–

Baba, ajtódísz, plusz grátisz bűntudat

Amikor megszületett a kisfiam, a kórházban én is kaptam egy csomagot, tele prospektusokkal, egy ajtódísszel, bébiétellel (hiszen az annyira jól jön egy újszülöttnek) és egy darab pelenkával. Akárhogy próbálok visszaemlékezni, nem rémlik, hogy a dobozban benne lett volna az a mázsás súly, az a néha szinte elviselhetetlen nyomás, amit az anyai bűntudat helyez ránk.

Nem mondta soha senki, hogy az anyává válással a baba mellé ezt is megkapom, pedig sejthettem volna. Hiszen, még meg sem született a fiam, de már elkezdődött. 

Bűntudatot keltett bennem az orvosom, amikor betoltak a műtőbe és azt mondta, hogy ő szül, nem én. 
Amikor nem tudtam lábra állni és rosszul lettem hat órával a császár után, a nővér megjegyezte (állítása szerint motiváló szándékkal), hogy szedjem már össze magam a babámért, hát nem akarom végre látni? Lerogytam az ágyra. Nem ordítottam a nővérre, hogy azért nincs velem a babám, mert ők elvitték és nem hajlandók idehozni, még meg se szoptathatom, amíg nem tudok sétálni. Nem rá voltam mérges, hanem magamra. Szégyenkeztem.

Ott ültem bőgve, meztelenül, a friss sebbel a hasamon. Soha nem éreztem olyan gyengének és hasznavehetetlennek magam.

Akkor is önostorozásba fogtam, amikor a kínlódós kórházi napok alatt a végre megindult tejem egy nap után elapadt. A csecsemősök megjegyzéseket tettek, hogy nem lenne háromszorosára dagadva a kettérepedt és vérző mellbimbóm, ha jól szoptatnék. 

„Miért csinálja ezt magával, anyuka? Nem akarja szoptatni a babáját?” Lehajtott fejjel hallgattam őket. Az én hibám minden, nyilván. 

Néha elgondolkodom, hogy vajon mindenkivel ez történik-e, vagy egyeseknek külön szimatuk van az erre fogékony anyukákra? Mert én egyértelműen tökéletes alany voltam. Ha azt mondták volna, hogy egy nagy szar vagyok, alkalmatlan az anyaságra, nemcsak elhiszem, de szerintem meg is köszönöm az egyenességet. 

Üdv a kudarcok világában!

Pár héttel szülés után jött a nagy felismerés. Már nyakig benne voltam a posztpartum depresszióban, ültem az ágy szélén, anyukám ült mellettem. Épp túl voltunk egy véget nem érő síráson, több óra ringatás, szoptatás és végül szemlesütve tápszerrel etetés után a kicsi végre elaludt. „Ez mostantól mindig ilyen lesz? Folyton kudarcérzéssel kell élnem?” – tettem föl a kérdést, legalább annyira magamnak, mint neki. 

Anya mondta, hogy nincs itt semmiféle kudarc, ez maga az anyaság, ami ilyen rohadt nehéz is tud lenni. Amit érzek, természetes.

Valahol itt jöttem rá, hogy a szülés gyaníthatóan az anyaság legkönnyebb része. 

Pár héttel később már azt is tudtam, hogy nincs egy út, egyetlen követendő példa az anyaságban. Minden baba más, minden szülő más, minden kötődés más. Ez felszabadító és egyben letaglózó felismerés volt, mert elvette az illúziót, hogy rátalálhatok a „sárga útra”, amit ha követek, akkor biztosan elérem a célom.

Kiderült, hogy a célom elérhetetlen. Nem csinálhatom tökéletesen soha. Sose lehetek biztos a dolgomban, a döntéseimben. Hibázom, hibázni fogok és amikor nem, akkor majd bizonytalankodom, hogy talán épp hibát követek el. 

Mea culpázó anyák mindenhol

Az éjszakai végtelenített szoptatások idején egyre többet görgettem a közösségi oldalakat, blogokat olvastam, és levelezni kezdtem a világ különböző pontjain élő anyákkal.

Láttam, mennyien gondolkodnak hasonlóan, mennyien járnak ugyanabban a cipőben, vagy amiben én pár héttel korábban a csecsemőosztályon jártam, és ki tudja, hány cipő vár még rám, amin anyák százaival-ezreivel, millióival osztozom majd.

Összekapcsolódtunk. Emlékszem, mekkora megkönnyebbülés volt nekem a tudat, hogy nem vagyok egyedül és tudom, hogy sokan éreznek így, ahányszor egy-egy őszinte, anyasággal kapcsolatos cikket, posztot olvasnak.

De persze, mint mindenhez, ehhez is arányérzék szükséges. Mert az őszinteség sem mindig szolgál jó célt. A sorstárshajkurászás sokszor nem más, mint a felelősség megosztása, sőt néha hárítása. Ha én írok egy posztot arról, hogy kiabáltam a gyerekkel és emiatt borzasztóan érzem magam, biztosan jönnek sokan, akik megírják, hogy ők is kiabáltak és nyugodjak meg, nem vagyok szar anya. Ki nyugtat kit ebben a helyzetben? Ők engem, vagy ők, de saját magukat? Igazából mindegy. Csak az a biztos, hogy nincs olyan vétek (és itt nyilván az észszerű határokon belül gondolkodom), amihez ne találnánk sorstársat. És amíg találunk, addig mindig kapunk feloldozást. Egy időre legalább. 

De vajon kell-e mindenáron feloldozás? Tényleg számít-e, előrevisz-e, hogy egy tetszőleges anyuka felment-e engem a saját aktuális bűntudatom alól? Hiszen öt perc, fél nap, vagy pár nap múlva jön egy újabb ok arra, hogy szétmarom magam belülről. 

Mert én bizony a nap végén épp hogy nem veszem elő az ostort, hogy megcsapkodjam magam vele. És nem, már rég nem a tökéletes Mary Poppinst keresem magamban... hanem azért, mert, mondjuk, nem tudom jól viselni a hisztisebb napokat, vagy mert nem voltunk eleget a levegőn, pedig sütött a nap, vagy azért, mert úgy telt el a nap, hogy alig játszottam velük.

Mert mindig lehet jobban, többet, máshogy csinálni. 

Nyugalom, az eszemmel tudom, én is tudom, hogy az lenne a gáz, ha ezek miatt egy cseppet sem mardosnám magam. Ahogy azt is, hogy a „túlmardosással” viszont ártok magamnak, hiszen az igazán fontos dolgok nem ezeken múlnak. Mégis, nem tudom nem csinálni. 

Ami igazán lényeges…

Míg anyaságom legelején azt hittem, minden azon múlik, hogy szoptatok-e, vagy sem, hordozok-e, együtt alszom-e, vagy nem, mára tudom, hogy a legnagyobb hatásuk nem ezeknek a kialakított szokásoknak van a gyerekre és a kapcsolódásunkra. Hanem annak, hogy milyen példát mutatok neki. És hogy mennyire képviselem hitelesen azt, amit mondok.

Az az igazán fontos, hogy hogyan kezelem a kudarcot, a frusztrációt, a haragot, a szomorúságot. Mihez kezdek, ha valami nem úgy sül el, ahogy vártam, hogy bírom a fáradtságot, a stresszes időszakokat. Ugyanígy

az önmagamhoz fűződő viszonyom is sokat nyom a latban, és pont ezért nagyon fontos, hogy ez utóbbi fronton javítsak a „hozzám álláson”. Mert biztos nem szeretném, ha a gyerekeim is folyton bűntudatban élnének.

Ráadásul oly vékonyak a határok, oly könnyen átcsúszunk az önsajnálatba és mártírkodásba. Szóval, jó lenne nem normalizálni az anyai bűntudatot. Nem kiemelni, hogy „hja, kérem, az anyaság már csak ilyen!”. Mert nem kell ilyennek lennie. Nem kellene. 

Több irgalmat – magunknak!

Beszéljünk inkább többet a reális és fontos célkitűzésekről. Erősödjünk meg lelkileg, vállaljuk magunkat (magunk előtt is!) a hiányosságainkkal, hibáinkkal, rossz berögződéseinkkel együtt, és ismerjük fel, mi gátol abban, hogy jobban szeressük önmagunkat. Törődjünk magunkkal. Engedjük meg, hogy jó legyen – nekünk is. Hogy jól legyünk. 

A gyerekszülés előtt átmenni egy ilyen belső munkán, talán nagyobb ajándék és jobb csomag az élethez, mintha egy olyan anya árnyékát üldöznénk évtizedeken át, ami nem is a miénk, mégis ezt adnánk tovább neki. 

Mire ezeket az utolsó sorokat írom, megérkezik a hír: a kislányomnak már kutya baja. Valami vírus átszaladt rajta, kapott egy plüssunikornist, amiért ügyesen hagyta, hogy az apukám megvizsgálja. A gyerekem helyébe képzelem magam. Halloweeni sütit sütnek, kályhamelegben kakaóznak, ott van vele Borika, a gyógyító kutyus is. Meg a szüleim, a meleg takarók, a bátyja és a szivárványszínben pompázó őszi kert.

Ha én ezek után is marom magam, az kizárólag rólam szól. Úgyhogy ezennel ünnepélyesen elengedem. Irgalmazok. Magamnak. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Vladimir Vladimirov