Halált és fájdalmas sorsokat lájkolni ér? – Veszteség- és traumafeldolgozás az Instagramon

–

Gyászoló piros léggömbök

Ez volt az első ilyen tragédia, amivel az Instagramon keresztül találkoztam, 2014-ben. Sokkolt, napokig nem tudtam másra gondolni. Az egészről úgy szereztem tudomást, hogy egy nap felmentem az oldalra, és az általam akkoriban követett (elsősorban amerikai) anyukák sorra egymás után piros léggömbös képeket raktak ki.

Aztán egyre többen tettek ki képet egy vörös, göndör hajú kisfiúról. A gyereket Ryannek hívták, az otthona előtt elütötte egy furgon, azonnal meghalt. A borzalmas baleset híre futótűzként terjedt el a közösségi oldalon, Ryan emlékére mindenhol piros lufikat lehetett látni, mert az anyukája írta, hogy a kisfiú imádta a piros színt és a lufikat. Jacqui, az édesanyja, akit korábban is százezrek követtek sütős-főzős blogja miatt, rengeteget mindent megosztott követőivel a gyászfolyamatból. Még arról is nyíltan beszélt, amikor évekkel később várandós lett, hogy milyen ambivalens érzései vannak, nehogy Ryan – ha valahonnan látja őket – úgy érezze, „pótolni akarják”. A reakciók nagy része a támogatásról szól, de fájdalmasan sokan írták azt, hogy ők is veszítettek már el gyereket, és végre úgy érzik, nincsenek egyedül az érzéseikkel. 

A sorstársak fontossága

Itt most eredetileg több hasonlóan borzasztó történet következett volna, amelyeket láttam az Instán – mert sajnos azóta többször is belefutottam, pedig nem kerestem őket (kereste helyettem az algoritmus) –, de végül kitöröltem őket. Érzésem szerint a lényeg szempontjából semmi szükség arra, hogy szörnyűbbnél szörnyűbb gyerekhalálokat mutassak be itt és most. 

Inkább azt emelném ki, milyen égetően fontos lehetett ezeknek az anyáknak az, hogy kiírhatták magukból a fájdalmukat, és ezzel együtt mennyit segítettek azoknak a sorstársaiknak, akik egyedül érezték magukat a veszteségeikkel, traumáikkal.

Ne úgy képzeljétek el, hogy rájuk csak akkor figyeltek fel a követők, amikor lehetett már katasztrófaturistáskodni; ezeket az embereket már eleve tíz- és százezrek követték, többnyire éppen az idillire megkomponált képeik, posztjaik miatt.

Az életet viszont nem érdekelte, milyen filtereket használtak addig, egy pillanat alatt rántotta ki a lábuk alól a talajt. És ezzel „lehozta” őket az egyszeri követők szintjére.

Itt ez a felület, az Instagram, ami gyakorlatilag kivonatolja a legfotogénebb pillanatait az életünknek… aztán egyszer csak ugyanezen „kiállítófelületen” megjelennek a kisírt szemek, a tűkkel teleszurkált kis vagy nagyobb kezek a szülők vagy házastársak kezében. Persze, tudjuk, hogy a betegség és akár a halál is az élet része. Nem kellene ezen meglepődnünk. Tudjuk, csak beszélni nem szeretünk róla. 

Világsztárokkal is megtörténhet!

Rengeteg kritika érte Chrissy Teigent és John Legendet, amikor tavaly megosztották kisbabájuk elvesztését, képpel és a teljes történettel. Virtuálisan gyepálták őket azért, hogy minek kitenni a kirakatba ezt az intim veszteséget. Ők pedig megtehették volna, hogy hallgatnak. Senki sem kényszerítette őket, hogy világsztárként ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozzák magukat életük legborzalmasabb napjaiban. A közönség egy része egyszerűen nem tudott mit kezdeni azokkal a szívszorító képekkel, amiket kiraktak.

Lájkolni nem tudták, hiszen a képeken síró, gyászoló szülők szerepeltek, kezükben a babájukkal. A halálhoz nehezen viszonyulnak a követők. Még akkor is, ha ennél kevés egyetemesebb emberi élmény létezik.

Ezért máris a szülőket kezdték el kritizálni, hogy „öncélúan felhasználják” a tragédiájukat. Míg a károgás elég hangosan ment egyik oldalról, addig a másik oldalon hálálkodó kommentek és posztok, cikkek sora jelent meg arról, hogy mennyi erőt adtak ezek a képek és beszámolók azoknak a hétköznapi családoknak, akik hasonló tragédián mennek/mentek keresztül. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

chrissy teigen (@chrissyteigen) által megosztott bejegyzés

A filterek nélküli életnek része a szenvedés is

Én pedig – ha már úgy alakult, hogy az algoritmus is ezt szeretné –, figyelem őket. Láttam több gyerekkel megözvegyült férjet és feleséget is, ahogy leírják a mindennapjaikat, a gyászmunkájuk egyik lépését a másik után. Láttam a saját súlyos betegségével küzdő férfit és nőt. Valamelyiküknél eljön a megkönnyebbült „öt éve gyógyult” poszt, de van, akinél egy ponton már nem jön poszt többé… És olyanok is vannak, akik gyerekkori traumáik feldolgozását vállalják fel a nagy közösségi nyilvánosság előtt.

Nemrég írtam Jenny Tamasról, akit gyerekként megvertek, megerőszakoltak és szexmunkára kényszerítettek, ő a mai napig rengeteget ír arról, hogyan próbál megküzdeni múltja démonjaival, és miként igyekszik a lányaiért erősnek maradni – minél kevesebbet átadni nekik mindabból a fájdalomból, ami a bőre alá ivódott. Több hasonló nőt láttam már Instán, akik hasonlóan borzalmas traumákat cipelnek a vállukon, amiket ezen a felületen adnak ki magukból. 

Aztán vannak, akik a mentális betegségeikkel való küzdelmeiket osztják meg a nagyközönséggel.

Kényszerességgel, szorongással, pánikbetegséggel, depresszióval, bipoláris személyiségzavarral, táplálkozási zavarral küzdők beszélnek a mindennapjaikról és arról, mi lendíti őket át a legmélyebb periódusokon, de arról is, hogy van, amikor semmi sem segít.

Lássuk be, ahol tényleg nagy a baj, ott vajmi keveset segítenek a motivációs, megerősítő idézetek. Ezt kommunikálni érintettként gyakorlatilag életmentő lehet a hasonló cipőben járóknak. 

Követtem egy nőt egy időben, varázslatos képeket készített, művészi portrékat saját magáról. A tekintetében mindig volt valami nagyon fájdalmas. Aztán írt egy posztot, hogy a férjével megegyeztek abban: pár hónapig szanatóriumba költözik, mert több öngyilkossági kísérleten van túl. Hónapokig nem lehetett róla hallani, aztán visszatért a gyönyörű képeivel együtt. Ekkor, bár szűkszavúan, de elkezdett beszélni a hangulatváltozásairól, hogy milyennek látja a világot. Így nézve a képeit, még sokkal megrázóbb volt az egész, hiszen ami első blikkre egy csodaszép kép, a háttér történetével együtt olyan portré ábrázolása a depressziónak, hogy megszakad tőle a szív. Nem telt el néhány hónapnál több, és kiírta, hogy megint bevonul, és az Instáját is törli. Azóta nincs hír róla…  én pedig remélem, hogy ez a gyógyulása része, és nem valami sokkal rosszabbé.

Magányügy?

Sokan mondják, hogy nem kéne mindezt kirakatba tenni. Nem csak a rosszat, a jót sem. Magánügy.

A szó szoros értelmében valóban az. De gondoljatok bele, nem is olyan rég, néhány évtizeddel, legfeljebb egy évszázaddal ezelőtt valódi, élő közösségekben léteztünk.

Megosztottuk egymással a legnagyobb életeseményeinket, jót is, rosszat is. Beszéltünk róla, közös tehertétellé tettük, és ezzel el is kezdődött a megdolgozás. Mostanra viszont teljesen egyedül maradtunk. Jóval is, rosszal is.

Ennek hatására pedig eltorzult az életről, halálról és egyáltalán a valóságról alkotott képünk. Pedig beszélni létező tapasztalatokról, traumákról, betegségről, felfoghatatlan személyes tragédiákról fontosabb, mint valaha. Nem azért, hogy szörnyülködhessünk, vagy hogy megnyugodjunk, amiért a több százezres követővel bíró szupermodell anyukával is történik borzalom.

Hanem azért, mert ebben a sok kreált-vetített életben éppen a veszteség, a betegség, a trauma, sőt, akár a halál megjelenésével kapunk vissza valamit a realitásból, ami leföldeli ezt a végletekig sterilizált, szétfilterezett virtuális élményteret. 

Ezzel együtt persze jó néha kiszakadni a napi rutinból, csodálatos látni a születő babákat, a tökéletesre felhabosított kávékat és pavlova tortákat, engem személy szerint az ezredik tükörszelfi sem zavar (mondjuk, nem is nagyon érdekel) a tökéletes alakú emberekről, mert a szép, a jó, az illúzió IS az életünk része már, kár volna tagadni. De ha az életet dokumentáljuk, megosztjuk egymással, akkor abba a sötét oldal is beletartozik. 

Félreértés ne essék, semmit sem muszáj kirakni, dokumentálni. Semmit. Ki lehet követni. El is lehet határolódni teljesen a közösségi oldalaktól, szerencsére nem kötelező ott maradni.

De fogadjuk el, hogy van, akinek rengeteget jelent, ha megoszthatja másokkal a fájdalmát. Van, akinek pedig jólesik, ha látja, nincs egyedül. Ilyenkor kezek nyúlnak egymás felé a virtuális térben a világ legkülönbözőbb pontjairól. És ebben van valami – hogy egy újabb közhelyszóval éljek – szívszorítóan szép. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Halfpoint Images