–

Hi, kedves főmuzeológus!

2006 év vége vegyes időszak volt számomra. A szerelmi életem a pöcegödörben volt, viszont új állásomban végre megélhettem, mit jelent az, amikor emberileg és anyagilag is megbecsülnek egy munkahelyen. A történethez elöljáróban annyit kell tudni, hogy anyukám műkereskedő, és 2005-ben még nem volt saját e-mail címe. Egyszer megkért, hogy írjak a nevében egy e-mailt egy ismert művészettörténésznek. És én megtettem. Udvariasan bemutatkoztam, röviden elmagyaráztam, ki vagyok, majd továbbítottam anyám kérését. A művészettörténész válaszolt, és itt véget is ért (volna) rövid ismeretségünk, ha egy depis decemberi estén nem spamelem szét a fél világot e-mailen keresztül.

Az úgy történt, hogy kaptam egy meghívót a HI5 közösségi oldalra. Elolvasgattam, hogy miről szólhat az oldal, majd úgy döntöttem, hogy én magam ugyan nem regisztrálok, de talán pár ismerősömet érdekelheti. Be is klikkeltem a kis fehér ablakot, hogy őket meghívom. Az a csöppnyi probléma adódott mindössze, hogy a rendszer fordítva működött: azt vette alapnak, hogy az összes ismerősömet szeretném meghívni, és azokat kellett megjelölnöm, akiket nem szeretnék. Szóval kimentek a meghívóim.

Fiatalos, laza megfogalmazásban, mindenkit a keresztnevén szólítva. Amikor megtudtam, mit tettem, teljesen kikészültem. Különösen az nyomasztott, hogy a kacér meghívó elment annak a pasasnak is, akinek egy héttel korábban mondtam meg világosan, hogy soha többé ne merjen keresni.

„Hi! Szeretnél csatlakozni a Hi5-hoz?” – írtam neki. A levelet természetesen megkapta az összes új sajtókapcsolatom is, akiknek nem olyan régen mutatkoztam be mint komoly szerkesztő. Meg persze még több száz másik embernek is, akik többsége azt sem tudta, ki vagyok, ugyanis a furfangos rendszer mindenkit meghívott, akinek a címe valaha az én postafiókommal kapcsolatba került. Egész este rettenetesen éreztem magam, de másnap a munkahelyemen megkönnyebbülve konstatáltam, hogy szerencsére senkit nem érdekeltek a meghívóim. Egészen délelőtt 11-ig, amikor is megérkezett a művészettörténész levele. Tegeződő, szlengben írt e-mailemre udvariasan, magázódva válaszolt. Azt írta, hogy köszöni szépen a meghívást, igazán kedves vagyok, de ő nem szokott közösségi oldalakhoz csatlakozni. Ellenben, ha érdekel, ajánlja a saját, komolyzenével kapcsolatos blogját. A föld alá süllyedtem. Amikor legközelebb kibújtam onnan, már meg is jött az e-mail a pasitól is, akinek korábban kiadtam az útját. Azt írta, hogy meglehetősen nevetséges vagyok. Való igaz. 

Amikor a futár azzal indított, hogy a Jézuska ajándékot hozott… – Kedvenc kalandjaim a házhoz szállítással

WMN Zizi – 2022. szeptember 26. – TF

 

Mindenki velem fotózkodik

Mire a legtöbb ember megissza a reggeli kávéját, én már biztosan bejelöltem magamat valakinek a Facebook- profilképére. Véletlenül. Ezt újabban gyakran megteszem – általában azokkal, akiket csak érintőlegesen ismerek.

De ez majdnem mindegy is, hiszen mennyire kellene jól ismernem valakit ahhoz, hogy valós indokkal szolgáljak arra nézve, miért jelölöm rá magam olyan fotóira, amiken egyedül szerepel? Ehhez a bravúrosan egyszerű művelethez egyébként elég az, ha az illetőnél engedélyezve van az az opció, hogy mások jelölhessenek a fotóikon és egy mobiltelefon. Mobilon ugyanis, ha csak véletlenül is rátéved az ujjad egy profilképre, akkor – ha ez engedélyezve van – a rendszer azonnal kiadja azt az opciót, hogy jelöld be rajta a szereplőket. Elsőként magadat természetesen. Onnantól én általában pánikba szoktam esni, és hiába nyomok exitet meg nyilacskákat, valahogy mégis az a vége, hogy rájelölöm magam a fotóra.

Persze a taget le lehet szedni, ha az ember fölfogja egyáltalán, hogy mit tett, illetve, ha van kéznél egy laptop vagy asztali gép. Mert mobilon ügyködni további kockázatokkal járhat.

Legutóbb biztos voltam benne, hogy sikerült elkerülnöm a csapdát. Sajnos nem, és erre egy háromnapos ünnep utolsó estéjén kellett ráébrednem: addig ott volt a nevem valakinek a szuperközeli arcképén. Természetesen alig ismerem. Természetesen egy férfi, akinek menyasszonya van.

A legkínosabb, hogy ezután azonnal bocsánatot kértem tőle írásban, de nem válaszolt. Gondolom, azt feltételezi, hogy őrült vagyok.

Mindenesetre megnyugtat, hogy ez a baki mással is előfordul.

Henrik nevű ismerősöm mesélte:

„Egy munkatársam elhozta az egyik kollegiális sörözésre a vonzó barátnőjét is. Amikor hazaértem, nem tudtam megállni, hogy ne nézegessem meg a Facebook-fotóit. A mobilomat nyomkodva viszont ez egyik fotójára véletlenül bejelöltem egy régi osztálytársamat, aki ráadásul elég ismert ember. Amikor észrevettem, próbáltam javítani, de valamiért nem tudtam leszedni a taget. A következő nap vártam, hogy a kollégám mond-e az esetről valamit, de nem történt semmi. Utána még párszor megpróbáltam leszedni a jelölésemet, de már nem tudtam. Az a fura, hogy a lány sem szedte le, és a volt osztálytársam sem keresett meg, hogy miért jelölgetem idegen nők fotóira. Lehet, hogy végül összejöttek?!” 

Kurucz Adrienn: A kaparászással ne törődjenek! – Novella egy romantikus hétvégi kiruccanásról

WMN Zizi – 2022. szeptember 25. – KAd

 

Netes kémkedés

Olyan ember nincs, aki nem kémkedik mások után a neten és a közösségi oldalakon! Maximum olyan, aki ezt nem vallja be. Egyszer egy régi szerelmem oldalát nézegettem, és persze nem bírtam ki, hogy ne keressek rá a jelenlegi barátnőjére. Akkor már rég nem voltak érzelmeim, csak kíváncsiskodtam. Jó tíz perce nézegettem az oldalát, amikor véletlenül lájkoltam egy három évvel korábban készült fotóját. Gyorsan leszedtem a lájkot, és továbbléptem, kicsit röhögve is a bénaságomon. Van azonban, akinek több kellemetlensége lett egy hasonló ügyből.

„Miután szakítottunk a barátnőmmel, évekig facér voltam, ő viszont szinte rögtön bepasizott. Ennek értelemszerűen nem igazán örültem. Eltelt egy év, és döbbentem (örvendezve?) láttam, hogy már nincsenek együtt. Rámentem a pasi oldalára, és elkezdtem nézegetni a fotóit. Ahogy a kurzorral bohóckodtam, az egyikre véletlenül nyomtam egy szomorú szmájlit. A legkellemetlenebb, hogy míg eljut valaki addig a fotóig, legalább fél órát kell lapozgatnia az oldalon. Mindenesetre gyorsan töröltem, de pár óra múlva bejelölt a pasi. Nem jelöltem vissza, ekkor küldött egy üzenetet, amelyben egyetlen kérdőjel volt. Nem válaszoltam.

A legkínosabb az volt, hogy pár hónap múlva összefutottunk egy szórakozóhelyen, ahol kicsit ittasan odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mit akarok tőle. Mondtam, hogy semmit, és távoztam. Azóta szerencsére nem keresett” – meséli Tibor.

15 perc hírnevem

„Tizennyolc éves lehettem (ha több, akkor sem vallanám be), amikor a Balaton Soundon megszólítottak este, miközben egyedül lődörögtem, keresgélve a többieket egyik koncertről a másikra menet. Ekkor odajött pár srác egy kamerával, és megkérdezték, hogy nem dúdolnék-e egy elektronikus számot. Azt gondoltam, hogy talán benne leszek egy soundos aftervideóban, amit alig néz meg bárki, úgyhogy vígan leálltam egyezkedni, hogy nem lehetne-e inkább valami R&B-t énekelni. Miután beleegyeztek, egy igazi performanszot nyomtam le: először hátat fordítottam, majd egy lendülettel – ez még táncos múltamból jött –, drámai hajlobogással befordultam a kamerába, és előadtam Adéle egyik slágerének refrénjét. Elbúcsúztunk, én pedig nem is gondoltam többet az esetre, mígnem pár nap múlva a bátyám fel nem hívott, hogy gratulál a címlapos megjelenésemhez. Mint kiderült, az egyik legolvasottabb online hírportál videójában adtam elő magamat, ami még mindig nem lett volna akkora baj, ha nem pont engem állítanak be tátott szájjal a videó kezdőképének. Utána természetesen minden, de tényleg MINDEN ismerősöm jelezte, hogy látta a videót, a gimis tesitanáromtól kezdve a szüleim barátaiig. Ja, és a legjobb, hogy a hírportál sokáig minden évben újra és újra megosztotta ezt a videót, amikor eljött a Balaton Sound.

Persze a barátaim sem felejtették el soha, hogy évente egyszer-kétszer kiposztolják a Facebook-falamra. Na de sebaj, ez most már az életem része” – meséli Flóra.

Ha már ugyanúgy hívnak, mint apádat, legalább az e-mail címed legyen más

Andi ma már röhög azon, ami miatt egykor iszonyúan égett:

„A probléma ott kezdődött, hogy összejöttem a szüleim fiatalkori barátainak a fiával, H-val. A bátyám és ő gyerekkori jó barátok voltak, de én külföldön jártam gimibe, így évekig nem láttuk egymást. Amikor újra találkoztunk, nagyon megtetszettünk egymásnak, és összejöttünk, de a kapcsolatunk még nagyon kezdetleges volt, senki sem tudta, főleg nem a szüleink. Forró június eleje volt. Ő az államvizsgájára készült, én meg lementem a barátnőimmel a Balatonra. Még soha életemben nem csináltam ilyet, és biztos belejátszott az is, hogy a kánikulában megittam egy fröccsöt a strandon, de küldtem H-nak egy fotót a bikinis fenekemről – amire akkoriban nagyon büszke voltam, mert jól kigyúrtam a kondiban. Az e-mailhez szöveg nem volt, a tárgyba mindössze annyit írtam, hiányzol. Elküldtem, és vártam H reakcióját.

  

Arra számítottam, hogy rögtön visszaír valami szexit, de mikor nem történt semmi, azzal nyugtattam magam, hogy biztosan tanul. Este viszont felhívott, és akkor rákérdeztem, hogy nem is tetszett neki a fotó? Kiderült, hogy nem kapott semmit. Még mindig semmi rosszra nem gondoltam, amikor megnéztem a postafiókomat, hiszen máskor is történt már olyan, hogy a piszkozatok között maradt egy levél. Erről viszont kiderült, hogy elment. Csak éppen H apjának, akit ugyanúgy hívtak, mint H-t, és az e-mail címük is hasonlított. Én meg becsípve félrenyomtam. Rettenetesen éreztem magamat, és az volt a legrosszabb, hogy H apja semmit sem mondott az esetről. Végül, amikor elmondtuk a szüleinknek, hogy járunk, kiderült, hogy H apja azt hitte a fotómra, hogy valami spam, törölte a képet, és nem is jutott többé eszébe. Én meg egész nyáron kerültem a vele való találkozást.”

Ti jöttök!

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fizkes

 

Kerekes Anna