„Tessék, bűntudatom van a bűntudat miatt!” – Élet egy notórius önmarcangoló fejében

–

Bűntudat

Megint nyűgösen keltem a fájós nyakam miatt. Nem nyújtok, nem tornázom, nem reggelizem, kapkodok.

A kicsi jön, hogy vegyem ölbe, nincs erőm, csak leguggolok hozzá. Azon kapom magam, hogy egyre feszültebb vagyok, indulni kéne, esik az eső, nem akarom lekésni a buszt. Türelmetlenül sürgetem a nagyot, hogy gyorsabban öltözzön. Végül lazán elérjük a buszt. Bűntudat. 

Az iskolába beérve esik le, hogy este szülői van, amire megint nem fogunk tudni elmenni, a megbeszélt pénzt megint elfelejtettem behozni. Látom a három-, négy-, ötgyerekes anyukákat, ahogy kiosztják csemetéiknek a többfogásos házikosztot a frankó emeletes ételhordóban, amit mindig elfelejtek beszerezni. Nekünk csak sima elviteles dobozaink vannak, amiknek a tetejét nem árt befőttes gumival rögzíteni. Visszafelé a villamoson megsülök a maszkban, és közben villámló tekinteteket vetek a maszk nélkül hörögve köhögő nőre. Ítélkezem. Bűntudat. 

Beülök egy kávézóba dolgozni, mielőtt bemennék meetingre. Eszem a puha meleg croissant-t, iszom a kakaót. Elkezdem írni a cikkem, ráérősen, még bőven van időm leadni. Jól érzem magam. Eláll az eső. A kávézó bejárata nyitva, beáramlik a hideg, esős reggel illata. Szeretem. Nem foglalkozom azzal, hogy hó vége van, és kurvára spórolni kéne, nem kávézókban reggelizgetve írogatni, mint egy klisés kelet-európai Carrie Bradshaw-replika.

Mindegy, hogy otthon a rohanásban nem volt időm reggelizni és csak gyorsan feltankolok, miközben dolgozom. Bűntudat van és kész. 

De megrázom magam, kiiszom az utolsó korty kakaót, és úgy döntök:

Ez most járt nekem… majdnem el is hiszem

Olvasom, a boszim írja, hogy teremtő nap van. Ilyenkor kell szétmanifesztálni mindent. Ajjajjj, akkor mostantól csak pozitívan! Még előveszem a füzetem, amibe ilyenkor írogatni szoktam. 

Egészségesek vagyunk. Harmóniában élünk. Imádom a munkám. Minden egyes nap fejlődöm. Türelmes és jó anya vagyok. Jó velem élni. Anyagi bőségben élünk.

Közben megfordul a fejemben, hogy nem túl sekélyes-e mindez. Mindegy, már leírtam. 

Bemegyek dolgozni, felsorolom a cikkötleteimet. Egyik se tetszik igazán. Izzadságszagúnak érzem minden ötletem. Az imposztor-szindrómám Forma–1-es sebességre kapcsol. Hozzászólok ehhez-ahhoz, aztán megbánom. Nem kéne ennyiszer megszólalnom. 

Kiülök szünetben cigizni. Társaságban rá szoktam gyújtani. Nyilván: BŰN-TU-DAT. Baromira környezetbarát, szóval még hiteltelenítem is magam. Most ez van.

Mennem kell az iskolába a nagyért. Szülőkkel futok össze, igen, mesélem, a kicsi megint megfázott. Mindenki vitaminokról kérdez és immunerősítésről beszél. Mindig elhatározom, hogy mostantól csak rávágom: igen, én is mindenféle cseppet, szirupot, rágótablettát beadok, közben orvos családom vérben forgó tekintetét látom magam előtt, akik kiszaladnak a világból az immunerősítés szó hallatán. Nyilván sunyin ott motoszkál a fejemben, hogy talán mégsem teszek meg mindent azért, hogy ne essünk egyik ovis-iskolás nyavalyából a másikba. Le se írom, tudjátok. B-vel kezdődik. 

Hazaérek, a férjem megy dolgozni, nekem még mindig van dolgom, leadni a cikkem, elküldeni pár e-mailt. A gyerekek játszanának velem, hívnak, hogy olvassak nekik, „mindjárt jövök, csak befejezem a munkát”. Befejezem, de mivel láthatóan a férjem sok házimunkát végzett és emiatt is nyilván bűntudatom van, kompenzálási kényszerem lesz, nekiállok pakolászni, ruhákat hajtogatni, felmosni, zuhanykabint sikálni. 

Számonkérnek a gyerekek, hiszen megígértem, hogy olvasok meg játszom velük. Igazuk van, leülünk játszani, de már nagyon fáradt vagyok, a nyakam is fáj, nem vagyok jelen.

A fejemben zakatol a sok teendő, a hatmillió üzenet, amire napok-hetek vagy akár hónapok óta nem válaszolok. Iszonyú bunkóság eltűnni, én mégis túl gyakran csinálom. Bűntudat.

A gyerekek veszekednek, egy ideig türelmes vagyok, de aztán eldurranok és kiabálok. Semmi értelme, mindig rájövök. Előadom, hogy milyen fáradt vagyok és mennyire nem fair, hogy balhéznak. És máris bűntudatot keltek!
Aztán ahogy mindig, elrendezzük a dolgot, helyreáll a béke. Előkészítem a vacsorát, a gyerekek éhesek, engedem, hogy nézzenek egy kis Égből pottyant meséket, hiába van hétköznap – micsoda waldorfos vagyok én?! Igen, megint az a rohadék bűntudat.

Jön a vacsora, fürdés, altatási szeánsz. Alszanak a gyerekek. Felhő és vattacukor illat. Hála. 

De a java csak most jön

Bűntudat, mert ma sem gyújtottam gyertyát a reggelinél, hogy hangulatosabb legyen, pedig mindig elhatározom. Bűntudat, mert ma sem jógáztam, pedig még cikket is írtam róla, hogy mostantól nem hanyagolom a mozgást. Egy vicc vagyok. 

Bűntudat, mert elfelejtettem megkérdezni a férjem, hogy van, mert megint nem veszem elég komolyan a nyakfájásom, mert a nappalinkban a költözésből maradt doboz még mindig nincs kipakolva, mert ma is túl sokat panaszkodtam, mert kiabáltam, mert…

Mindenért. Mert vagyok, mert én én vagyok. Mert olyan vagyok, amilyen. 

És hiába dolgozom rengeteget azon, hogy ez ne így legyen, hiába írtam már annyiszor, hogy mostantól más lesz, közben tudatosan, tudattalanul folyton önmardosok valamiért.

Jó dolog az önkritika, de azért felmerül a kérdés, miért foglalkozom ennyit a bűntudatommal? Mihez, kihez mérem magam? Minek, kinek akarok megfelelni? Nem kéne kiszállni a saját köldökömből? Nem önsajnálat, vagy mártíromság ez tulajdonképpen?

Tessék, máris bűntudatom van a bűntudat miatt. 

Picit távolabbról nézve azért jön a mentség. 

Őszintén, még a BCG-oltás előtt, sőt, akár az anyaméhben is megkapjuk a bűntudat vakcináját.

A jó baba, jó gyerek észrevétlen. Nem okoz fejfájást. Nem lóg ki a sorból. Ha a szülők nem is éreztetik, a társadalom előbb-utóbb igen. 

„Szégyelld magad!”

Ezt sokszor mondják a felnőttek a gyerekeknek, mindig hallom, buszon, játszótéren, utcán, a gangon. A gyerekek szégyellhetik magukat, ha nem akarnak osztozkodni, ha idegesíti őket a tesójuk, ha kiabálnak (miközben a szülő is kiabál), ha nem köszönnek vissza a vadidegen néninek. Ha a kamaszok kamaszként viselkednek. Nyomás jön mindenhonnan. 

A szégyen és bűntudat mint utasítás épül be, és már automatizmussá válik. 

Legyen bűntudatod, ha rosszul vagy, és azért is, ha jól. Ha foglalkozol magaddal, és ha nem. 

Ha hamar lefogysz szülés után, és ha nem. Ha még kétszer szedsz az ebédből, és ha nem. 

Vagy bűntudatunk van, vagy bűntudatot keltünk. 

Nem kéne ujjal mutogatni, átterelni a felelősséget, de mégis próbálok magyarázatot találni arra, hogy miért nem tudom magam soha elengedni, miért nem tudok „csak úgy” lenni. 

Kevesebbet kellene görcsölni, sőt, nem kellene mindig elhatározni valamit. Célokat felállítani, aztán akadályokat csinálni belőlük. 

Szívesen élnék bűntudat nélkül, de nem tudom, az milyen lehet. Az is lehet, hogy simán menne, csak félek tőle. Már megszoktam. 

De így leírva és többször átolvasva… ez őrület. Így nem lehet élni. (Vagyis lehet, de hogy?!) 

Most viszont nem határozom el, hogy innentől másképp folytatom, mert attól még, hogy leírom, semmi nem változik meg varázsütésre. Bűntudat ide vagy oda. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Marjan_Apostolovicr