és mi van, ha mégis?)

     Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Marjan Apostolovic