„Csak a szeretet számít, mindig ez volt a vezérelv. Vagy van, amikor a szeretet sem elég?” – Gondolatok egy családi tragédia kapcsán

–

Hajnali fél három van. Csörög a telefon.

Egy idegen országban egy idegen rendőr egy idegen nyelven azt mondja: a lányunk öngyilkosságot követett el. 

Hogy mit? Nem értem.

Épp csak pár órája, hogy elváltunk. Ma költöztettük be az egyetemi koleszba, izgatott volt, de jókedvűen várta a következő időszakot.

Nem értem. Én ismerem a lányom. Már 19 éve. Ez biztosan valami félreértés lesz. Ó, Uram, add hogy az legyen! És akkor semmi baj, hogy felébresztettek hajnali fél háromkor. De nem az. Azt mondják, megszurkálta a nyakát. Kórházban van, de jól van.

Nem, nincs jól! Aki ilyet csinál magával, az nincs jól!

Nem értem. Miért?

Nem kapok levegőt. A gombóc a torkomban elzár minden élettől. Zúg a fejem, távolodnak a hangok, kiver a hideg veríték. Valaki csípjen meg, és végre felébredhetek ebből a rémálomból! De nem csíp meg senki. Marad a rémálom. 

Sírás. Miért? Zokogás. Öltözés, rohanás az éjszakában egy távoli kórházba. Ahogy közeledik a szembenézés, úgy érzem távolba veszni a régi, biztonságos életünket. 

Bocsánatkérés. Zokogás. Vér, alvadt vér mindenhol. A szétvágott melltartón, a haján, a kezein.

Nincsenek válaszok. Csak kérdések, amiket senki nem mer feltenni.

Jéghideg, üres tekintettel néz a semmibe. 

A lábánál őrködő két rendőr figyel minden mozdulatot. Egy ember maradhat bent beszélni vele. Ő a bátyját választja, azt mondja, velünk nagyon nehéz lenne most. Kimegyünk, várunk. Egy óra múlva kijön a bátyja is tőle. Szót se szól, csak lehuppan mellénk, arcát a tenyerébe temeti.

Pár perc múlva annyit mond: nem tudom, ki az a lány odabent, olyan, mintha egy vadidegen monológját hallgattam volna egy órán keresztül.

Pár órás várakozás után megjelenik egy orvos, kedvesen, de tárgyilagosan közli, hogy másnap elszállítják a lányunkat egy távoli mentálisegészség-központba minimum 28 napra, ez a protokoll. Ott majd látogathatjuk. Elmegyünk a kollégiumba, összeszedünk pár ruhát, kiveszünk egy szállodai szobát. Hang nélkül meredünk a semmibe, bámuljuk a plafont, keressük a válaszokat, mit rontottunk el. Mi az, amit nem tudtunk megadni, mi az, ami a két bátyjánál működött, de nála nem? Csak a szeretet számít, mindig ez volt a vezérelv. Vagy van, amikor a szeretet sem elég? Marcangoló bűntudattal a szívünkben próbálunk elaludni, de csak reménytelenül forgolódunk az ágyban mindhárman.

Eljött a szembenézés ideje.

Görcsösen szorítjuk egymás kezét, miközben ostorként hasítanak szívünkbe a szavai. Nem okol minket a történtekért, de

a túlzott szeretetünk és óvni akarásunk olyan buborékban tartotta, hogy nem alakult ki a személyes védekezési mechanizmusa. Nem hagytuk, hogy elkövesse a saját hibáit, nem tanulta meg, hogyan vértezze fel magát baráttal és ellenséggel szemben.

Túlzott maximalizmusa folyton arra késztette, hogy bizonyítson magának, és ha nem sikerült, utálta magát érte. Tudja, hogy mennyire szeretjük, ezért elrejtett minden negatív gondolatot, mert nem akart minket megbántani. Úgy érezte, nem értenénk meg, és nem tudnánk rajta segíteni. Hazudott, ha kellett, mindenkinek, magának is, és végül már el is hitte. De a kör bezárult azon a magányos kollégiumi éjszakán, és nem volt hová menekülni tovább.

Mindig úgy gondoltuk, a családunk egyik legnagyobb erénye az őszinteség. Hogy bármikor, bármiről lehet velünk beszélgetni.

De rá kellett ébrednem: a szarkazmus mögé bújtatott őszintének tűnő csipkelődés csupán álarc, ami mögé a legbensőbb félelmeinket rejtettük el. Többet tanultam elfogadásról, reményről és toleranciáról a 19 éves lányunkkal történő majd egyórás beszélgetés során, mint eddig leélt fél évszázadom alatt.

Soha nem tudhatod, hogy a szavaid hogyan csapódnak le a másik ember szívében, még ha megannyi jó szándék vezérelt is a kimondásukkor. Soha nem ismerhetsz senkit igazán, még a hozzád legközelebb állókat sem, és a legtöbb, amit tehetsz, hogy tiszteletben tartod a legbenső énjét, mintsem hogy arrogánsan a magad formájára próbálod alakítani.

Hosszú út elején vagyunk, de talán ez az a keskeny ösvény, amelyen megannyi keservvel, kézen fogva, sírva-ölelve együtt mégiscsak elindulhatunk valami igazabb felé.

Remélem, hogy így lesz.

Eltelt egy év. 

A fenti sorokat az események utáni napokban írtam. Leírtam, mert emlékezni akartam minden egyes kimondott szóra, minden szívszaggató érzésre, amit azokban a napokban éltünk át. Hat éve, amikor külföldre költöztünk, a döntés egyik legnyomósabb érve éppen az volt, hogy a gyerekeknek több lehetőségük legyen a boldogulásra. Soha nem presszionáltuk őket semmi olyasmire, amit maguk nem akartak volna, egyszerűen csak szerettünk volna szélesebb perspektívát mutatni nekik. Hogy lássák, bármit elérhetnek az életben, amit csak akarnak.

Azt azonban nem gondoltam volna, hogy eddigi életünk legkeményebb napjait pont a „szabadság földjén”, a sokak által sikeresnek tartott kinti életünk kapujában éljük át.

Mára megtanultam, hogy minden szabadság, minden lehetőség belülről fakad, hogy ki mennyire él vele, az mindenkinek a saját vérmérséklete függvénye. Ami neked siker, a másiknak talán kudarcnak tűnhet, de a lényeg a belső egyensúlyon van. Senki nem fogja leélni az életed helyetted, és ha saját magaddal jóban vagy, akkor minden a helyére kerül.

Nehéz időszakon vagyunk túl.

A lányunk úgy döntött, elengedi egy időre az egyetemi továbbtanulási terveit. Dolgozni kezdett egy kávézóban. Elköltözött, saját, önálló életet kezdett, gondoskodik egy cicáról, és új hobbit is talált magának: táncolni tanul. Olykor, ha felvetődik az egy évvel ezelőtti történet, csak csendesen összenézünk, mint a gályáról együtt menekült rabszolgák, akik tudják, hogy mi mindenen mentek keresztül, hogy végre megtalálják a lelki békéjüket.

Hosszú idő óta most először tudom őszintén kimondani: jól vagyunk. Mindenki jól van.

Hetty

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Juanmonino

WMN szerkesztőség