–

Szinte minden cikkembe beleírom, hogy nem az általánosítás a cél, hanem egy széles körben ismert jelenség elemzése, ismertetése, szétcincálása, jobb esetben megértése. Ebben az esetben úgy vagyok vele, hogy tele van a tököm azzal, hogy állandóan szuper píszí legyek, főleg azért, mert a cikkem témájával, a nőkkel, en général rohadtul nem vagyunk píszík. Nem vagyunk sem megértők, sem empatikusak, vagy elfogadók, inkább beledöngöljük őket a földbe. Igen, mi. Mi, a társadalom. A nőkkel együtt élő férfiak, nők, munkáltatók, udvarlók, és az őket körülvevő komplett világ. És nem azért vagyok kivételesen ennyire szélsőséges, mert felhúztam magam, hanem azért, mert még ezt a „nem szabad általánosítani” dolgot is arra használjuk, hogy magunkat mentegessük a nőkkel szemben. Ezt is eszközként tartjuk magunk előtt, hogy magunkat hitegessük, őket meg lerázzuk azzal, hogy nem is olyan szar nekik. Hogy „Kicsi szívem, tök sok nő van ám, akit tisztelnek, meg tényleg szeretnek, úgyhogy te is becsüld meg magad. Ne panaszkodj, hogy a munkahelyeden megaláznak, hogy átszól a pultos a bárban, hogy »megkúrnálak«, hogy cicámnak szólít a biztonsági őr, hiszen tegnap valaki kinyitott neked egy ajtót, ugye-ugye, azért nem ilyen fekete-fehér minden, annyira azért nem rémes hely ez a világ.”

De az. A nők számára sajnos az. A feleségem szokta mondani, hogyha a képletben az egyik szorzó nulla, akkor az eredmény mindenképpen nulla. Ha arról beszélgetünk, hogy mennyire ápolt a környék, új a járda, nyírják a fákat, kellő időben viszik a kukákat, nem törött a pad a téren, viszont van 40 kutyaszar az utcán, akkor az nem egy ápolt környék, és kész.

Márpedig akármennyi jó példát el lehet mondani a nők általános helyzetére (tudunk mind ilyen példákat, bizony), sajnos a végeredmény akkor is lesújtó.

Ameddig a nők utcája tele van kutyaszarral, addig szimplán nem jó nekik. És ettől nekünk sem.

És kutyaszar aztán van bőven. Ugyanazért a munkáért 2022-ben is egyértelműen kevesebbet keresnek. 2022-ben is simán megkérdezik egy állásinterjún, hogy terveznek-e még gyereket. A világon senkit nem érdekel egy munkahelyen, ha menstruálsz, és úgy görcsöl a hasad két napig, hogy menni alig tudsz. A férfi 37,3-ig férfi, utána kis túlzással súlyos beteg. A menstruáló nő 37,8 fokos hőemelkedéssel cipeli a gyereket, tolja a melót, felszáll a buszra cekkerekkel, lényegében ugyanolyan időbeosztása van, mint a többi napokon. Rohadtul nincs rá senki tekintettel, hogy, mondjuk, a munkáját szeretné összeegyeztetni a gyerekkel. Sőt, attól, hogy gyerekei vannak, ő automatikusan (!) csökkent értékű munkavállalóvá válik, hiszen ha a gyerek beteg lesz, otthon kell vele maradnia. 

Deli Csenge: A búcsúzás és a végső búcsú hiánya is gyötrelmes – Proust-kérdőív

WMN Life – 2022. február 7. – DCS

 

Sokszor, ha egy férfi odaáll a munkáltatója elé azzal, hogy beteg a gyerek, és most két napig én maradok vele otthon a feleségem helyett, megáll a levegő. Még mindig sokan gondolják úgy, hogy a gyerek a nő dolga. Automatikusan, állandóan, mindig, mindenkor. Egyetlen kivétel van – ha az apa úgy dönt (feleséggel, vagy nélküle), hogy ő pedig részt vesz ebben a dologban a megszokottnál jobban – és akkor rá is fröccsen ebből a ganéból, amit a nők kapnak.

A nők számára nincs együttérzés, nincs megoldás, nincs türelem. Sem ebben, sem másban. Sem olyan férfiaktól, akik maguk is apák, sem olyan nőktől, akik maguk is anyák. Nincs, pont. Dögölj meg. Oldd meg.

És igen, 37,8 fokos hőemelkedéssel is várunk az irodában. Még most, 2022-ben is, amikor a fél univerzum átállt home office-ra. Akkor sincs pardon, ha, mondjuk, tartósan, vagy súlyosan beteg vagy. Akkor sincs pardon, ha elváltál. Az elvált férfi sem érdekel senkit, de hát ő el tud menni sokkal könnyebben csajozni, te viszont nem tudsz. A negyvenes-ötvenes férfi ereje teljében tud újrakezdeni, várja őt legalább kétgenerációnyi nő ugyebár. A negyvenes-ötvenes elvált nő kis túlzással nem létezik már nőként a társadalom számára, hiszen a fiatal és középkorú fiúk is mást keresnek, tehát az érzelmi életed halálra van ítélve. Ja, de a gyerek az nálad maradt, úgyhogy időd sincs. De legalább majdnem mindenki téged fog hibáztatni azért, mert egyedül maradtál, tök mindegy, mi történt igazából. Az elvált férfi szegény, együttérzésre érdemes elárvult pasas, akire nincs, aki mosson. Te egy társadalmi hulla leszel, ha elváltál, drágám, és becsüld meg magad, ott a gyerek, örülj neki.  

Menstruációs megszégyenítés – Egy olyan zaklatás, amiről nem beszélünk eleget

WMN Life – 2022. február 7. – MZS

 

És ha mindez nem lenne elég, még most, 2022-ben is egy csomó nőnek kell elviselnie a mindennapi zaklatást. Félmondatokat, alpári kis kacsintásokat, félreérthetetlen utalásokat. Munkahelyet váltani, mert elviselhetetlen, hogy a seggéről, a melléről szól a munkanap néhány kollégának. „Most mi a gond, azt hittem, örülni fogsz, hogy tetszel.” „Most mi a gond, örülj neki, hogy ilyen szép vagy.” A női test még ma is része a nő munkahelyi teljesítményének. Ha nem törődik a beszólásokkal, hideg-rideg picsa. Ha törődik, ribanc. Ha gyerek után nem akar azonnal visszamenni dolgozni, kitartott liba. Ha visszamegy azonnal, karrierista disznó. Ha kikéri magának a megkülönböztetést, a diszkrimináció bármilyen formáját, bajszos feminista picsa. Ha mosolyogva a szemét forgatja és a hajába túr – ribanc. 

Egyáltalán, a nő mindig, minden élethelyzetben arra ítéltetik, hogy bélyegeket ragasztunk rá. Ha akarja, ha nem. Ha nehéz neki, ha nem. Ha csinál valamit, azért, ha nem, azért.

Nekünk, a társadalom többi részének, könnyebb valamiért úgy együtt élnünk a nővel, hogy megbélyegezzük őt mindenért. Nem kell hozzá sok, sőt – mondom – semmit nem kell csinálnia hozzá. 

Miért csináljuk ezt a nőkkel? Miért automatikus, hogy a nők mindezt elbírják, hogy az ő dolguk a gyerek, a háztartás, a családi pénzügyek és papírmunka, a család programszervezése, a minden időpont fejben tartása, az utolsó trikó helyének ismerete? Mennyi terhet akarunk még rájuk rakni? És ha mindezt rájuk raktuk, miért mondjuk nekik óriásplakáton, hogy mindezt úgy kell faszán nyomni, csajok, asszonyok, és anyukák, hogy közben egy gramm zsír ne legyen rajtad, készen állj bármikor szexmacskaként rendelkezésre állni, Michelin-csillagosat főzni, mesét olvasni, fürdővizet csinálni, megvarrni és kivasalni apa ingét, és ha MINDEZ KÉSZ, akkor illatos, vicces, érdekes, tájékozott, türelmes, kedves nőként rendelkezésre állni a család, a munkahely, az iskola, a hivatal, és a társadalom ÖSSZES igényének kielégítésére?

Ja, és ha mindezek mellett és után közölni kívánod, kedves nő, hogy leülnél egy könyvvel egy sarokban két órára, vagy elmennél a barátnőddel egyet úszni, esetleg vásárolnál magadnak valamit – akkor sajnos egy önző picsa vagy, aki csak magára képes gondolni, és ideje lenne némi önkritikát gyakorolni.

Vajon van valami halvány elképzelésünk arról, hogy ha a nők ilyen nyomás, ilyen igazságtalan alaphelyzet mellett erre képesek, amit látunk tőlük, akkor vajon mire lennének képesek, ha nem gyötörnénk őket halálra mindennel?

Vajon mit tudna az a nő, aki egy, két, három gyerek, munka, háztartás, elnyomás, megbélyegzés, ignorancia, igazságtalan helyzetek tömkelege mellett húzza az igát, állja a sarat – ha, mondjuk, több ideje lenne? Ha több megértést, vagy több fizetést, vagy több mosolyt, több igazságot kapna? El sem tudjuk képzelni. Teljes meggyőződéssel mondom, a leghalványabb fogalmunk nincsen, de hogy tátott szájjal állnánk, ha láthatnánk, abban biztos vagyok.

Olyan, mintha ketrecbe zárt madarakat szurkálnánk hegyes bottal naponta tízszer, hogy rakjál tojást, etesd őket, és repülj, baszd meg – és csinálná a megadott keretek között a szerencsétlen, hiszen mi más választása van? De ha egyszer kinyitnánk végre a ketrecet, akkor bizony sokkolva néznénk, mire képes ugyanaz a madár szabadon. Elfogadás, valódi szeretet, valódi megértés mellett. Igazi partnerként, igazi társként. Nem „oldalbordaként”, meg „jobbkézként”, meg második számú polgárként, hanem egyenértékű, egyenrangú társként. Igazi közegében, igazi szabadságban, igazi jogokkal, igazi empátiában, igazi szeretetben, igazi tiszteletben.

  

Fogalmam sincs, hogy bírják ezt. Fogalmam sincs, miért nem csinálnak egy Fb-csoportot, hogy Rohadjatok meg! – aztán maradnak otthon egy hónapig, hogy tessék, gyökerek, lehet példát mutatni. Mi rápihenünk az utolsó ötszáz évre kicsit, aztán közben megdumáljuk, hogy legyen ezután. A mérhetetlen sok első számú polgár, meg egyenrangú vitéz, meg domináns hím, meg a többi idióta pedig addig egy kurva nagy lámpással mutassa az utat. Nekünk, butácska, szegényke, szerencsétlen lesajnált nőknek. Mi meg alszunk.

Egy héten belül összeomlana a komplett társadalom, és térden állva dörömbölnénk a nők ajtaján, sírva könyörögve, hogy bocsássanak meg nekünk mindenért, hogy éhesek vagyunk, fingunk nincs, hol a zoknink, mire való a Cif, mi a szart kell hány fokon mosni, hogy kell lázasan legózni, és ez a legkisebb a rácsos ágyban mitől zöld, és mit is szokott enni? 

A nők nem megérdemlik, hogy tiszteljük, becsüljük őket és minden tekintetben egyenrangú partnerként bánjunk velük. Ez nem egy kiérdemelt kegy, vagy jutalom, amire kemény munkával rászolgáltak. Hanem a kibaszott minimum.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Klaus Vedfelt