–

Nyák. Vér. Fekália. Fájdalom. Kiszolgáltatottság. Erőszak. Ezeket mantrázom magamban, ahogy gyors mozdulattal feltépem az intim betétet. Recsegő hang, lemondó sóhaj, alvadt vérdarabka halk placcsanása a vécébe. Nem baj, minél később jön össze, annál később kell átélnem a szülés borzalmait.

Régen csak annyit tudtam róla, hogy fáj. Nagymamám mindig szinte büszkén mesélte, hogy ő bizony rászólt a vajúdás közben hangosan jajgató szobatársára. Rendben van, hogy fáj, de nem fáj az annyira. Ezt természetesen kiegészítettem még azzal, amit a filmekben láttam. Tudtam, hogy a szülés a magzatvíz elfolyásával kezdődik, majd körülbelül egy óra, néhány mély levegő, és pár erősebb nyomás elteltével a kezedbe adnak egy szép, világos rózsaszín babát. Te elmosolyodsz, ő halkan gügyörészik. Te megfogod az apró ujjacskáit, és átszellemülsz. Hiszen anya lettél, és ez csodálatos.

Az persze sosem derül ki, mire kell a sok tiszta törülköző és a forró víz. 

Ezt a naiv elgondolást azóta brutálisan lemészárolták. Őszintének kell lenni, azt mondják, mert ezekről a dolgokról senki nem beszél. Tudnom kell, hogy a szülés nemcsak fáj, hanem baromira fáj. Hogy a magzatvízen és a gyereken kívül még rengeteg minden távozni fog a testemből, például a nyákdugó, a méhlepény, és igen, akár a fekália is. A vajúdás akár napokig is eltarthat, miközben az őrület határán billegve küzdök majd a túlélésért testileg, lelkileg. Azt is tudnom kell, hogy az egészségügy kegyetlen. Információt fognak előlem elhallgatni, és döntéseket hoznak meg a fejem felett, miközben életem legkiszolgáltatottabb helyzetében kell helytállnom. Levegőnek néznek, vagy leteremtenek, durván belém hatolnak, esetleg begyógyszereznek, felvágnak, és megszégyenítenek, ha nem tudok szoptatni. Megkapom majd a férjcsomót, és a babát, aki valószínűleg úgy fog kinézni, mint egy félig megrágott és kiköpött mazsola. 

Állítólag az átszellemülés is kamu. Azt mondják, másfél év is eltelhet, mire megtanulom szeretni a saját gyerekemet. A testemről nem is beszélve.

Hiszen szeretnem kell majd a megereszkedett bőrömet, a striáimat, a lengő mellemet, a ritkuló hajamat, az átszabott nemi szervemet, az egyre mélyülő karikákat a szemem alatt, és a töredezett körmeimet, amelyeket csendben a tenyerembe vájok majd.

Mert a szülés egy dolog, de arról senki nem beszél, ami utána jön. A szülés utáni depresszióról, a kimerültség pusztító erejéről, a babafos orrfacsaró szagáról, és arról, milyen nehéz levágni egy ennyire apró ujjon a körmöket. Nem fogok tudni tisztálkodni, háztartást vezetni, szexelni, szórakozni, és talán el is fogok majd válni.

Ami a hosszú-hosszú felsorolásban elvész, a szó, ami már szinte alig hallható, az a „csoda”. 

Én mégis a csodára várok.

Amiről senki nem beszél: nem olyan egyszerű ám megtermékenyülni. Annyira abszurd, hogy harminc évig rettegtem az előváladék spermiumtartalmától, majd kiderült, hogy azt sem tudom, mikor ovulálok. De az is lehet, hogy hiba van a testemben. Egy kialakulóban lévő cukorbetegség, egy bujkáló mióma, egy elsikkadt Leiden-mutáció. A lábujjamtól a fejem búbjáig szinte bárhol bármi megakadályozhatja, hogy élet foganjon a méhemben. A testben, amelyet szeretnem kell, ugyebár. Egy év után nyilvánítható egy pár meddővé.

Azt mondják, ezekről a dolgokról nem beszél senki. Én mégsem hallok mást. Csak arról hallgat mindenki, mégis hogyan lehet egyszerre megélni a rettegést, vágyakozást, reményt, csalódottságot, dühöt, tehetetlenséget, kimerültséget, frusztrációt? Hogyan legyek elég erős mindehhez? Hogyan legyek elég erős, hogy el tudjam majd viselni, ami rám vár? És hogyan viseljem majd el, ha kiderül, nem vár rám semmi?

Ülök a vécén. Enyhe hasi görcs, és erős szorítás a kézben, ahogy összegyűröm a vékony, rózsaszín műanyagot. Már nem mantrázok semmit. Véget értek a felsorolások.

Csak számolok magamban: egy ciklus, két ciklus, három ciklus… ez volt a tizenkettedik.

Vera

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/hsyncoban