–

Kurucz Adrienn/WMN: Számítottál rá, hogy a blogbejegyzés ekkora vihart kavar?

Szilágyi Liliána: Nem! És nem is az volt a cél, hogy feltűnősködjek. Leginkább magamért csináltam. Kiírtam magamból a fájdalmat – már tavaly novemberben egyébként – és februárban megnyomtam azt a gombot, amely publikussá tette a bejegyzést. Aztán órákra kikapcsoltam a telefonomat.

K. A./WMN: Mi történt, amikor visszakapcsoltad?

Sz. L.: Majdnem felrobbant a készülék, annyi üzenet várt. Sok sportolótársam is írt, hazaiak és külföldiek is, nem csak úszók. Elmondták, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mint én, de eddig azt hitték, egyedül vannak. Nem merték felvállalni a bulimiát, mert azt érzik, amit én éreztem, hogy méltatlan egy versenysportolóhoz, titkolni kell. Megköszönték, hogy kiálltam a nyilvánosság elé.

K. A./WMN: Az evészavarok táptalaja a teljesítménykényszer, ami nálatok meglehetősen gyakori.

Sz. L.: Így van. Kicsi korom óta hajszolom magam, és a környezetem is maximalista volt velem szemben. De ez tulajdonképpen nem baj, teljesítményre sarkallt, ez kell a versenyzéshez. Csak nehéz volt megtanulnom tekintettel lenni magamra. Felfogni, hogy van egy határ: az egészségem.

Nehéz önismereti úton vagyok ma is, figyelem, meddig mehetek el, hogy még örömmel ússzak, ne muszájból.

K. A./WMN: Szeretsz úszni?

Sz. L.: Imádok. Egyre jobban. De hosszú évekig úgy úsztam, hogy nem szerettem.

K. A./WMN: Azokban az időkben miért edzettél?

Sz. L.: Mert muszáj volt.

K. A./WMN: Ki mondta, hogy muszáj?

Sz. L.: Én magam is így gondoltam. Beálltam kicsi gyerekként egy pályára, és nem volt kérdés, ha törik, ha szakad, végigmegyek az úton.

K. A./WMN: Mi volt a cél?

Sz. L.: Kezdetektől az olimpia. 

K. A./WMN: 15 évesen össze is jött.

Sz. L.: Igen, csakhogy kiégtem menet közben. 2015 végén, 2016 elején abba akartam hagyni az egészet. Nem motivált már semmi. Kedvtelen voltam, untam az úszást, nem volt benne öröm semmi.

K. A./WMN: Miért folytattad mégis?

Sz. L.: Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy vissza tudok találni önmagamhoz, a kezdeti lelkesedéshez anélkül, hogy abbahagynám.

K. A./WMN: Sokszor írták rólad, hogy magasra tették a mércét számodra a bajnok rokonok. Tele van nagyszerű sportolóval a család, a nagypapád Gyarmati Dezső vízilabdázó, a nagynénéd Gyarmati Andrea, édesanyád tornász…

Sz. L.: Őszintén mondom, sosem volt szempont, hogy felülmúljak bárkit is a családomból. Az az ő életük, ez meg az enyém. Valóban sok cikk jelent meg arról, hogy a pályámon teher az ő sikerük. Ez nem igaz. Hogy mi okozta a teljesítménykényszert? Ez egy másik történet, de azzal még dolgom van, azt még fel kell dolgoznom, és nem is szeretnék róla beszélni.  

K. A./WMN: A családod mit szólt a blogbejegyzéshez?

Sz. L.: Erre a kérdésre nem szeretnék válaszolni.

K. A./WMN: Beszéljünk picit a gyerekkorodról. Úgy tudom, tornáztál, és csak viszonylag későn, nyolcévesen kezdtél úszni.

Sz. L.: Mivel „vizes” családba születettem, úszni előbb tudtam, mint járni. De sok baj volt a fülemmel, nem érhette víz. Ráadásul pufi voltam, úgyhogy a szüleim beírattak ritmikus sportgimnasztikára és balettra, hogy nyurgább legyek. Nagyon élveztem, de kilógtam a többiek közül az alkatommal: jó kiindulópontja volt ez az időszak a testképzavarnak.

K. A./WMN: Csúfoltak?

Sz. L.: Igen. És mondták, hogy fogyjak le.

K. A./WMN: Nyolcévesen fogyókúráztál?

Sz. L.: Szerettem volna megfelelni. De amikor nagyon lefogytam, akkor is inkább izmos voltam, nem pedig légies.

K. A./WMN: Nem merült fel, hogy nem a torna te sportod?

Sz. L.: De, ezért elvittek úszni.

K. A./WMN: És a súlyoddal később is küzdöttél?

Sz. L.: Igen, mindig. Sosem éreztem magam elég vékonynak. Még ma is hiába mondják nekem, hogy csinos vagyok. „Hogy tudnék elhízni versenysport mellett?” – kérdi a józan eszem. De a kisördög bennem azt mondja: „mindig van min javítani”!

K. A./WMN: Mióta vagy bulimiás? Mikor kezdted hánytatni magad?

Sz. L.: Tizenkét éves koromban. Nekem mindig könnyen ment a hányás. Megörültem neki, hogy bár eszem, mégsem hízom. Nem gondoltam, hogy bármi baj lenne ezzel a módszerrel.

Olyannyira jól ment a hárítás, hogy csak nemrégiben jöttem rá, milyen korán megjelent az életemben a bulimia. Ennek az egész betegségnek a lényege a titok, az elbújás. Magad elől is.

K. A./WMN: Tudtak róla mások, hogy hánytatod magad?

Sz. L.: Voltam már olyan mélyen, hogy megijedtem, de akkor nem a megfelelő embereknek szóltam. Aztán arra gondoltam, ha ők nem veszik komolyan, akkor nem is kell ügyet csinálni belőle. Együtt kell élni ezekkel a dolgokkal, kész. A versenyek alatt is csináltam. Szokásommá vált, napi szinten az életem része volt. Tavaly jött egy nagyobb krízis, akkor elkezdtem beszélni róla. Nagy szerepe volt ebben az új edzőmnek. Ő brazil, egy nemzetközi csapat tagja vagyok immár szeptember óta.  Az edzőm meghallgatott, és megértett. Támogat a küzdelemben.

K. A./WMN: Ő tanácsolta, hogy írd ki magadból a „titkot”?

Sz. L.: Nem, kiskorom óta grafomán vagyok, naplót is írtam, csak nem mutattam meg senkinek. Most úgy éreztem, miért ne tenném?

K. A./WMN: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek?”

Sz. L.: Valami ilyesmi. Nem volt könnyű ezzel előállni, a barátaim előtt is szégyelltem. Féltem, hogy elfordulnak tőlem.  

K. A./WMN: Miért fordulnának el?

Sz. L.: Mert csalódást okozok nekik. A tökéletlenségemmel. Azt tapasztalom, hogy mások sem nagyon beszélnek a pszichés problémáikról. De egy nap úgy éreztem, készen állok rá, hogy felvállaljam magam. Szükségem van a gyógyuláshoz a szembenézésre. És fontos az is, hogy tudatosodjon az emberekben, hogy a fegyelmezettség ellenére mi, sortolók nem gépek vagyunk, akik teszik a dolgukat a medencében, és hozzák az érmeket, hanem érzékeny emberi lények, sok nehézséggel. A siker a jéghegy csúcsa.

K. A./WMN: Sokan azért forszírozzák, hogy a gyerekük sportoljon, mert így védve hiszik egy csomó rossz dologtól: drogtól, elkallódástól, eltunyulástól, bandázástól. Ezzel szemben azt mondod, a sport, az élsport kicsinál, ahelyett, hogy megedzené a lelket?

Sz. L.: Nem, ezt én nem mondom! A sport nagyon klassz dolog, küzdeni tanít, rengeteg pluszt ad. Semmiképpen sem sportellenes kirohanásról van szó részemről. Az én üzenetem az, hogy mindegy, sportolók vagyunk-e vagy sem, merjük felvállalni a gyengeségeinket, nem kell tökéletesnek lenni senkinek. A másik, ami fontos: segítsünk egymásnak okoskodás, lesajnálás és ítélkezés helyett.

K. A./WMN: Te kértél segítséget?

Sz. L.: Rengeteg segítséget kaptam, de nem igazán tudtam elfogadni. Nem voltam hajlandó belátni, hogy baj van. Amikor a blogposztot megírtam, akkor ismertem be magamnak is, nem csak a világnak, hogy gondjaim vannak. Elindultam egy úton, de még nem gyógyultam meg.

K. A./WMN: A bulimia nyilvánvalóan a teljesítmény rovására megy. Tudták megfelelő empátiával kezelni az edzőid ezt?

Sz. L.: Titokban tartottam, mi van velem. Emlékszem, a vizes világbajnokságon a 200 pillangó döntője előtt is volt egy epizódom, úgy gondolom, szerepe is volt abban, hogy a hetedik helyen végeztem. Az edzéseket is befolyásolta. Tanórákról is ki kellett sokszor jönnöm. Volt, hogy nem mentem le az uszodába miatta, ki kellett találnom valamit, mert nem mondhattam el a valós okot, épp azért, mert a közös munkát hátráltattam vele. A mostani edzőm tökéletes. Amit lelkileg ad, az fantasztikus. Ő az első, akinek elmondhatom nyugodtan, ha megint belecsúsztam egy „epizódba”, nem akad ki. Türelem és szeretet, ez a kulcs hozzám, hozzánk, mindenkihez.

A tiltástól csak rosszabb lesz a bulimia. Mert fokozza a szégyent, ami miatt bujkálunk. Evés, hányás, szégyen, evés, hányás, szégyen – ha nincs megszakítva a kör, nagy baj lehet. A papolás nem segít.

Hagyni kell, hogy én küzdjek a betegség ellen, felismerve, hogy mit tesz velem, de ha visszaesem, ne hibáztassanak, hanem álljanak mellém, ne ítélkezzenek. Aknamezőn sétálok, bizonyos dolgok rosszul érintenek. Meg kell tanulnom felismerni, hol vesztem el a kontrollt. Ez egy önismereti játék, nagyon bátornak kell lenni hozzá. Ki lehet szállni!

K. A./WMN: Van pszichológusod, aki segít?

Sz. L.: Most fogok találkozni eggyel. Eddig nem vettem igénybe ilyen segítséget. Tagadtam, hogy szükségem van rá, nem tudtam bízni senkiben.

K. A./WMN: Lázadás is lehet a zabálás az aszketikus életmód ellen, amit a sportolólét kíván?

Sz. L.: Felfogható annak is.

K. A./WMN: Mi lehet számodra a gyógyulás kulcsa?

Sz. L.: Kiegyensúlyozott háttér. A felismerése annak, hogy nemcsak élsportoló vagyok, hanem ember is. Legyen más is az életemben, ne csak a sport.

K. A./WMN: Úgy tudom, jogot tanulsz.

Sz. L.: Ezt írták a lapok, de nem! Sosem akartam jogász lenni. Pszichológiát kezdtem el tanulni Amerikában, de most szüneteltem egy kicsit a tanulmányaimat. Szeretném rendezni magam. Több teret adni a spontaneitásnak. Régebben, amikor nem volt betáblázva egy nap, kikészültem. Sokat javultam ezen a téren. Tegnap például elmentem a barátnőmhöz, és nem ugrottam fel két óra múlva, hogy dolgom van. Inkább megtanultam minibendzsón egy dalt. Varrtunk egy ruhát. Elmentünk bulizni. Nagyon jó napot töltöttem a barátaimmal, akik szörnyen hiányoztak.

K. A./WMN: Gyerekkorodban is ez volt sokszor, gondolom, róttad a köröket, amíg a többiek játszottak. Nem lázadtál fel soha?

Sz. L.: Az elmúlt két év volt a lázadó korszakom. A kamaszkori kimaradt.

KA/WMN: Mit tanácsolnál a ma kis úszóinak – és még inkább a szüleiknek –, hogy elkerüljék, ami veled történt?

Sz. L.: Figyeljék a gyerekeket, hagyjanak nekik önállóságot is. Ne erőltessék, amit nem akarnak. A „nem szeretném, mert lusta vagyok”, és a „nem szeretném, mert nem szeretném” között fontos különbség van, de egy jó szülő-gyerek kapcsolatban ezt tisztázni lehet. Ha több a fájdalom, mint az öröm egy tevékenységben, akkor álljanak meg, és gondolják át, megéri?

K. A./WMN: Neked is abba kellett volna hagynod az úszást, szerinted?

Sz. L.: Nem, de másként kellett volna edzeni. Nyolc kilométert meg lehet úgy is tenni a medencében, hogy belehal az ember, de lenyomja, meg úgy is, hogy repül a vízben.

K. A./WMN: Mitől függ ez?

Sz. L.: Az edzőtől, a körülményektől, a lelki állapottól, csomó összetevője van.

K. A./WMN: Neked hogyan lett volna jó?

Sz. L.:

Mindegy ez már, hagyjuk a múltat, sokat tanultam belőle, túléltem, erős vagyok, jól vagyok, látod, mosolygok! 

K. A./WMN: Egészségileg hogy vagy? A blogban elárulod, igen rossz állapotba kerültél.

Sz. L.: A bőröm sokat javult mostanában, szerencsére. Nehéz volt tükörbe nézni. Hormonálisan annyira megbillentem, hogy egyértelmű volt, ha nem változtatok, baj lesz. Most a kezelőorvosom tanácsára nem eszem tejet, húst, cukrot. A sport miatt halat, tojást igen. A stresszt próbálom redukálni, jógázom, meditálok, minél több olyan dolgot próbálok beiktatni az életembe, ami kikapcsol, boldoggá tesz.

K. A./WMN: Milyen az életed Ukrajnában?

Sz. L.: Voltak bennem kérdőjelek, amikor odaköltöztem – követve az edzőmet. De pozitív csalódást okozott a hely, egy nyugis kisvárosban lakunk, már ha épp nem utazunk versenyekre, és minden feltétel adott az edzéshez és a békességhez.

K. A./WMN: Szeretsz versenyezni?

Sz. L.: Imádok! Nem csinálnám, ha nem szeretnék.

K. A./WMN: Volt egy pszichológiai kísérlet, amelynek során megkérdeztek élsportolókat, hogy ha létezne egy szer, ami biztosan olimpiai bajnokká tenné őket, viszont meghalnának tőle tíz éven belül, beszednék-e. És sokan azt felelték, igen.

Sz. L.: (nevet) Gondoltam, hogy ezt mondták! Én ilyen szert nem vennék be, de nagyon vágyom rá, és meg is teszek érte mindent, hogy egyszer minden összejöjjön, és megmutathassam, mire vagyok képes. Nagyon, vagy sehogy. Ilyen vagyok én is.

Kurucz Adrienn

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography