Steiner Kristóf: Mi volna, ha jövőre kipróbálnánk, milyen egy igazán szabad karácsony?

–

Amikor ezeket a sorokat írom, még huszonnégy óra van december 24-éig, de csak ma történt meg első ízben, hogy beszippantott a karácsony. Tegnap gondoltuk át a lakoma-menüt, ma vásároltunk be hozzá, az utolsó három karácsonyfa közül választottunk, és nemhogy koszorú, de még egy fenyőágacska sem került ki az ajtóra. 

Nem érezzük úgy, hogy bármiről le lennénk csúszva – szerelmem, Nimi épp most porszívózta ki a sarkokat, majd amikor leütöm az utolsó billentyűt is a laptopon, bedobunk valami vacsinak valót a sütőbe, és együtt feldíszítjük a lakást. Ebben talán még semmi különös nem volna – rengeteg olyan embert ismerek gyerekkorom óta, akik egyáltalán nem állítanak fát. 

Olyanokat is, akik még az ünnep elmúltával is azt mondogatják évről évre, hogy őket bizony messze elkerülte a karácsony hangulata – és már októberben rákezdenek a menetrendszerű hőbörgésre, mely szerint „az egész a pénzről szól”, „a világ eladta a karácsonyt”, „miért kell karácsonyfákat pakolni kirakatokba ősz végén”, és társai. 

Bevallom, én rendszerint pont az ellentétes oldalon állok: azt szoktam mondani, hogy igazi karácsonyszörnyeteg vagyok…

Én vagyok az, aki már szeptemberben, ahogy kivonul a kánikula, felteszem Judy Garland Have Yourself a Merry Little Christmas dalát, aki októberben tervezgetni kezdi az ünnepi menüt, aki szíve szerint már novemberben felállítaná a fát, és nem, sosem untam rá a karácsonyra, mire elérkezett, sőt, egészen a születésnapomig, február végéig ünnepi fényben úszott az otthonom. 

Természetesen nem gondolom, hogy Grincsnek, vagy Télapunak lenni rosszabb, vagy jobb – ahogy nincs szégyenletes és magasztos viszonyulás, mondjuk, a születésnapjaink megünnepléséhez vagy a musicelekhez, vagy teszem azt a virágokhoz. 

A híres mondás ellenére, mely szerint: „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”, nincs kötelezően elvárt reláció a karácsonyhoz számomra.

Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani, már csak azért is, mert az ember néha a saját személyes változásaival sem tud mit kezdeni, nemhogy másokéval. Bevallom, kicsit gyomorszájon vágott, hogy idén szinte vállvonogatva mentem el a szupermarketek csillivilli polcai mellett, és még csak nem is idegesített, vagy zavart a karácsony közeledte, hanem egyszerűen… teljesen közömbös volt számomra. 

Egy ponton persze meg kellett beszélnem magammal a dolgot – és arra jutottunk (én meg én), hogy valószínűleg azért voltam annyira oda a karácsonyért, mert szükségem volt valamifajta külső ingerre, ami elhiteti velem, hogy most egy különleges időszak köszöntött be. Mára viszont sokkal inkább ott tartok, hogy nekem bizony minden időszak egyszerre különleges és mindennapi. Utóbbi, mert minden nap „csak” egy újabb nap, és előbbi, mert egyetlen nap sem „csak” egy nap – mindben benne van minden lehetőség.

Szépek a fényfüzérek, kedves a fülemnek a száncsengő, finom a pumpkin spice latte, de a napfény is szép meg az eső is, zene füleimnek a szél susogása meg a tenger morajlása is, a kávé meg pont olyan jó fahéj nélkül is – egyébként meg miért ne tehetnék akármilyen fűszert a kávémba az év bármely szakaszában? 

Azt hiszem, a közel negyven éve tartó karácsonymániám mostanra megtanított egész évben ünnepelni – az életet. 

Miután mindezt megértettem, már a bűntudat legkisebb szikrája sem szánkázott mellettem, amint beléptem az ünnep hetébe… Arra viszont nem számítottam, hogy újabb mumusokkal szembesülök majd. Nevezetesen: azokkal, akik szerint megbocsáthatatlan az ünneplés efféle freestyle értelmezése, hiszen „a karácsony az karácsony”, és „ilyenkor együtt kell lenni”, és „aki nem a családjával tölti az ünnepeket, az nem is szereti a rokonait”, és „az igaz barátok felhívják egymást karácsonykor”, meg „szaloncukor, habcsók, töltött káposzta, bejgli, és zserbó nélkül nem ünnep az ünnep”. 

És bár mindez önmagában még nem zavart volna, hiszen ezek nagyjából ugyanazok az emberek, akik év közben meg olyanokat mondanak, mint: „Aki nem visz magával könyvet a nyaralásra, az ostoba”, meg „Színházban megtiszteljük a színészeket azzal, hogy nyakkendőt veszünk fel”, valamint: “Aki elkésik, annak nem is volt fontos a találkozó” – ezekhez pedig már régen hozzászoktam, és a legérzelemdúsabb reakcióm annyi, hogy „szerinted”, azt viszont már sokkal nehezebben viselem, amikor azt látom, hogy olyanok, akik nálam nehezebben kezelik és viselik a diktatórikus kijelentéseket, attól szenvednek, hogy nem elég jók azoknak, akiket a legjobban szeretnek. 

Baromira fel tud húzni, amikor azt hallom, hogy „Én szívem szerint elszöknék egy erdőmélyi kis kunyhóba, és semmi mást nem csinálnék, mint néznék kifelé az ablakon – de hát nem tehetem meg anyámékkal”. 

Meg: „A gyerek idén pókemberes karácsonyfát akart volna, de hát mit szólna a nagyi”, és „Olyan dögrováson volt a család szenteste, hogy úgy felvetettem volna, ünnepeljünk három nappal később, amikor már mind jól vagyunk, most meg aludjuk ki a nyavalyát, de hát mégsem lehet eltolni Jézus születésnapját”,

és „Mi is szerettünk volna kettesben maradni a szerelmemmel karácsony napján, de hát már elígérkeztünk a szomszédokhoz…” 

Nem azokra vagyok pipa, akik inkább becsületesen végigszenvedik az ünnepeket, mint hogy bárkit megbántsanak – őket egyszerre tisztelem a kitartásukért, és sajnálom, amiért nem tartanak ki önmaguk mellett. 

Sokkal inkább azokra orrolok, akik másokat kitesznek az elváráscunaminak, akik bűntudatot ébresztenek olyanokban, akik nem állnak be a karácsonyrezsim katonáinak. Mindezt az év gyakorlatilag egyetlen olyan szakaszában teszik, amikor a legtöbbünknek végre nem kell(ene) melózni, amikor elméletileg szabadságon vagyunk. 

De miféle szabadság ez tulajdonképpen, ha a társadalom elvárja, hogy kőbe vésett feladatokkal töltsük, mint giganagytakarítás, óriási bevásárlás, ajándékcsomagolás, kötelezően kiszabott zenék és filmek menetrendszerű élvezete, majd ha mindezt sikerült megvalósítanunk, és még élveztük is, ideje átadni a szépségesen üresen hagyott óráinkat azoknak, akik megsértődnének, ha megtartanánk őket magunknak? Megérkezve pedig enni kell, hiszen „nem ízlik?”, „csak még egy szelettel”, „ugye, nem tagadsz meg magadtól egy kis kényeztetést ilyenkor karácsonykor?”. 

Minderre egy párhuzamos valóságban az volna a válasz, hogy „De, sajnos megtagadom magamtól, mert nincs más választásom melletted – számomra ugyanis az volna az igazi kényeztetés, ha nem kéne a számba nyomnom ezt a száraz mézeskalácsot a szemed láttára, hogy te jól érezd magad, sőt, a kényeztetés legmagasabb foka az volna, ha most otthon heverhetnék a kanapén”, de inkább így hangzik a felelet: „Hmmm, isteni!” 

Pedig semmi isteni nincs abban, ha az ünnep oltárán feláldozzuk magunkat. 

Mégis, senkinek sem javasolnám, hogy szó nélkül tűnjön el a családja elől karácsonykor, ahogyan azt sem, hogy mondja mások szemébe: „Hagyjál már békén a karácsonyi követelményeiddel”, mert abból sem származik megszabadulás és béke, ha belegázolunk mások lelkébe – egyrészt, mert sanszos, hogy a lelkifurdalás nem hagyja majd, másrészt, mert annak sincs sok értelme, hogy az ünnepek után heteken-hónapokon át zajló engesztelési projekten dolgozzunk majd. 

És most szépen kérem, senki se magyarázza félre a történetet azzal, hogy „A Steiner Kristóf annyira független, hogy már a családja sem számít neki”. Természetesen én is boldog karácsonyt kívánok az édesapámnak, és nosztalgiával, szeretettel gondolok a közös családi ünneplésekre, de tudom: a szeretetünk egymás iránt sokkal határtalanabb, és nem az határozza meg, hogy egészen konkrétan ezen a napon összegyűlünk-e, vagy sem. 

A papám pont a napokban írt egy bejegyzést, mennyire szereti a Lonely this Christmas című dalt, és egyáltalán nem sajnálja magát miatta – egyik legkedvesebb ünnepi emléke az volt, amikor huszonévesként színegyedül töltötte a karácsonyt Krakkóban.

Az ő szájából sosem fog elhangzani ez a mondat: „Majd rájössz, mit jelent a családi karácsony, amikor már nem leszek”. 

Aki viszont mond ilyeneket, azoknak egészen bátran azt lehet felelni, türelmesen, szépen, kedvesen, hogy „Nagyon szeretlek, de nekem nem pont ugyanazt jelenti a karácsony, mint neked.” Azt is: „Nagyon boldoggá tesz, hogy ilyen sokat jelent neked a közelségem, de szerintem úgy is közel maradunk egymáshoz, ha idén karácsony után koccintunk majd az ünnepekre”. És azt, hogy „Hát, nem kell megfelelnünk elég kritériumnak a karácsonyi kitételek nélkül is? Mi volna, ha jövőre kipróbálnánk, milyen, ha igazi szabadságot veszünk ki magunknak?”

És akármi legyen is a válasz, mosolyogva, meggyőződéssel, és megingathatatlanul megvalósítjuk. Ha másért nem, hát azért, mert Jézus – akinek a neve „fémjelzi” az ünnepet – egyik legfőbb, ám sajnálatos módon leginkább mellőzött tanítása végtelenül egyszerűen és nagyszerűen így szól: „Örvendezzetek!” Adjuk meg a királynak, ami a királyé… magunknak pedig azt, ami a miénk: egy igazán boldog karácsonyt.