WMNDove

–

Régi história

Ez a történet a bulimiám története. Hülye egy neve van, mindig is utáltam kimondani, mit csináljak, nem minden kórságnak lehet elegáns és arisztokratikus neve. De hát nem is várható el, amikor annyira alantas és megalázó probléma ez, aminek bármilyen neve lehetne, nem lenne tőle kevésbé szorongató. Arról, hogy nálam mi idézte elő ezt a betegséget, egy következő cikkben fogok írni, ami, ha lehet még ennél a vallomásnál is nagyobb rákészülést igényel. De ideje írnom róla, mert már magam mögött tudhatok majd’ egy évtizedet egészségesen.

Tizennyolc éves voltam, véget ért a gimnázium és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy valami megváltozott. A testem nagyobb lett, meghíztam. Nem tudom már visszaidézni, hogyan kezdtem el többet enni, arra azonban pontosan emlékszem, milyen megrázó volt szembesülni azzal, hogy vastag lett a lábam, a derekam, nagy a fenekem és nem jönnek rám a ruháim. A családunkban senki nem volt elhízott, nagyon csinosak voltak a szüleim és én is szerencsés testalkatot örököltem. Így tanácstalanul és védtelenül álltam ezzel az új testtel és semmilyen rutinom nem volt abban, mit kezdjek vele.

Bevillanó képek

A kezdeti időszak volt a lehető legnehezebb, amikor fogalmam sem volt arról, mi a bajom és mi történik velem. Emlékszem, amint vártam, hogy a szüleim elmenjenek moziba és nyugodtan nekieshessek a hűtőnek. Úgy, hogy ne vegyék észre a pusztítást. Szendvicsek kezdetnek, aztán apám készletéből – aki nagyon édesszájú volt – puszedli, aztán akár elfelejtett avas ropi a kamrából, aztán még valami édes. Előfordult, hogy villámsebességgel álltam neki piskótatekercset sütni baracklekvárral, türelmetlenül és elnagyoltan készítettem és szinte forrón zabáltam meg az egész tekercset egymagam. Aztán a nagyon rövid elégedettség után valami elképesztő bűntudat, teljes megsemmisülés jött. Mire húszéves lettem, több mint húsz kilóval voltam több, elhagytam a nyolcvan kilót is. Közben külföldön töltöttem egy évet tanulással, ahol az állapotom csak egyre romlott, és amikor a tavaszi szünetben hazalátogattam, olyan rosszul voltam, hogy többé vissza sem mentem, a holmimat is hátrahagytam. Otthon feküdtem és azt tervezgettem, hogyan leszek öngyilkos. Nem akarok tippeket adni senkinek, de gondosan kiterveltem, hogy napközben, amikor mindenki dolgozik, elmegyek az erdőbe, valami kietlen helyen egy bokorban elbújok, és annyi gyógyszert veszek be, hogy biztosan meghaljak, mire rám találnak. Egy férfi méretű, hatalmas, zöld, kapucnis pulcsit viseltem egész nap, és amikor egy alkalommal berohantam a kertből, mert jött valaki az utcán és nem akartam, hogy meglásson, én magam kértem a szüleimet, hogy vigyenek orvoshoz.

Egy hónap pszichiátria

A Mátyás király úti pszichiátrián elég hamar diagnosztizáltak, bár még több év telt el, mire kiderült, milyen gyerekkori trauma indukálta a depresszió és vele együtt a bulimia nervosa kialakulását az esetemben. Egy hónapot töltöttem az osztályon, ahova felvettek és további egy évig szedtem erős gyógyszereket; antidepresszánst és szorongásoldót. A pszichiátriai kezelés alatt kicsit lefogytam, valamelyest jobb állapotba kerültem. El tudtam kezdeni szeptemberben a főiskolát, képes voltam már emberek közé menni. Innentől kezdve olyan évek következtek, amikor éltem ugyan az életem, a szerencsés személyiségemnek köszönhetően barátokat szereztem, de csak én tudtam, hogy ez a kicsit testes, kedves arcú lány nem én vagyok. Szép arcú, formás kislányként nőttem fel és fiatal nőként meg kellett elégednem a kedves lány jelzővel. Úgy éreztem, mire értelmet nyert volna minden szerencsés külső adottság, megfosztattam tőle.

Kompenzálás

A bulimiáról a legtöbb embernek Diana hercegnő ugrik be, sokat írtak róla és arról, hogyan hánytatta magát. Ennek kapcsán pedig nagyon sokakban az él, hogy a bulimia egyenlő a falásrohamokkal és az azt követő hányással. Ez nem egészen igaz, ugyanis a hányást egyéb más, a rengeteg étel bevitelét kompenzáló tevékenység is követheti. Például én soha nem tudtam hányni, sokszor próbáltam, nekem nem jött soha össze. A magam részéről egy sokkal, de sokkal macerásabb és mégis sokkal kevésbé hatékony módszert alkalmaztam. A futást és persze a koplalást. Mivel egy falásroham legalább négy-ötezer pluszkalóriát jelent, nem nehéz kitalálni, hogy a falásrohamot követő időszakban hiába futottam akár napi kétszer nyolc–tíz kilométert, és fogytam ugyan pár nap alatt mondjuk 1,5 kilót, ha egy hét múlva újabb roham tört rám.

Valami történt

Azt hiszem, valami nagyon erős túlélő ösztön, valami nagy akarás a jobb életre lehetett az, ami folyamatosan arra ösztönzött, hogy ne nyugodjak bele az állapotomba. Újabb és újabb szakembereket kerestem, könyveket vettem, kerestem a megoldást. Eleinte csak az vezérelt, hogy végre újra 55 kiló legyek, aztán, ahogyan egyre többet tudtam meg magamról, már egyre inkább hajtott az is, hogy csak úgy, a fogyás nélkül is jól érezzem magam akként, aki vagyok. Egy terápia során nagy szembesülés volt, amikor felfedeztem, mi történt velem gyerekként és hosszú évekbe telt, míg hajlandó voltam elhinni, hogy valóban ez idézte elő betegségemet. A szakemberek mellett nagyon sokat kaptam a könyvektől és egyre több eszköz volt a kezemben, amivel segíteni tudtam magamon, ha rosszul voltam. Aztán 33 éves koromban, egy csütörtöki napon kiderült, hogy terhes vagyok, és mire megszületett a kisfiam, csak négy kilóval voltam több, mint a gimnáziumban. Mire anya lettem, meggyógyultam.

Folyamatos munka magaddal

A munkát, ami kellett ahhoz, hogy egészséges nőként nevelhessem a kisfiamat, azóta sem hagytam abba. Az elmúlt kilenc évben is hatalmas felismerések és sokszor tényleg keserves és küzdelmes időszakok árán a mai napig azon igyekszem, hogy feltárjam a problémáim gyökerét, utánajárjak a családom történetének és nem utolsósorban feldolgozzam azt, amiről még tartozom magamnak és talán másoknak is egy írással.

 

Kárpáti Judit

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/KatarzynaBialasiewicz