„A rák nem mond semmit a lélekről, csak azt tárja fel, hogy testünk, bármily sajnálatos is ez, csak test, és semmi egyéb” – 89 éve született Susan Sontag
Esszéista, író, társadalomkritikus, filozófus, a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója volt – és nem mellesleg többszörös ráktúlélő. Élete jó részében súlyos betegségekkel küszködött: kezdve a gyermekkori bénító asztmától egészen addig, hogy háromszor diagnosztizálták rákkal. A halál nem volt idegen számára, régi ismerősét azonban az utolsó pillanatig igyekezett semmibe venni. Ahogy korábban, az utolsó küzdelem során sem adta fel, szinte vakon bízott a gyógyulásban; élni akart – mindennél jobban. Vajon jobban meg lehet ismerni valakit azon keresztül, ahogy a halálhoz viszonyult vagy ahogy súlyos betegségeit viselte? Erre próbált választ találni Filákovity Radojka rendhagyó megemlékezésében.
–
„A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság”
Susan Sontag – akinek munkásságáról Both Gabi ITT írt korábban – szerint minden ember kettős állampolgársággal születik: „egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának. Bár mindannyian szívesebben használjuk az egészség útlevelét, előbb-utóbb valamennyien rákényszerülünk, hogy ha rövid időre is, de átlépjünk a másik királyság állampolgárának szerepébe” – írta A betegség mint metafora című kötetében. Ő viszont sokáig volt ennek a másik királyságnak az állampolgára; kezdetben gyermekkori bénító asztmája miatt, majd amikor élete folyamán háromszor diagnosztizálták rákkal.
Először 1975-ben, amikor IV-es stádiumú mellrákot találtak nála, amely átterjedt a nyirokrendszerébe. Az orvosok szinte semmi esélyt nem jósoltak a túlélésre, ő viszont hallani sem akart a statisztikákról. A halálról pedig mégúgy sem.
„Vannak túlélők még a legrosszabb rákos megbetegedések esetén is. Miért ne lehetnék egy közülük?”
– mondta a fiának, David Rieffnek, többször az alatt az időszak alatt, amíg az agresszív kemoterápiás kezeléseket kapta. Az ádáz élni akarása minden mást elsöpört, és nem hagyott helyet kételyeknek – teljességgel kizárta a lehetőségét annak, hogy meghalhat. Első alkalommal neki is lett igaza. Testét megcsonkították – nemcsak az egyik mellét távolították el, hanem a mellkasfal izmait és a hónalj egy részét is –, de túlélte, és még a betegágyán is írt rendületlenül.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A halandóság ugyanolyan igazságtalanság, mint a gyilkosság
A halállal való dacolás élményéből született meg A betegség mint metafora című kötete, amiben mégsem saját élményeit írta meg, hanem inkább egy kritikai elméleti munkát tárt az olvasók elé, amelyben azokat a (sokszor káros) metaforákat járja körül, amelyek a betegséghez kapcsolódnak, és azokkal a pszichológiai tételekkel vitatkozik, amelyek szerint a betegségek bizonyos lelki okokra vezethetők vissza.
Ő úgy tartotta ugyanis, hogy a betegség az „pusztán” betegség. Nem az érzéseink elfojtásának, traumáink feldolgozatlanságának a következménye.
„A rák nem mond semmit a lélekről, csak azt tárja fel, hogy testünk, bármily sajnálatos is ez, csak test és semmi egyéb” – írta Susan Sontag, akit 1998-ban újra rákkal, méhszarkómával diagnosztizáltak, amiből aztán sikerült felgyógyulnia.
A halál nem volt idegen számára
Körbevette a kórházakban, ahol rákkal kezelték annyi időn át, de az 1980-as években az AIDS-osztályon is, ahol három barátja meghalt. És olyan háborús övezetekben is, mint Szarajevó vagy Észak-Vietnám. Talán épp azért, mert látta és tapasztalta azt a fajta elmúlást, ami rengeteg szenvedéssel jár, cseppet sem sikerült megbékélnie vele. Egyszer úgy fogalmazott: a halandóságot ugyanolyan igazságtalanságnak tartja, mint a gyilkosságot.
„Anyám annyira rettegett a haláltól, hogy beszélni sem tudott róla, mégis a megszállottja volt” – írja róla a Guardian hasábjain a fia, aki egy teljes kötetet szentelt az édesanyjáról való megemlékezésnek. És aki szerint épp az, hogy sosem akart tudomást venni a halálról mint lehetőségről adott Susannek erőt ahhoz, hogy mindenféle agresszív kezeléseken részt vegyen, ha azok egy csepp esélyt is nyújthattak a túlélésre. Így volt ez 2004-ben is, amikor leukémiával diagnosztizálták.
„Azokban az első napokban, miután rájött, hogy ismét beteg, egyszerűen kétségbeesett. De anyám élni akarása olyan erős volt, sokkal erősebb, mint bármi, hogy anélkül, hogy tagadta volna a betegsége halálos kimenetelét, elhitette magával, hogy ismét kivétel lehet, mint amikor mellrákban szenvedett évtizedekkel korábban. Elhatározta, hogy élni fog, mert egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy megadja magát a halálnak” – írja a fia.
Szinte az utolsó pillanatig képtelen volt szembenézni azzal, hogy meghalhat
Rémületére pedig hamar megtudta, hogy csak egyetlen esélye maradt: a felnőttkori csontvelő-transzplantáció. Ezt a beavatkozást azonban még a leginkább kísérletorientált kórházakban is ritkán végezték el az ötven év feletti betegeken, hiszen rendkívüli kockázatokkal és fájdalommal jár, és nem mellesleg kis sikerességi rátával. Susan akkor 71 éves volt, csekély túlélési eséllyel – ezzel pedig mindenki a környezetében tisztában volt, rajta kívül. A fia szerint cseppet sem arról volt szó, hogy a haldoklás öt pszichológiai fázisa közül – amit Elisabeth Kübler-Ross írt le – a tagadás szakaszában tartott volna, amiből majd idővel eljuthat az elfogadásig.
„Anyám nem volt őrült, tökéletesen tudta, hogy egyszer meg fog halni. Csak arról volt szó, hogy soha nem tudott megbékélni ezzel a gondolattal. Így azok számára, akik ismerték, semmi meglepő nem volt abban, hogy elhatározta, belevág a transzplantációba.
Az, hogy még néhány évet élhessen, minden volt, amire vágyott. Ebben az elhatározásban semmi sem ingatta meg, bár valójában minden, ami elromolhatott a transzplantáció után, az el is romlott, egészen addig, hogy a halálakor a testét a szája belsejétől a talpáig sebek borították.
De nem hiszem, hogy még ha az elejétől kezdve is tisztában lett volna azzal, mennyit fog szenvedni, akkor is ne tett volna kockára mindent azért, hogy még egy kis ideje legyen ezen a világon – leginkább írni.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A tagadása árát szerettei fizették meg
Susan vakon hitt a transzplantáció sikerességében, és ezt várta el mindenki mástól is. A fia rengeteg dilemma árán hallgatólagosan belement abba, hogy tiszteletben tartja anyja kimondatlan kérését, és abban erősíti, amit Susan maga is hinni akart: hogy meg fog gyógyulni. „Folyamatosan azon töprengtem, vajon tekintettel arra a tényre, hogy olyan rosszak az esélyei, annyit fog szenvedni, talán őszintének kellene lennem vele. De ő annyira nyilvánvalóan nem akarta ezt hallani, hogy soha nem jutottam hozzá” – írja.
Ez a fajta tagadás azonban azzal is járt, hogy ellehetetlenítette a búcsúzást a szerettei számára. Nem volt esély a mély, tisztázó beszélgetésekre a múltról, hiszen Susan végig a jövőre koncentrált, arra, hogy meg fog gyógyulni és arra, miről fog még írni, ha kikel abból a kórházi ágyból, amelyet végül már sosem hagyott el.
Érdekes, hogy az, aki egész életében a tabuk lerombolásán munkálkodott, a halál tabuját nem tudta meghaladni – legalábbis saját magában. Ez azonban nem jelenti azt, hogy haldoklása és halála ne tett volna hozzá a halál körüli társadalmi tabuk lerombolásához. Azzal ugyanis, hogy elmúlásának állomásait társa, a világhírű fotós, Annie Leibovitz végig dokumentálta, közvetetten sokat változtatott azon, ahogy a halálábrázolásra tekintünk. És talán épp ez lett Susan Sontag életének egyik legnagyobb paradoxona.
Filákovity Radojka
Kiemelt kép: Getty Images / Schiffer-Fuchs / ullstein bild