A közgazdaságtan a nyugati világ domináns vallása lett, csak épp a nőket hagyták ki belőle

–

Bemutatjuk a Homo economicust

A svéd gazdasági újságíró, Katrine Marçal nemcsak arról beszél, mennyire távol áll a valóságtól a közgazdaságtan emberképe, hanem arról is, mennyire elhatalmasodott a jelenléte az életünkön. De kezdjük az elején! 

Adam Smith nagy érdeme, hogy a területet a fizikához hasonló módon ábrázolta.

Ami Newtonnál a gravitáció a Naprendszerben, az Smithnél az önérdek a társadalomban: mindent ez mozgat.

Keresett egy olyan legkisebb egységet is, amelyből kiindulva az atomhoz hasonlóan megmagyarázható az egész: rátalált az autonóm egyénre, az individuumra. Ő a bennünk lakozó tiszta gazdasági tudatosság, az úgynevezett Homo economicus. Úgy érdemes elképzelni, mint Robinson Crusoe-t a lakatlan szigeten: nincsenek társas kapcsolatai (Péntektől eltekintve), sem gyerekkora vagy kontextusa. Kiszámítható, mindig az észszerűség vezérli, arra törekszik, hogy mindent a lehető legnagyobb haszonnal szerezzen meg, cseréljen, vagy adjon el. Nem tesz semmit, amit nem muszáj. Minden cselekvésének oka van: az öröm megszerzése, vagy a fájdalom elkerülése.

Racionális, hűvös, objektív, és rendkívül versengő. Nem csurog a melléből tej, nincsenek hormonjai, nincsen teste. 

Létezik egy másik világ

Marçal szerint a Homo economicus azért képes a szilárdság és a józanság talaján állni, mert valaki más az ellenkezőjét képviseli. Azért lehet azt mondani, hogy a világot az önzés vezérli, mert létezik egy másik világ, amit viszont valami más vezérel: a másokkal való törődés. Ez a nők, a gondoskodás, a házimunka, a család és a magánszféra láthatatlan világa, amelynek ellátása a legtöbb esetben vagy egyáltalán nem minősül gazdasági tevékenységnek, vagy rendkívül alulfizetett szakmákat hív életre, gondoljunk csak a pedagógusok vagy az ápolók bérére. 

Marçal a Kanadai Statisztikai Hivatal adataira hivatkozik, amelynél egyszer kiszámolták, hogy a fizetetlen munka a GDP mintegy harmadát tenné ki az országukban, ha pénzzel honorálnák.

Fontos hozzátennünk azt is, hogy a nők mindig is dolgoztak, csak az elmúlt pár évtizedben még pluszban a munkaerőpiacra is beléptek.

Mivel viszont a férfiak sokkal kevésbé vonódtak be az otthoni tennivalókba (inkább csak „besegítenek”), így a nők kötelezettségei jóformán megduplázódtak. Abból, hogy bármik lehetünk, az lett, hogy mindennek kell lennünk – összegzi nem minden szomorúság nélkül a szerző, aki folyamatosan hangsúlyozza a test jelentőségét az elemzésében. Azt írja, „a nő test lett, hogy a férfi lélek lehessen”. A nő az, aki a gyerekgondozáson, a betegápoláson és a takarításon keresztül szorosan kötődik a test valóságához, hogy a férfi annál inkább szabadulhasson tőle. 

Mindamellett biológiai szempontból semmi sem utal arra, hogy a nő alkalmasabb lenne a fizetetlen házimunkára. Ő tud gyereket szülni, ez igaz, de ez csak annyit jelent, hogy gyereket tud szülni. Nem azt, hogy kell is neki, pláne nem azt, hogy évekig otthon kell maradnia a gyerekkel, vagy jóformán egyedül kéne gondoskodnia róla. Ezek már a társadalom nemiszerep-elvárásai közé tartoznak, és a nemek közti hierarchiát erősítik. Ahhoz járulnak hozzá, hogy a férfi az a Homo economicus lehessen, akit kitalált magának, és akinek – vegyük észre! – jóformán csak olyan tulajdonságai vannak, amelyeket hagyományosan maszkulinnak gondolunk. 

Frontális támadás a racionalitás ellen

Bár a Homo economicus biztosan nem nő, Marçal szerint valószínűleg nem is férfi: „a legjobb esetben is leegyszerűsítés, a legrosszabb esetben pedig hallucináció”. Ennek ellenére még mindig dominálja a képet, holott évek óta kutatások sora bizonyítja, hogy az emberi elme mennyire nem racionális. 1979-ben demonstrálta Daniel Kahneman (aki 2002-ben közgazdasági Nobel-díjat is kapott) és Amos Tversky, hogy a döntéseink egyáltalán nem objektívek vagy észszerűek: tele vannak kognitív torzításokkal, különböző gondolkodási hibákkal. Ragaszkodunk például a jól bevált dolgokhoz, kevésbé merünk szemtől szemben alkudozni, mint írásban, illetve borravalót adunk olyan helyeken is, ahova várhatóan soha nem térünk vissza (így nem azért fizetünk, hogy legközelebb is rendben kiszolgáljanak minket). Nem látunk át minden lehetőséget a választásainkkor, és ha van is megfelelő mennyiségű információnk, nem biztos, hogy ugyanazt hámozzuk ki belőle, mint mások.

Marçal azt hangsúlyozza, hogy a gazdasági viselkedésünket sokféle érzelem irányítja, és ezek a folyamatok egy kollektív térben zajlanak, hiába egyénekben gondolkodunk.

Az ember természetes létállapota az anyaméhtől kezdve a függés, és akkor is hatnak ránk a társaink, ha egyes-egyedül ülünk egy szobában.

Egyrészt a neveltetésünk nagy részben meghatároz minket, másrészt a számunkra fontos személyek véleményét belsővé tesszük, szinte akkor is halljuk a tanácsaikat, ha nincsenek jelen. Ráadásul az sem igaz, hogy a döntéseinkben kizárólag a saját érdekeinket vennénk figyelembe. Az igazságosság és az együttműködés igénye hatással van a viselkedésünkre: ha tudjuk, hogy a másik fél nem tisztességes, sok esetben akkor is nemet mondunk a vele való üzletre, ha az számunkra kifejezetten előnyös lenne. „A közgazdaságtan ennek ellenére a racionalitás szinonimája lett.

Venni, eladni és versenyezni – a társadalom egészének emblémájává vált.” 

Pedig nem így indult ez a történet

Marçal feleleveníti, hogy „az első piacok a települések körül és a falvak között jöttek létre. Az emberek fontosnak tartották, hogy a kereskedelmet a közösségeken kívül tartsák. A kereskedés helyét egy kővel jelölték ki, és a piac logikájának a kő által kijelölt határon belül kellett maradnia.” Ehhez képest manapság New Yorktól kezdve Tokión át Londonig, a nagyvárosok látképét meghatározzák a felhőkarcolók, a bankok, multinacionális cégek épületei (Budapest sziluettjét is megváltoztatta a Mol-torony). A társadalmaink sokkal inkább a közgazdaságtan megszállottjai, mint valaha. Holott a makroökonómia atyja, John Maynard Keynes az 1930-as években még úgy gondolta, ha növekedésre bírjuk a gazdaságot, a legtöbb embernek – legalábbis Európában és az Egyesült Államokban – 2030 körül már nem kell dolgoznia. Beköszönt a jólét, mi pedig „a művészetnek, a költészetnek, a lelki értékeknek, a filozófiának, az élvezeteknek szentelhetjük magunkat, és csodálhatjuk a föld liliomait”. Sajnos nem ez történt. 

Ma többet dolgozunk, mint valaha, és a munka az identitásunk központi eleme lett. A közgazdaságtan kezd mindenre kiterjedni:

az emberi létezés egyre nagyobb részét elemezzük úgy, mintha egy piac lenne.

A gazdaságtan lett az a logika, amelyen keresztül szemléljük a világot. Ezen keresztül határozzuk meg műalkotások értékét, vagy írjuk le a társas kapcsolatokban megfigyelhető összetett folyamatokat. Mindennek ára van, és sok helyzetben a pénz a belső motivációnkat is aláássa. Ugyanakkor hiába az az elképesztő gazdasági növekedés, amelyen a múlt évszázadban keresztülmentünk, tovább nőtt a távolság a leggazdagabbak és a legszegényebbek között. Dubajban például 22 500 négyzetméteres beltéri (!) sípályát üzemeltetnek a sivatag kellős közepén hihetetlen összegekért, miközben a város körül 6-12 vendégmunkás osztozik egy-egy tábori szobán, gyakran konyha és vécé nélkül, a luxushotelekben pedig indiai, iráni, örmény prostituáltak testét árulja a maffia.

Az emberi lét jelentése változott meg

„A közgazdászok étvágyat teremtenek megoldások helyett” – írja Marçal, aki szerint napjainkban a gazdaságtan már nem egy logika a sok közül, hanem egy életforma leírása. A neoliberális kapitalizmus ráadásul „politikai eszközök révén ott is piacot teremt, ahol eddig nem volt”. Támogatja a privatizációt, igyekszik fenntartani a szabad kereskedelem kereteit. Azt feltételezi, hogy az emberek mindenekelőtt versengő természetűek, mégis folyamatosan és egyre jobban gerjeszti a versenyszellemet: deregulációval, adócsökkentéssel, végkiárusításokkal. A piac szabályozatlansága persze elősegíti, hogy az emberek vég nélkül fogyasszanak, ugyanakkor szinte teljesen ellehetetleníti a klímakatasztrófával szembeni hatékony védekezést. Valami nagyon félrement a világban, és Marçal egyik legfontosabb állítása az, hogy

ahelyett, hogy aköré szerveztük volna a gazdaságot, ami fontos az embernek, az ellenkezőjét tettük: „újradefiniáltuk az embert, hogy passzoljon a gazdaságról szőtt eszméinkhez”.

A munka és a tőke közti marxi konfliktus (ál)megoldása az lett, hogy az emberi lét jelentése változott meg. Te magad váltál üzleti vállalkozássá: építed a brandedet, próbálod eladni magadat, az életed pedig piaci befektetések sorozata. Ha tanulsz, ha pihensz, ha kapcsolatokra teszel szert, az mind olyan beruházásként értelmezhető, ami megtérül a jövőben. A tőke te magad vagy, saját magad vállalkozója lettél, végső soron gép. Testetlen, érzelemmentes, racionális, független. Igazi Homo economicus. Aki persze nem létezik, de akiről a klímakatasztrófa, az extrém egyenlőtlenségek és a gazdasági válságok ellenére sem vagyunk képesek lemondani.

Korunk legnagyobb és legmegtévesztőbb története

A gazdaságelmélet lényegében arról szól, hogy „kik vagyunk, miért vagyunk itt, és miért csináljuk azt, amit csinálunk”. Ennek a történetnek a főszereplője egyértelműen a Homo economicus, akinek évszázadok óta az a meghatározó tulajdonsága, hogy nem nőnemű. Mégis mi olyan csábító benne? 

Marçal azt mondja, ez az emberkép azért annyira vonzó, „mert képes eltávolítani mindentől, ami megrémít bennünket. A testtől, az érzelemtől, a függéstől, a bizonytalanságtól és a sebezhetőségtől.” A közgazdaságtan világában ilyesmi nem létezik. A testünk emberi tőke, a függés megszűnik, minden kiszámítható.

„Nincsenek különbségek. Nincs sebezhetőség. És nincs mitől félni. Ezért ragaszkodunk hozzá. Mert segít lerázni a félelmeinket”

– írja. A Homo economicus azt az illúziót kelti, mintha nem is mindannyian csak ugyanolyanok, de egyenesen ugyanaz a személy volnánk. 

Lehetne máshogy

A legsúlyosabb probléma a fenti elmélettel az, hogy „létrehoztunk egy gazdasági nyelvet, amely lehetetlenné teszi, hogy az egészről beszéljünk”, a dichotómiák egyik fele mindig kimarad. Ahelyett például, hogy az érzelmeket az ész ellentéteként definiálnánk, jobban fókuszálhatnánk arra, hogy az emberek hogyan hoznak valódi döntéseket. „Ahelyett, hogy minden embert ugyanarra az egyetlenegy absztrakt tudatosságra redukálnánk, elfogadhatnánk a különbségeket.” Elismerhetnénk a sebezhetőségünket, azt, hogy a kapcsolatainknak nem kell a versenyre korlátozódniuk. Hogy a természetnek nem kell ellenséges közegnek lennie, nem kéne harcban állnunk vele. Hogy minden, ami közös bennünk, a testünkből fakad. Ha felhasad a bőrünk, ugyanúgy vérzünk, bárkik is vagyunk.

Be kéne látnunk végre azt is, hogy az egyén körülhatárolása mennyire mesterséges, hiszen a csoporttagságainkon, a kultúránkon, a közösségeinken keresztül létezünk a világban. Nem tudunk máshogy.

„Másokkal együtt, az egész részeként; ez az egyetlen egység, amelyen keresztül megérthetők vagyunk. Megérthetők magunk és mások számára, és, ami azt illeti, még a matematikai formulák számára is.” 

Jó, de akkor ki volt Adam Smith anyukája? 

Katrine Marçal könyvének eredeti címe (Who Cooked Adam Smith’s Dinner? A Story About Women and Economics) azt ígéri, választ kapunk erre a kérdésre. Az epilógusban végül meg is ismerjük Margaret Douglas történetét, akinek a sorsa rávilágít arra, hogy nemcsak ingyenebéd nem létezik, de ingyengondoskodás sem. Ha ugyanis a társadalom nem biztosítja kollektíven, megfelelő bérezésért a gyerekek, az idősek és a betegek gondozását, akkor valaki másra hárul, hogy ezt a feladatot ellássa. És ez a valaki a legtöbb esetben nő lesz.

Bár visszaemlékezések szerint mindvégig a fiatalon megözvegyült, a fiától anyagilag is függő Margaret Douglas volt a szív Adam Smith életében, a férfi mégis megfeledkezett róla, amikor a közgazdaságról gondolkodott. Az önérdek jelentőségét hangsúlyozta, holott ennek az asszonynak és a hozzá hasonló nőknek az empátiája, az önzetlensége, a kötelességtudata és a törődése legalább akkora hajtóerő volt a férfiak által dominált társadalom működtetésében. Mire az epilógusban megtudjuk, ki is volt Margaret Douglas, addigra kétszáz oldalon keresztül bontakozik ki előttünk az a másik, láthatatlan történet, amelyre a gazdaságtan hitrendszere épül.

Katrine Marçal könyve gondolatébresztő, provokatív, bátor szöveg, amely okosan ragadja meg korunk legfontosabb társadalmi-gazdasági folyamatait, miközben próbálja helyreállítani a világunkban az emberit. A kötetet egyfajta esszégyűjteményként olvastam, semmint hagyományos értelemben vett tudományos értekezésként. Így ha néhol hézagokat gyanítottam is az érvelésben, az érzelmek, a lendület, a holisztikus nézőpont iránti elköteleződés bőven kárpótolt. A könyvet meg amúgy sem olyasvalaki írta, aki Homo economicus akarna lenni. És ez nekem tetszett. 

Katrine Marçal: Tényleg nincs ingyenebéd? Libri Kiadó, Budapest, 2022. Fordította: Csáki Judit. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / CSA-Printstock