„Volt, hogy egy lemaradt emojiból óriási sértődés lett”

–

És egyszer csak… máshogy csipogott a telefon. Ezt Carrie Bradshow is simán mondhatná a Szex és New egyik epizódjában, Carrie-nek pedig mindent (na jó, majdnem mindent) elhiszünk, ugye? Szemet hunyunk felette, hogy látszólag kevés munkával is simán fenntartja a New York-i lakását, miközben drága cipőket vásárol a barátnőivel, ráadásul felháborítóan ügyesen fut magas sarkúban. 

Egy régi barátnőmmel minden epizódot részletesen kiveséztünk, de ahelyett, hogy beültünk volna egy kávézóba, órák hosszat püföltük a klaviatúrát. Éjszakába nyúlóan cseteltünk a táskákról, pasikról, arról, hogy Carrie milyen döntésképtelen, Samantha pedig mennyire menő. Tizenkét éves korunktól a legjobb barátok voltunk, aztán sok minden megváltozott (legfőképpen mi), és szép lassan eltávolodtunk egymástól. Ő másik városba költözött, és elérkezettnek láttuk az időt, hogy lezárjunk egy mindkettőnk számára fontos korszakot. Néhány hete egy olyan kérdésbe botlottam, amire csak ő tudhatta a választ. Ráírtam, azóta pedig újra, megállíthatatlanul csetelünk. És ha ő üzen, tényleg máshogy csipog a telefon. 

Olyan könnyedén és gördülékenyen írunk, mint anno a gimiben. Tökéletesen értjük egymást, pedig az évek során sokat csiszolódott a humorunk, új szokásaink lettek, mégis tudom, hogy mikor viccel, mikor beszél (pontosabban ír) komolyan, hallom az iróniát a hangjában, és tudom, hogy mit jelent a csiga emoji.

Elgondolkodtam: vajon létezik csetszövetség? 

Kiöregedhetünk a csetelésből?

A Techjury szerint, 2021-ben naponta több mint 319,6 milliárd e-mailt küldtek és fogadtak világszerte. Idén ez a szám 347,3 milliárdra emelkedett, és becslések szerint, 2025-re eléri a 376,4 milliárdot. Z generációsként nem lepnek meg ezek az adatok. Tudom, hogy óriási számokról van szó, mégis természetesnek veszem. Az viszont korántsem evidens, hogy a Z generációnak úgy megy az írott kommunikáció, mint a karikacsapás.

Álszentség lenne azt állítani, hogy sosem telefonozok. Kifejezetten jó visszagondolni arra az időszakra, amikor kamaszként egész éjjel valamelyik barátnőmmel cseteltem, pedig mindennap együtt voltunk az iskolában. Kíváncsi voltam, hogy az ismerőseim kivel, miről csetelnek a legtöbbet, ezért Instagramon arra kértem őket, hogy röviden válaszoljanak néhány kérdésre.

A válaszadók átlagosan 20–30 évesek, dolgoznak, és nincs gyerekük.

A többség kamaszként sokkal többet csetelt, és olyan témákat is megvitatott írásban, amiket mára inkább személyesen oszt meg másokkal. A legtöbben a párjukkal és a barátaikkal üzengetnek, általában hétköznapi témákról (például, bevásárlólistát, videós tartalmakat küldenek egymásnak), néhányan pedig a munkatársaikkal csetelnek a legtöbbet.

A 30–50 éves korosztály nagyjából azt az egybehangzó választ adta, hogy általában a gyerekeinek írnak.

A családi közeg meghatározza a kommunikációs képességeinket

Kamaszként gyakorlatilag együtt fejlődtünk a közösségi médiával. Napokig lefoglalt bennünket, hogy becenevet adjunk egymásnak, és beállítsuk a beszélgetés háttérszínét. Ez persze nem garantálja a gördülékeny kommunikációt, simán lehet, hogy ettől még folyamatosan félreértjük egymást, ezért arról kérdeztem Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológust, és a Corvinus Egyetem docensét, Bokor Tamást, hogy milyen tényezők befolyásolják az internetes kapcsolattartást. A szakértők egyetértenek abban, hogy a gördülékeny kommunikáció nagyrészt a felek személyiségén múlik, amiben Bokor Tamás meglátása szerint a szülőknek is jelentős szerepe van.

„Két kommunikációs szint létezik: tartalmi és kapcsolati. Tartalmi minden, amit mondunk vagy leírunk. Például ha úgy fejezem ki magam, hogy »nagyon szépen csináltad«, ami leírva csupán egy egyszerű dicsérő mondat, de élőbeszédben halljuk, ha a másik cinikus, szarkasztikus vagy ironikus hangnemben mondja, és ettől megváltozik az üzenet.

A kapcsolati szint azt jelenti, ahogyan mondom, és amivel gondolatban felcímkézem a tartalmi szintet. A szociolingvisztika- elméletének egyik alapítója, Eduard Bernstein kutatásaiból kiderült, hogy az egyéni szókincset és a színes kommunikációs eszközkészletet jelentősen meghatározza a családi közeg. Aki alacsonyabb kidolgozottságú nyelvi kóddal rendelkezik, általában kevésbé érti az iróniát vagy a burkolt szándékot.

Az írott kommunikáció gördülékenysége nagyrészt személyiségfüggő. A verbális típus szóban és írásban is jól kommunikál. Valaki vizualitással, más hangokkal fejezi ki magát, a szomatikus típusok pedig a testükkel, mozgással közvetítik legkönnyebben az üzenetet.”

Szerintem mindenkinek van olyan ismerőse, akit lehetetlen elérni. Ők azok, akik akkor sem válaszolnak, ha napok óta üzenetekkel és hívásokkal bombázzák őket. Gondolatban végigpörgetettem a névjegyzékem, és arra jutottam, hogy ők bizony mind sportos, örökmozgó emberek. Lehet, hogy ez csupán véletlen, mindenesetre összecseng Bokor Tamás véleményével.

A szakértő szerint a gördülékeny írásbeli kommunikáció tanulható és javítható, de ez élethoszig tartó tanulás, és mindkét félnek nyitottnak kell lennie rá. 

Bocs, félrement!

Mindannyian kaptunk már olyan üzenetet, amit többszöri olvasásra sem tudtunk értelmezni. Amit megnyitottunk, és csak reménykedtünk, hogy a másik nem úgy értette, nem arra gondolt, vagy talán nem is nekünk szánta. Az utóbbi években rájöttem, hogy leginkább gyakorlati dolgokról érdemes csetelni. Milliószor előfordult, hogy egy véletlenül lemaradt emojiból óriási sértődés lett. Van olyan családtagom, barátom, ismerősöm, akivel hiába beszélünk mindennap, könnyen félreértjük egymást, mert komolyan vesszük azt, amit a másik viccnek szánt. Néha elgondolkozom rajta, hogy mennyi bizonytalanságtól és stressztől szabadulhatnánk, ha holnaptól soha többé nem csetelnénk. Nem kellene fél napig azon rágódni, hogy miért írt/nem írt emojit a másik, és vajon véletlenül nyomta be a Caps Lockot, vagy így akarja tudomásunkra adni, hogy „kiabál”?

Bokor Tamás szerint írásban könnyű hazudni és manipulálni, mindezt felismerni viszont annál nehezebb. 

„Az emberi faj verbális kommunikációra épült. Az agyunk nagyjából 100–150 ezer éve fejlődött közel a mai formájára, és arra kondicionálódott, hogy elsősorban hanggal és gesztusokkal kommunikáljunk.

Ez a verbalitás origója. Erre az agyi struktúrára épült rá nagyjából négy–öt ezer évvel ezelőtt az írásos kommunikáció, vagyis az írás, ami a közvetett kommunikációhoz, a beszédhez képest drasztikusan fiatal, új formátum. Ezt az evolúciós folyamatot nem lehet pár évszázad alatt rendezni. Még kevésbé tudtunk hozzáidomulni az audiovizuális médiához, amely mindössze néhány évtizede van jelen körülöttünk.”

Ciki, ha csak simán mosolyogsz

Mindkét szakértő megerősítette, hogy a testbeszéd kulcsszerepet játszik a kommunikációban. Sokszor a másik fejtartásából tudjuk, hogy érdekesnek találja-e a mondandónkat, vagy halálra untatjuk vele. Írásban az érzelmi állapotot és a metakommunikációt hangulatjelekkel próbáljuk helyettesíteni.

Az első emojit 1999-ben Shigetaka Kurita japán művész tervezte, majd néhány évvel később a Google felfigyelt a hangulatjelek népszerűségére. Mára mintegy 3500 féle szimbólum közül választhatunk, bár az emotikon jelentése ugyanúgy változhat, mint a szavaké. Mindig vannak aktuálisan felkapott hangulatjelek, amik idővel kimehetnek a divatból. A Z generáció szerint, a mosolygós arc már ciki, sőt egyenesen passzív-agresszív töltetű, az X generáció viszont előszeretettel használja. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság minden évben az emoji világnapján közzéteszi a legtöbbet használt emotikont. A sírva nevető arc évek óta vezeti a listát, az Unicode felméréséből kiderült, hogy a 2019-es top tízes listából kilenc, 2021-ben is ugyanolyan népszerű maradt.

Az Instagramon végzett kutatásomból is az rajzolódott ki, hogy a sírva nevető arc továbbra sem ment ki a divatból, vagyis a válaszadók ezt használják a legtöbbet. Ezt követte a piros szív és a mosolygós arc szívekkel, majd az összetett kéz, amit a köszönöm szinonimájaként használnak a legtöbben.

Szvetelszky Zsuzsanna szerint egy-egy emotikon egészen más kontextusba helyezheti az üzenetet.

„A piros szívet több jelentéssel társítjuk. Egyrészt közvetít szeretet, hálát, de akkor is jó választás, ha csak el akarjuk hitetni a másikkal, hogy fontos szívességet tett nekünk. Olyan ez, mint egy kódrendszer, de nem képírás.”

Annak ellenére, hogy vannak általánosan elfogadott jelentéssel bíró hangulatjelek, az emojik egyedi üzenetet hordozhatnak. Anyukámmal például rózsaszín malacfejet küldünk egymásnak, ha csak azt akarjuk tudatni, hogy minden rendben van. Megérkeztem = malacfej, jól sikerült a vizsga = malacfej.

A Perspectus Global azt vizsgálta, hogy a 16–29 évesek mely hangulatjeleket használják a legtöbbször. A tanulmányból kiderült, hogy a fiatalok átlagosan 76 különböző emojit küldenek egy héten. A Z generáció már cikinek tarja a lájkjelet, az arcát eltakaró majmot, a tapsoló kezeket, a kaki emojit.

A résztvevők 78 százaléka gyakran használ olyan hangulatjelet, aminek nincs tisztában az eredeti jelentésével, ezért a válaszadók 22 százaléka általában több emojit használ, hogy egyértelművé tegye a mondandóját. 

A felmérésből kiderül, hogy az emotikonok nélkül már szinte elképzelhetetlen az írott kommunikáció, ugyanis a válaszadók 67 százaléka szerint egyes hangulatjelek többet mondanak a szavaknál.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi a titka a jó csetelésnek. Az például alapvető, hogy ne menjünk egymás agyára. Az Instagramon összeállított kérdésekből kiderült, hogy sokakat az idegesít a legjobban, ha valaki szavanként/mondatonként küldi el az üzenetet. Másokat az dühít a leginkább, ha a csetpartnere mindent kisbetűvel ír. A Truelist felmérése szerint, a társadalom 92 százaléka rendelkezik mobiltelefonnal, és a vizsgálatból kiderült, hogy az elküldött SMS üzenetek 98 százalékát nyitja meg a címzett. Az adatok szerint, az üzenetek 95 százalékát kevesebb mint öt perc alatt olvassuk el és válaszoljuk meg. Hasonló kép rajzolódott ki az Instagramon kapott válaszok alapján is: a legtöbb válaszadó idegesítőnek találja, ha nem kap választ, mégsem ír újabb üzenetet.

Bezzeg az én időmben még kézzel írtuk a szerelmes levelet!

Tiniként megállás nélkül cseteltem, ezért meg merném kockáztatni, hogy kamaszként sokkal több volt a képernyőidőm, mint most. Izgatottan vártam az üzeneteket, találgattam, hogy vajon mi lesz a válasz, és képes voltam órákig bosszankodni, ha a három villódzó pötty egyszer csak eltűnt. Az a vicces, hogy ezeknek a beszélgetéseknek elenyésző része szólt a szerelemről. Az éjszakai csetelések után, másnap a karikás szemem mindig elárult. Most is kiráz a hideg, ha visszagondolok arra, hogy milyen idegesítő megjegyzéseket kaptam emiatt. 

„Ugye, tudod, hogy ezek nem valódi barátságok? Bezzeg az én időmben kézzel írtunk egymásnak levelet!”

Sosem tudtam mit kezdeni az ilyen kijelentésekkel. Nem értettem, hogy miért kellene rosszul éreznem magam azért, mert nem kell hetekig várnom egy levélre? Nem értem, miért tekintik sokan evidenciának, hogy a mai kapcsolatok felszínesek. Ezt a kérdést Szvetelszky Zsuzsannának is feltettem, aki rávilágított, hogy minden kornak megvannak az efféle sajátosságai.

„Nekem is volt olyan idős rokonom, aki számonkérte, hogy miért nem tudok pukedlizni. De miért kéne pukedliznem, ha nincs rá szükségem? Ugyanez a helyzet a kézzel írt levéllel. A kézírás jelentősége nem megkérdőjelezhető, hiszen olyan finommotoros mozgás, amivel nemcsak a kézügyesség fejlődik, hanem az agy is. Nem hiszem, hogy a képernyő leváltja a tollat, de nem véletlenül találták fel az írógépet.”

A szakértő szerint nem tűnik el a kézírás, hanem áthelyeződik az értéke.

Bokor Tamás is fontosnak tartja a kézzel írt üzeneteket, ugyanakkor azt gondolja, hogy online sokkal differenciáltabban tudunk kommunikálni.

„A kézírás kétségkívül megadja az ember agyához illő optimális sebességet, hiszen az elme valamelyik pontján minden pillanatban reprezentálva van az, amin éppen dolgozik. Az agy megtervezi a mozdulatot, amit az ujjaknak végrehajtanak. A szem érzékeli a leírt betűket és visszacsatol, majd megállapítja, valóban az van-e a papíron, aminek lennie kell. A kézírás egyfajta komótosságot, linearitást és sajátos körkörösséget ad. Ez teljesen más mechanizmus, mint a billentyűzet nyomkodása. Az online térben megoszlik a figyelem, hiszen általában egyszerre több emberrel beszélünk. Szerintem nem lehet, és nem is érdemes mindenáron visszahozni olyan szokásokat, amik nem véletlenül tűntek el a mindennapjainkból. De az is tény, hogy nem lehet kizárólag az interneten keresztül fenntartani az emberi kapcsolatokat.” 

A titkos összetevő, a hiányzó puzzle-darab

Bár izgalmas volt órákig csetelni, és úgy éreztem, hogy az interneten keresztül is tudunk egymáshoz kapcsolódni, mégis van egy apró összetevő, egy láthatatlan puzzle, amitől teljes lesz a kép. A FaceTime, a Zoom, vagy bármilyen más platform sem tud illatokat közvetíteni.

„Zoomon keresztül látható a mimika, megfigyelhetők a pupillareflexek, halljuk a vokális jeleket, és legalább félig-meddig látjuk a másik testtartását. A feromonokat viszont nem érezzük. Az illat átvitelére egyelőre nincs technikai megoldás”

– mondta Bokor Tamás, amivel Szvetelszky Zsuzsanna is egyetértett. Szóval akármilyen menő, gyors és egyszerű a neten keresztül beszélgetni, mégsem az igazi. És tudjátok, miért gondolom ezt? Mert a rég nem látott barátnőmmel tényleg ott folytattuk a csetelést, ahol abbahagytuk, de múlt héten megbeszéltük, hogy elmegyünk kávézni. És amikor hosszú idő után megöleltük egymást, az volt az első gondolatom, hogy még mindig imádom a parfümjét.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/We Are

Simon Eszter