„Úgy döntöttem, én térdelek le, és kérem meg a párom kezét” – Egy rendhagyó ajánlat története

–

A párommal évekkel ezelőtt összeköltöztünk, és éljük az életünket azóta is a magunk vidám módján. Amikor összejöttünk, úgy döntöttünk, hogy a mi kapcsolatunkat elsősorban az fogja jellemezni, hogy nemet merünk mondani a tabukra, egységként harcolunk a szűkre szabott keretek és a – sokaknál egyébként biztosan jól bevált – tradíciók ránk nehezedő elvárásai ellen.

Ennek megfelelően sok esetben felcseréltük a megszokott szerepeket, ha arról volt szó, hogy ki viszi le a szemetet, mos fel, főz, keres többet vagy „hordja a nadrágot”. Mindezt rugalmasan igyekszünk kezelni, így mindenkinek mindent szabad, a lényeg, hogy a szabad lelkű beállítottságunk jól kezelje ezeket a szituációkat, ne legyen semmi kényszer, és megélhessük önmagunk nőies vagy férfias énjét (bár utálom ezeket a jelzőket, hiszen természetét tekintve mindenki ugyanannyira nőies vagy férfias, a többit a társadalom adta ajándékcsomagként).

Így van olyan hétvége, amikor én szerelek, és ő pihen, máskor ő rakja rendbe a kertet, míg én sorozatokat nézek. Sőt, van olyan film, amin ő sír és zokog a meghatottságtól, mert nálunk az is alapszabály, hogy a férfiasság nem egyenlő azzal, hogy valaki nem sír, éppen ellenkezőleg.

Olyankor érzem igazán bátornak a párom, amikor ezt az érzékeny oldalát is meg meri mutatni, hiszen annyi helyen kell férfiként szerepelnie a társadalomban. 

Egyébként az egyik kedvenc szórakozásunk, hogy néha direkt én adom fel rá a kabátot nyilvános helyen vagy engedem őt előre, húzom ki neki a széket az asztalnál. Érdekesek azok a tekintetek, amiket kapunk, holott, ha semelyikünk nem előzékeny a másikkal, akkor senki nem csodálkozik.

Miért bünteti jobban a társadalom azt, ha egy nő „lovagias” a férfival, mintha semelyikünk nem tesz gesztust a másiknak? És miért csak azt kíséri üdvrivalgás, ha a nőnek úgy kell viselkednie, mintha egy önmagát irányítani képtelen, esetlen bábu lenne, akinek az ajtót kinyitnia is bonyolult? Miért kell normálisnak tartani azt, hogy a nőt haza kell kísérni este? Persze tudom minderre a választ, a kérdéseim csupán költőiek, de mégis annyiszor felmerül a mindennapokban, hogy az átlagember, akibe mindez kicsi korától belenevelődött, észre sem veszi. Hiszen már megszokta, mint a levegővételt. Jó lenne, ha felnőne egy generáció, amely észreveszi, pontosan mi is történik velünk.

Na de vissza a történetünkre, hiszen nem panaszkodni jöttünk! Amikor a kapcsolatunk komolyra fordult, elkezdtünk beszélgetni, hogy ha egyszer úgy alakul, milyen nevünk legyen egybekelés után. Érdekes módon tőle jött az ötlet, hogy felvegye az én nevem, és ne fordítva legyen, sokat is morfondíroztunk a dolgon, míg végül arra jutottunk, hogy mindenki marad a saját nevénél, ennyire azért nem szeretnénk áttörni a társadalmi normákat. E tabu ledöntését a következő generációra bízzuk.

Az ilyen merész ötletelés után azonban szöget ütött a fejembe a gondolat: mi lenne akkor, ha a társadalom által ránk erőltetett kereteket átszabnánk picit, és nálunk nem lány-, hanem fiúkérés lenne?

Félreértés ne essék, ez szép dolog, láttunk rá kismillió példát, de valahol azt gondolom, hogy a nőknek ugyanúgy meg kell adni a lehetőséget, hogy ők döntsenek, és amíg ez úgy van kezelve, mint valami cirkuszi mutatvány, addig sosem lehetünk teljesen egyenjogúak, mert pont ezeket a reflexszé vált patriarchális ingereket kellene átformálni és minden ilyen tabut megszüntetni.

Így aztán egy hétvégi kiruccanás alkalmával úgy döntöttem, a kirándulás végén én térdelek le, és kérem meg a párom kezét. Életem legszebb pillanata volt, ahogy a páromé is, aki úgy nyilatkozott: soha nem számított volna ilyesmire, és ténylegesen úgy élte meg, ahogyan a fiatal lányok álmodnak erről a pillanatról. A legelső szó, ami eszébe jut, az a hála, hogy férfiként is megtapasztalhatott egy olyan dolgot, amitől ő el volt zárva, és minden társa hasonlóan ki van rekesztve. 

Nem tudom, vannak-e itthon hozzánk hasonló párok, amelynek tagjai ilyen módon próbáltak kitörni a szokás börtönéből, ahogyan azt sem tudom, hogy egy társadalomban meg lehet-e változtatni valaha is az ilyen szintű beidegződéseket.

Azt azonban tudom, hogy minden egyes ilyen tett egy lépés a szabadság felé, amikor mindenki határok nélkül élheti majd meg a saját férfiasságát ÉS nőiességét.

Mert valamilyen szinten mindannyiunkban vannak nőies és férfias vonások, legfeljebb az okoz gondot, hogy mindezt beismerjük. 

Nos, ez volt a mi fiúkérésünk, várjuk a lagzit. Az esküvőn természetesen én leszek a menyasszony és ő a vőlegény, csakhogy a rosszindulatnak elejét vegyük, de például a menyasszonyrablás intézményével már nem biztos, hogy mindketten olyan jóban vagyunk!

Csilla

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Dani Ferrasanjose