–

A depresszió az egyik leginkább megosztó témakör a mai világban

Pláne egy olyan országban, ahol annak ellenére tabu a téma, hogy a lakosság ö-tíz diagnosztizáltan szenved valamilyen mentális betegségtől. Persze ezen kívül nyilvánvalóan rengetegen vannak, akik szégyenként élik meg, és nem mernek róla beszélni. 

Az egyik legfőbb probléma, hogy ma már annyi helyről halljuk a „depresszió”, „skizofrénia” vagy „személyiségzavar” jelzőket, hogy tulajdonképpen az átlagember már nem is tudja eldönteni, mit jelentenek ezek a fogalmak. Való igaz, hogy a mentális zavarok tárháza igen széles, és sokszor előfordul, hogy egy adott illetőnél akár több betegséget is diagnosztizálnak.

Én is voltam már „minden”

Az évek alatt több orvosnál is megfordultam, volt, aki csak szimplán nyugtázta a tüneteimet, még középiskolás koromban.

Amikor az intenzív hangulatingadozásaimról panaszkodtam neki, azt mondta, hogy „a tinik már csak ilyenek, sokszor nem találják a helyüket”. Ez volt a válasz arra is, amikor a hol jobban, hol kevésbé előtörő szuicid késztetéseimről meséltem neki.

Volt később pszichiátriai osztály, ahol bipoláris depressziót és azonosítatlan személyiségzavart, majd borderline-t állapítottak meg nálam. Az igazság az, hogy sokszor már nem is az foglalkoztat, mi a konkrét bajom, hanem csak az: baj van. Tudom és érzem.

Hosszú, de nem túl meglepő történet az enyém

Mindig is gyűlöltem a tabu szót, emberek vagyunk, és tudnunk kéne beszélni a problémáinkról is. De én egy olyan családba születtem, ahol ez nem volt divat. Akarom mondani, a mentális problémák azok voltak; számtalan rokonról tudok, aki súlyos problémákkal küzdött, és a végén kivétel nélkül szinte mind az öngyilkosságba menekült. Ezek ellenére a tabu maradt tabu. Sokszor megkaptam, hogy ne beszéljek a problémáimról, vagy „rakjam rendbe a fejemet”, és ne nyavalyogjak. Szerintem arról minden depresszióban szenvedő ember tudna mesélni, mennyiszer megkapja: „Csak ne beszélj róla, ne legyél negatív, és nem lesz semmi baj”.

De a baj még ott van, és lesz is – pláne, ha nem beszélünk róla.

Gyermekkorom óta intenzív szorongással éltem

Olyan szorongással, ami úgy éreztem, felemészt. Habár nem voltam konkrét, huzamosabb ideig tartó bullyingnak kitéve az iskolában, utáltam oda járni. Utáltam, mert egyfolytában féltem, és azon gondolkodtam, mit gondolhatnak rólam a többiek. A saját fejemben már általános iskolás koromban úgy éltem, mint egy nagyon csúnya, kövér és végtelenül ostoba illető. Egy szégyenfolt, aki jobb lenne, ha nem lenne. 

Gyakran fantáziáltam a halálról. De nálam a halál valahogy mindig erőszakos képekben jelent meg. Sosem tudtam elképzelni, hogy az csendes és békés lesz. Talán, mert genetikailag is hordozom magamban az önkárosítást, már akkor is sokat járt a fejemben, mi lenne, hogy ha felakasztanám magamat, vagy esetleg egy kést szúrnék a szívembe.

Akkor még nem fogalmazódott meg bennem konkrét gondolat, amely arra sarkallt volna, hogy ezt meg kell tennem. A fantáziáim másik tárgya általában a gyilkosság volt. Sokat néztem az Investigation Discovery dokumentumfilmjeit sorozatgyilkosokról és bűnözőkről, miközben végig arra gondoltam, mi lenne, ha engem is megölnének. Mennyire kielégítő érzés volna, ha az életemnek úgy lenne vége, hogy egy szadista gyilkos végez velem.

Önidegen gondolatok voltak. Olyan gondolatok, amelyektől még magam is megrémültem. De nem tudtam őket irányítani.

Nem szólongattak, nem beszéltek hozzám, mégis olyan volt, mintha akaratom ellenére jönnének. Amint az agyamnak volt egy kis szabad tere arra, hogy ábrándozzon, rögtön jött a sötétség. 

 

Mire középiskolába mentem, a helyzet csak rosszabb lett

A teljesítményelvű rendszerben, egy nem elfogadó családi környezetben, ahol a gyengeség nem megengedhető, saját magam legnagyobb ellenségévé kezdtem válni. Egy olyan ellenséggé, akivel egy testben élek, egyfolytában rosszakat mond rólam és rossz dolgokat sugall, még úgy is, hogy én ismerem őt a legjobban. 

Az önkárosításról való fantáziálás egy idő után egyre erősebb lett. Belekerültem az önbántalmazás sokat ígérő, de csak vérző és égett sebeket hagyó világába. Kezdetben a sebek, melyeket általában borotvapengével okoztam magamnak, aprók voltak. Olyanok, amelyek hamar gyógyulnak, hogy esély se legyen arra: valaki esetleg észrevegye őket. Azonban akárcsak egy igazi függőségnél, egy idő után az önbántalmazásban is egyre több és több kell. A sebek nagyobbak és mélyebbek lettek. Pengét hevítettem a gáztűzhelynél, majd húztam végig a talpamon lévő vékony bőrön. Ordítani támadt kedvem, de nem tudtam. Nem tudtam, hiszen habár a fizikai fájdalom pusztító volt, a lelkemben zajló viharok még annál is ádázabban dúltak. Tudtam, nem szabadulhatok tőlük, csak csendesíthetek rajtuk. Kiáltás volt, hogy lássa mindenki: baj van velem.

A megküzdés legrosszabb módját választottam. Nem volt elég, hogy egyfolytában ostoroztam magamat a fejemben, még arra is rászoktam, hogy testileg kínozzam magam.

Sok-sok vívódással teli éjszaka és több öngyilkossági kísérlet után végül döntöttem: nem lesz több ilyen

De még mindig azt hittem, elég erős vagyok, hogy magamtól győzzem le a bennem rejlő sötét szörnyeteget. Sokáig még csak azonosítani sem tudtam, mi történik velem. Csak azt éreztem, amit a mai napig érzek.

A hangulatom egyfolytában változik. Két átmenet van: vagy boldog, kiegyensúlyozott, életigenlő ember vagyok, vagy megszállott mazochista. Valaki, aki szereti magát bántani. Igen, az önbántalmazás súlyos függőség. De erre nem jöttem rá egészen addig, amíg el nem kerültem otthonról, és észre nem vettem, milyen változás állt be az étkezésem területén. Mert eltűntek a vidéki, paraszti lakomák, magamra maradtam, hogy tápláljam a testemet. 

Már jóval előtte eldöntöttem: legyőzöm a bennem rejlő negativitást, és erős leszek. Nem bántom magamat többet, hiszen nem éri meg. Már így is eléggé tönkretettem a testemet, ráadásul még ezzel is kell együtt élnem. De észre sem vettem, hogy miközben belemerültem a munka és az egyetem világába, a fejemben rejlő démonok nem szűntek meg. Ott voltak, csak átalakultak, hogy tovább kínozzanak.

Anorexia, bulimia, majd korlátlan zabálás. Ha befelhősödött az égbolt a fejemben, az étel lett az én ellenségem. 

Kezdetben ügyesen vontam meg magamtól mindent, amit szerettem

Korábban nem étkeztem a legegészségesebben, amit szégyelltem, ezért gondoltam azt, hogy most megbánom bűneimet. De túl sok minden eltűnt, amit mértékkel minden ember szeret: csokoládé, pizza, chips vagy hamburger – kiiktattam mindent. Ha viszont feszült lettem, jött a tízezer kalóriás kihívás – összezabáltam mindent, mert nem tudtam levezetni a stresszt. Természetesen közben emiatt is ostoroztam a lelkemet. Miért vagyok ilyen gyenge? A fejemben van a baj, és nincsen önuralmam – gondoltam én. Elhatároztam, hogy tudatosabb leszek, visszarángatom magamat a valóság talajára. Lehet mindent enni, csak mértékkel. 

 

Úgy gondoltam, ez lesz az egyetlen módja, hogy legyőzzem a pusztító bűntudatot és az öngyilkossági késztetést, amit akkor érzek, ha belebukom mindenbe. Mert egy igazságát éreztem az életemnek: semmi sem sikerül, és el kellene tűnnöm. Persze, viaskodott bennem az élni akarás, ami azt mondta, hogy: „sokan szeretnek”.

Ezután végleg elkezdtem az új, egészséges életemet, tele sporttal és alacsony kalóriás receptekkel

Minden alkalommal ezzel kompenzáltam, amikor azt éreztem, semminek sincs értelme. Viszont egy idő után a súlyom a kórosan sovány kategóriába esett. Megrémülten, hogy mégsem vagyok egészséges, és nagy zabálásokba kezdtem. Már tudtam, hogy az étellel is büntethetem a testemet. Jó módszer, ha ismét meghízom, hiszen már tudom, mi az egészséges, és annak eléréséért is szenvedhetek.
Még mindig az volt a fejemben, hogy magamnak kell megoldanom az egészet. Éveken át tartó szenvedés, öngyilkossági késztetés, ami sohasem szűnik meg, most pedig még korlátlan evészavar is került mellé. Azt gondoltam, az lenne legjobb, ha gyorsan, melegében kivetném magamat az ötödikről a semmibe.

A késztetés az öngyilkosságra és az önbántalmazásra mindig ott volt a fejemben. De makacsul tartottam magamat hozzá, hogy nem kell a segítség. Nem kell, mert ura vagyok a helyzetnek.

Éltek bennem a régi, cudar emlékek azokról a szakemberekről, akik tinédzserkoromban elbagatellizálták a félelmeimet

Több szakembernél voltam, de egyik sem látott a lelkem mélyébe. Nem akartak, hiszen csak leterhelt bábok voltak egy pénzszűkében lévő rendszerben. Egy idő után a csalódások arra késztettek, hogy bezárkózzak. Hogy elhiggyem: az egyetlen kiút, ha elveszem a saját nyomorult életem.

De valamiért végül azt mondtam: nem! Nem érhet ez a történet így véget, még ha a saját gonosz démonaimmal is kell együtt élnem. Most már utána akartam járni, akartam a megoldást. Hosszú küzdelem után elértem, hogy pszichoterápiára mehessek, és most mindennap próbálom összekaparni magamat lelkileg. Van, amikor sikerül, van, amikor nem. Az öngyilkossági késztetés mindennap ott van velem. A halál után vágyó részem mindig el akarja velem hitetni, hogy „akkor minden könnyebb lenne”. Csak pihennem kéne. Néha erősebben akar rávenni, hogy kárt tegyek magamban, néha csendesebben. De amióta felvállalom és beszélek róla, nehezebb velem a dolga.

Mindegy, mennyire próbáltam magamban elnyomni az ördögöt, itt él, és élni is fog bennem

A rossz tapasztalatok után bezárkóztam, és saját magam hóhérává lettem. Hiszen a depresszió mindig itt volt bennem, csak más álarcot vett fel. Sokszor éreztem, hogy az életem egy alagút, amelyben nincsen remény, csak sötétség. 

Utólag megértem magamat, hogy a sok csalódás után bezárkóztam, és egyedül akartam megoldani a problémáimat. De van az a helyzet, amikor ez egyedül nem megy. Azért vagyunk emberek, hogy ilyenkor segítséget nyújtsunk másoknak, és merjünk mi is segítséget kérni. Elképzelhetetlenül fontos ugyanis, hogy a lelkünk rendben legyen. 

Nem fogok hazudni: mindennap nehéz. De ha az agyam azt mondja, meg kellene halnom, mert az mennyivel jobb lenne, arra én azt válaszolom, jobb is lesz. De csak azután, miután véghez vittem mindent az életemben, amit elterveztem. 

A mentális egészség nagyon fontos, és nem szabad, hogy tabuként kezeljük. Legyünk elég bátrak ahhoz, hogy segítséget kérjünk, és ahhoz is, hogy segítsünk. Mert az igazi bátorság ehhez kell.

Varga Milán

Ha magadra ismertél a cikkben, esetleg öngyilkossággal kapcsolatos gondolataid vannak, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, akkor mindenképp kérj segítséget! Éjjel-nappal ingyen hívható a 116-123 lelkielsősegély-szolgálat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Jesus Rocha