„Be kell vallanom, kicsit rosszulesett, amikor azt mondtad az interjúban, hogy ez az út neked munka – én azt hittem, mi nem meló, hanem baráti kör vagyunk neked…” – mondta félénken a lány, aki évekkel ezelőtt egy magyarországi gasztroelvonulásunk vendége volt, amelyről később egy reggeli műsorban meséltem, és valóban, merészeltem azt mondani: „Rengeteget dolgozunk.” 

Kicsit elkerekedett a szemem első pillanatban – nem elsősorban azért, mert kicsit érzéketlennek éreztem, hogy bár ő reggel kilenckor kelhetett, és a reggelije készen várta a konyhában, mi Nimivel, a férjemmel és társséfemmel hajnali ötkor keltünk mindennap, hogy a napindító lakoma elkészülhessen, tehát azt gondolja, én is kizárólag „üdülni” járok a saját eseményeimre, hanem inkább azért, mert szinte felfoghatatlan számomra: 

már miért ne lehetne valami egyszerre munka, és szórakozás? Miért kellene választanom, hogy valaki az életemben szakmai, vagy baráti szerepet tölt be? 

„Naná, hogy dolgoztam… dolgozom, amikor kitalálom az eseményt, összerakom a programot, helyszínt keresek, egyeztetem, kiteszem a programot a netre, és természetesen akkor is, amikor a helyszínen napi kétszer főzök. 

Amikor pedig ülünk a kertben és beszélgetünk, amikor az asztal körül koccintunk, amikor megölellek és azt mondom, hogy hiányozni fogsz, akkor nem dolgozom… miért olyan nehéz megérteni ezt?” – kérdeztem, ő pedig láthatóan elpirult. „Nekem olyan pejoratív az, hogy neked ez munka” – felelte. „Nekem meg nem – egyrészt mert szeretek dolgozni: kicsit vagy nagyon megerőltetni magam, érezni, hogy jól működöm, szolgálatot nyújtani, másrészt pedig, mert egész kicsi koromban elhatároztam, hogy én bizony olyan hivatást választok majd magamnak, amit szíves-örömest űzök, és nem kell savanyú képet vágva húznom az igát, hogy utána nagy kegyesen megengedhessem magamnak a mulatást.” Nem értette. De nem csak ő, sokan mások sem. 

Amikor pedig megpróbálom elmagyarázni, olyanok is akadnak, akik azt gondolják: azt sem tudom, mit jelent dolgozni. 

Nem tudják, hogy már kisfiúként besegítettem a szüleim meditációs kellékeket és indiai ajándéktárgyakat árusító üzletében, akik nem mellesleg szintén úgy éltek és dolgoztak le egy életet, hogy összehangolták az értékrendjüket, szenvedélyüket a karrierrel, munkával. Nem tudják, hogy húszévesen éjszakánként magyar szöveget fordítottam filmekhez szinkrondramaturgként, napközben pedig szinkronstúdiók között rohangáltam, gyakorta órákat töltve a stúdióban.

És természetesen azt sem tudják sokan, hogy műsort vezetni, újságot írni, menüket összeállítani bizony munka –

mert még mindig van, aki szerint „a rendes munka” az, amibe beleszakadunk, ami elveszi az életkedvünket.

„Vegyen kézbe egy kapát!” – kapom a megjegyzéseket időről időre mindig olyan emberektől, akik arra sem veszik a fáradságot, hogy képbe kerüljenek velem kapcsolatban, így aztán megvilágosodhassanak: bizony kapálok is. És ültetek, és gazolok, és szüretelek. 

De nem baj, hogy nem tudják, egyrészt, mert nem kötelessége senkinek képben lenni azzal kapcsolatban, tulajdonképpen mit is csinálok az életemmel – bárkinek szíve joga megtartani magát abban az illúzióban, hogy a „celebek ingyenélők” –, másrészt azért sem baj, mert ha tudnák, akkor is találnának olyasvalamit, amit nem csinálok. („Igazi munkát az végez, aki nyitott szívműtétet hajt végre! A te életed játszótér!”) 

És leginkább azért nem baj, mert a maguk szempontjából még igazuk is van. 

Valóban játszótér az életem, de ugyanezt mondhatja el magáról az a tanár, aki imád oktatni, az építész, aki számára a tervezés és kivitelezés mindennap új kaland, de a kasszás kisasszony, és a kamionsofőr is, akik értékelik és élvezik a munkájukat, és hálásak érte. 

A „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” nálam a napjaim jelentős részében nagyjából úgy fest, hogy a 24 óra a munka, pihenés, szórakozás változó arányú keverékéből tevődik össze, amelyek állandóan fedik egymást. Így aztán a magánéletemben és a szakmai körökben is olyan emberekkel veszem körül magam szívesen, akiknek a profizmusát és tehetségét pont úgy értékelem, mint a személyiségét – így együtt alkothatunk. 

Ezt az írást éppen a repülőgépen pötyögöm, Mexikóból Görögország felét reppenve, és miközben van egy leadási határideje, miközben nyilvánvalóan anyagi kompenzációt kapok érte, és arra is szolgál, hogy lehetőleg jó sokan kattintsanak rá, így népszerűsítve a WMN magazint, valójában egyszerre művészet is, hiszen szavakkal festek. 

Sőt terápia is – nekem, és néhány olvasónak, akit megérint –, valamint egy kicsit egyszerűen csak „hobbi”, hiszen oly sokan vannak, akik kedvtelésből írnak naplót, személyes jegyzeteket. 

Mexikóban pedig – bár egy hónapot töltöttünk élvezve a ragyogó napfényt, a mennyei falatokat és csodás koktélokat, és aki végigfut az Insta-oldalam vonatkozó story-highlights albumán, bizonyosan nem a gürcöléssel azonosítja majd a látottakat – volt, hogy naponta tizenkét különböző fogást készítettünk el tizenöt emberre, néhány órányi alvással. 

Amikor pedig véget ért az elvonulásunk, és elutaztunk az édenkertszépségű tengerparti falucskába, Zipolitébe, ahol négy napon át anyaszült meztelenül heverésztünk a homokban – mert nekünk is kijár nagy ritkán a „fő tevékenységként” végzett pihenés –, olyan sok csodálatos emberrel találkoztunk, akik hozzánk hasonlóan hisznek benne: harmóniát teremteni egy emberi életben úgy lehetséges, hogy nemcsak a privát szféránkban, de a szakmai berkeinkben és munkahelyi közegünkben is önazonosak maradunk. 

Zipolite barátságos, holisztikus hepi hippiparadicsom, ami nem mindenkinek való. Ahogyan az sem való mindenkinek, hogy a „hobbiját” tegye a munkájává.

Zipolitében elvétve akadnak aszfaltozott utak, az éttermek, kávézók, bárok mosdói finoman szólva sem a komformisták igényeinek vannak kialakítva, időről időre elfogy a víz, vagy nincs áram – hiszen egyik sem vezetékes, van viszont friss, és filléres kókuszdió, és ami még hívogatóbb (számunkra): egy egészen másfajta társadalmi értékrend, amelybe gond nélkül belefér, ha valakinek az a munkája, hogy – teszem azt – mezítelen teliholdtáncokat rendez a dzsungelben, felszabadítva olyan görcsöket, amelyeken nagyvárosokban pszichológusok és pszichiáterek dolgoznak.

És bármilyen megállíthatatlan kényszert érez valaki arra, hogy egy kundalinimasszázs-terapeutát egyszerűen csak lekurvázzon, a helyzet az, hogy tetszik vagy sem, senkinek nincs semmiféle köze ahhoz (és beleszólása abba), hogy ki mivel keresi a kenyerét, amíg az a tevékenység nem rombol. És itt érkezem meg ahhoz a kérdéskörhöz, amely számomra épp olyan rejtély, mint mások számára az, hogyan lehet munkaként tekinteni az élet élvezetére. 

Nevezetesen: hogyhogy nem kérdőjelezi meg senki, miféle munka a hazudozás, csőbe húzás, tudatos manipulálás politikusként, bankárként, vagy ügyvédként? Nem, nem címkézek vagy általánosítok – tudom, minden szakma képviselői közt vannak jó és rossz emberek, de azért mégis csak szürreális képet fest a világunkról, hogy egy fegyverkereskedő, egy mészárszék vezetője, vagy egy vadászati kiállítás szervezője több köztiszteletnek örvend, mint, mondjuk, valaki, aki a légynek sem árt, és krétarajzokat pingál az aszfaltra egy park kapujában. 

Nem az számít, hogy munkának vagy szórakozásnak, kollégának vagy barátnak nevezünk valamit és valakit, hiszen „Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, épp oly illatos”,

és Shakespeare Júlia szájába adott szavai éppígy igazak a negatív dolgokra is: aki ronda dolgokat tesz nyereségért, teheti élére vasalt naciban, vagy egy Big Boss felirattal az asztalán, attól még épp olyan értéktelen életet élő gazember, mintha kedvtelésből pofozgatna embereket az utcán. 

 

Az számít, hogy ezt a Földön adatott kevéske időnket úgy tudjuk eltölteni, hogy nem keseredünk bele a létezésbe. Az, hogy igyekszünk többet tenni másokért és önmagunkért. És az, hogy legyen szó egy végigrobotolt munkanapról, vagy egy átlazsált hétvégéről, mindig érezzük, hogy amit teszünk, amit közvetítünk, amik vagyunk, az meg van töltve értelemmel és érzelemmel. Jó munkát – és pihenést. Ha lehet, akár egyszerre.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak