–

Életemben egyetlen egy alkalommal ütöttem meg valakit, ráadásul úgy, hogy nyoma is maradt, és ez olyan traumatikus élményt okozott, hogy hiába telt el az eset óta 35 év, még mindig kristálytisztán emlékszem a mozdulatra. A húgommal együtt egy másik lány testvérpárral nyaraltunk a Balatonnál, az én anyukám vigyázott ránk egy hétig, amíg az ő szüleik nyaralni mentek Olaszországba. Sokat voltunk lányok, négyen összezárva, időnként – ahogy az gyerekeknél szokott lenni – egymás agyára mentünk. Egyik délután, miközben olvastam, odajött hozzám az egyik lány, és elvette a könyvemet. Egy darabig ment a huzavona, ám amikor hosszas kérlelés után sem akarta visszaadni, éktelen dühbe gurultam, odaléptem hozzá, és ököllel arcon csaptam. Az ügy elég kellemetlen volt, ugyanis hatalmas monokli nőtt a szeme köré, a szülei pedig másnap érkeztek haza, szóval még arra sem volt esélyem, hogy megúszom a dolgot. Nem mintha erre vágytam volna, nagyon furdalt alapból is a lelkiismeret, valahányszor ránéztem az elcsúfított arcára. 

Mondom, a mai napig tisztán emlékszem a jelenetre, és arra is, hogyan fut el a pulykaméreg olyannyira, hogy a végén már tényleg nem tudok gondolkodni. Ugyanis, amikor valami feldúl, bevág eléd egy autó, genyózik veled a munkatársad, elhappolják előled az utolsó vágyott dolgot a boltban, beszól a közgyűlésen a szomszéd, vagy a testvéred találja el sikeresen egy mondatával az egyik érzékeny pontodat, akkor a dühöd egyfajta ívet jár be.

Ebből egy darabig van visszaút, egy adott magasságig (vagy mélységig) még vissza tudod magadat terelni a civilizált formádba, ám ha nem tanulod meg kezelni az indulataidat, akkor kitör belőled a brutalitás, akár verbális, akár fizikai formában.

Nagy valószínűséggel te is fel tudsz idézni olyan jeleneteket az életedből, amikor annyira begurultál, hogy az idegtől már vöröset láttál, és nem ismertél sem istent, sem embert. Ilyenek vagyunk, tele heves érzelmekkel, ám rajtunk múlik, hogy mit kezdünk velük. 

Lényegében erről szól a Láthatáron Csoport frissen bemutatott, úgynevezett „részvételi színházi előadása”, a Ketrecharc. A darabot Szivák-Tóth Viktor írta és rendezte, javarészt hetedikes-nyolcadikos diákok számára, a társulat célja pedig az, hogy az iskolásoknak bemutatva nem csak érzékenyítsék őket, de megtanítsák az erőszakmentes kommunikáció lépéseit, és a technikát, hogyan lehet visszajönni még a vörös köd előtt a földre.

A darab műfaja igen közel áll a szívemhez, ugyanis a részvételi színház azt takarja, hogy a színészek bevonják a nézőközönséget is. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a kulcsot az ember a problémához hamarabb kézhez kapja, mint hogy maga a probléma megjelenne. A darab két részből áll: az elsőben mi magunk leszünk Gitta néni osztálya. Feuer Yvette nagyszerűen animálja a közönséget, bár ilyen helyzetekben én általában meghúzódom a háttérben, most mégis arra eszmélek, hogy lelkesen vetem bele magam a feladatokba. Közösen kitalálunk egy konfliktust, mi okozhatta a vitát két iskolatárs között - azaz első körben sikeresen lebeszéljük az egyik lelkes résztvevőt a tervéről, (szeretné, ha Eris almája egy élve kibelezett galamb lenne, ehelyett inkább egy szerelmi háromszögre esik a társaság választása), majd elpróbáljuk a lehetséges kimeneteleit a csetepaténak. 

A második körben csendes megfigyelők leszünk, még mindig Gitta néni osztályaként, amikor megérkezik először az aggódó apuka (Somhegyi György alakításában), majd mint kiderül, régi nagy ellenlábasa, a ketrecharcos Sebi. A lobbanékony, kissé túlmozgásos celeb szerepét Márfi Márk játssza igen meggyőzően.

A két férfi közötti vita hamar elfajul, még Gitta néninek sem sikerül mindig felverekednie magát a helyzet magaslatára. Közben beleláthatunk a vitás felek hátterébe is, hogy kiderüljön: valójában soha semmi nem az, ami elsőre látszik.

Az előadás maga kilencven perces, ami után a nézők lehetőséget kapnak átbeszélni a színészekkel, mi is történt valójában, és hogyan alakulhatott volna másképp a történet. Bár maga a darab elsősorban gyerekeknek készült, ezzel együtt úgy érzem, sokunkra ráfér az ismertetett technikák elsajátítása. Vagy legalább annyi, hogy megtanuljuk: egyáltalán nem ciki, sőt, elszámolni tízig (vagy ezerig, mint Östör király udvari főszámolnoka a Szegény Dzsoni és Árnikában), ha épp leterít az indulat.

Fiala Borcsa

Képek: Láthatáron Csoport