Az univerzális élmény: mom-guilt

Mindig is hajlamos voltam arra, hogy magamat szapuljam olyasmikért is, amikről nem tehetek. Kamaszkoromban azért, hogy nagy a mellem, hogy szar vagyok matekból (ki hallott még akkor diszkalkuliáról?!), később azért, mert még nem tudtam pontosan, mi akarok lenni, ha nagy leszek, aztán azért, mert bedarált a szülészeti erőszakgépezet, mert depressziós lettem, satöbbi.

Mindig könnyebben találtam okot az öngyűlöletre, mint arra, hogy elismerően megveregessem a vállam minimum annyi apróságért, amennyi bagatell szarság miatt álmatlan éjszakákat okoztam magamnak a gyűlölködéssel.

Aztán egy ponton szembesültem a dolog képtelenségével. Hogy ez mikor jött el, nem tudom, de azt igen, hogy felemelő érzés volt. Már egy ideje blogoltam és (alapító) tagja voltam egy online anyaközösségnek, amikor egy nemzetközi anyablogger- projektben részt vehettem, és ennek köszönhetően kapcsolatba kerültem anyukákkal a világ minden tájáról. Szinte sokkolt, hogy mennyire ugyanazzal szívunk és mind jól ismerjük a „mom-guilt” (anyai lelkiismeret-furdalás) nyomását.

A „tökkkkéletes” idill

Hiába teszünk meg mindent a porontyokért, úgyis találunk hibát magunkban. Jó, nem beszélek többesszámban. ÉN, Szabó Anna Eszter bármikor képes vagyok hibát találni magamban anyaként (is). Sokat számít, hogy már tudom, ezzel nem vagyok egyedül, így sokkal könnyebb felismernem a jeleit annak, hogy tévutakon járok.

Amit észrevettem, hogy sokan esünk abba a hibába, hogy olyan célokat tűzünk ki magunk elé, amiket gyakorlatilag lehetetlen megvalósítani, amik nem kivitelezhetők az adott élethelyzetünkben. Ezt nyilván befolyásolja a közösségi media, és legfőképpen a tökéletes családi albumok gyűjtőhelye, az Instagram. Nekem is gombóc gyűlik a gyomromban néha, amikor látom, hogy más anyuka reggel hatkor már Buddha-tálat készít a gyerekével, nyolcra kitakarít mindenhol, aztán órákon át sétálnak a friss levegőn, majd esznek egy egészséges házi fogást, utána kis szieszta, kézműveskedés, megint friss levegő, egészséges uzsi, táncolás, zenehallgatás, nah, szóval értitek.

Ez olyasmi, ami az én szememben: tökéletes idilli. Én nagyon boldog lennék, ha így telhetnének a napjaink. Örülnék, ha lenne energiám, kreativitásom ahhoz, hogy úgy tudjak home office-ban dolgozni az összes munkahelyemen (igen, több is van, Covid óta muszáj), hogy nem hívom a képernyőt segítségül bébiszitternek és nem adok „junk” nassolnivalókat azért, hogy legyen egy kis nyugi, amíg úgy tudok dolgozni, hogy nem kell percenként valakinek a szolgálatára állnom. Örülnék, ha mindig meg tudnám őrizni a nyugalmam, ha mindig tudnám alkalmazni a pozitív nevelésről olvasott tanácsokat, de néha úgy eldurran az agyam, hogy még én sem ismerek magamra. Őszintén örülnék annak is, ha nem verne ki a víz már a gondolatától is annak, hogy felvegyük a hatmillió réteget azért, hogy kicsit kimozdulhassunk, miután befejeztem a munkát.

Ez mind-mind rémesen fölösleges önnyomasztás. A fejemmel már tudom. De hát a gyereknevelés, és főleg az önértékelés szívből jön. Én is a legjobbat akarom a gyerekeimnek, azt akarom, hogy legyenek a lehető legegészségesebbek minden szempontból.

De az idillhez képest bizony én néha leültetem őket a mese elé, ha nem hagynak dolgozni, és hagyom azt is, hogy szétdobálják a lakásban az összes játékot, amennyiben addig cserébe lebonyolíthatok a főnökömmel egy megbeszélést. Én, aki már ki tudja, hány cikket, könyvet olvastam a pozitív gyereknevelésről, eljutok arra a pontra, hogy az „agyvelőmet is kiordítom”, és csapkodok és hisztizek és lelkifurdalást okozok a gyereknek, amiért kiborította a saját anyját (kérdem én, kit, ha nem engem???).

Esti kétségbeesés

Nos, amikor ilyen napjaink vannak, az esti altatás után sincs csend. Nincs, mert visszhangzik a fejemben a saját üvöltésem, a szavak, amik elhagyták a számat. Hogy hiába hallottam a kis hangot magamban, hogy még elszámolhatnék inkább százig, kiszaladhatnék párnába kiabálni, vagy berakhatnám a Mamma Mia tracklilstet, hogy arra tomboljunk együtt, de én ezek helyett inkább az „agyeldurranást” választottam. Hagytam, hogy a tehetetlenség érzése mindent leuraljon, és szabad kezet adtam az indulataimnak, pont, mint a hároméves.

Ilyenkor szarrá ostorozom magam, mert utólag hirtelen már pillekönnyűnek tűnik megoldani a helyzeteket, amiket aznap (szerintem) nem sikerült. Aznap sem.

Most idekeverhetném a pandémiát is, mert nyilván ez extrém helyzet, a home office, a bezártság, a bizonytalanság. De őszintének kell lennem magammal: már Covid előtt is ugyanez volt a menet, hogy amint nem voltam Insta-kompatibilisan kreatív, aktív és jó fej anyuka, azonnal jött az „ön-mea culpa” és az önostorozás. Ez, azt hiszem, tényleg nem csak rám jellemző. 

 

Hozzáteszem, pontosan tudom, hogy az Insta-családoknál is ugyanúgy kakás seggeket törölnek, ugyanúgy érkezik NAV-os küldemény, amit visítva kergetőző gyerekek között kell megfejteni, és náluk is csak egy percig üres a szennyeskosár.

Szaranyák, gyülekező!

Ésszel ezt könnyű felfogni. De az érzés, hogy a legeslegeslegjobbat akarom adni a gyerekeknek, és mégsem sikerül, mindent felülír. Ott motoszkál, nem hagy békén, piszkál, cseszeget.

Látom, hogy az anyukacsoportokban ugyanez a helyzet. Szaranya vagyok, mert kimenőre vágyom, szaranya vagyok, mert fogmosás nélkül engedtem lefeküdni aludni, szaranya vagyok, mert a pisis lepedőt csak egy törülközővel takartam le éjjel… a szaranyaság kritériumainak szinte nincs is határa.

Persze, pontosan tudom, hogy ezt az érzést az is befolyásolhatja, kinek akarunk megfelelni. Magunknak, vagy egy láthatatlan, mindent látó, mindent halló rögtönítélő bizottságnak, esetleg más anyáknak, vagy a gyerekek apjának, esetleg talán a nagyszülőknek, a szomszédasszonynak? Vagy az is lehet, hogy ne adj' isten, mindenkinek, de tényleg mindenkinek?

Lehet.

Nálam már szűkül a kör, de még így is rémes, mit tudok művelni magammal. Még akkor is, amikor megkérdezik, miért nincs oviban a kicsi, hát hiszen könnyebb lenne, könnyebben tudnék dolgozni, ő pedig gyerekek között lehetne, és nem unatkozna. Ilyenkor először felvonultatom az összes érvet, ami miatt úgy döntöttünk, addig maradjon itthon, ameddig csak lehet. És bár tudom, hogy jó döntést hoztunk, mégis összeszűkül a gyomrom, mert mi van, ha mégis rosszul döntöttünk?! Mi van, ha egy pocsék döntés következményeit nyögjük épp? Aztán kijózanodom, és rájövök, hogy ez hülyeség.

Nincs tökéletes döntés. Nincs egzakt igazság. Nem létezik anya, aki olyan, mint egy két lábon járó Insta-filter, akinek minden ebédje csodásan fest felülnézetből, akinek a kávéja mellett mindig hever egy ízlésesen elhelyezett tulipán a hófehér terítőn. Nincs olyan anya, aki mindig mosolyog, aki mindig boldog, aki ne akarna csak legalább pár percre néha csapot-papot otthagyni. Nincs olyan anya, akinek mindig, de mindig van egy jó ötlete, ha az unatkozó kölkök szétszedik a lakást, aki mindig minden helyzetben tudja, mit diktál a pozitív kommunikáció. Persze, vannak képernyőmentes anyukák, egészségtudatos anyukák, tüchtig anyukák, olyanok is vannak, akiket valóban nehéz kihozni a sodrukból, meg olyanok, akik mindig halál lazák és spontánok, és azok, akiknek meg minden óramű pontossággal működik, mert az vált be.

A közhelyek közhelyével élve, sokan sokfélék vagyunk, és mindenki másban tökéletlen. Na, jó, ez nem igaz, mert tökéletlenség terén hál' istennek sok mindenben osztozunk ám. Csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Nekem legalábbis szelektív a memóriám.

  

Na és?

Van viszont valami, ami segít, és minél többször gondolok rá, annál jobban tudatosul: tök mindegy, mit (nem) csinálok. Úgyis lesz, amit a fejemre olvashatnak majd a gyerekek, mielőtt hisztérikusan becsapják maguk mögött az ajtót. Úgyis mindenről én tehetek majd. Mert porciózva adtam a csokit, mert nem engedtem akármit nézni a tévében, mert egy gyors koki helyett inkább litániákat mondtam az arcukba, mert inkább sütni tanítottam őket főzés helyett…

Ki tudja, mi miatt panaszkodnak majd rám… Abban azonban biztos vagyok, azért nem fognak, mert nem főztem elég egészséges és instakompatibilis kaját, mert nem képernyőmentesen neveltem őket, vagy mert nem kupálódtam ki a wabisabi játék nagymesterévé.

Haladok én is előre. Egyre kevésbé próbálok ideáloknak megfelelni. Egyik nap ilyen vagyok, másik nap olyan, sőt, napszakokon belül is változom. Ahogy a gyerekek is. Emberek vagyunk. Ha én a tökéletességet hajszolom, hogyan is nevelhetnék boldog, kiegyensúlyozott felnőtteket a gyerekekből? Akarja a frász, hogy ők is ezt műveljék magukkal.

Sokat olvastam, hallottam – és én is ezt vallom: amikor egy gyerek hisztizik, rombol, csapkod, csúnyákat mond, sosem szabad azt mondani neki, hogy ő rossz. Felnőtt jó néhány generáció a mérgező mondatok által okozott nyomással (például a miénk), de szerencsére egyre többen tudják: ez „no go”-zóna. Nem a gyerek a rossz, hanem amit csinál. És mindig tudnia kell, hogy nem vele van a baj, hanem a tetteivel.

Ez pedig ránk is vonatkozik. Egy rossz nap vagy egy félresikerült balhé után nem vagyok szar anya. Csak hibáztam. Néha kicsit, néha nagyobbat. Vagy az is lehet, hogy nem is követtem el semmilyen hibát, csak azt hiszem magamról.

Szóval én, személy szerint elkezdtem picit lelazulni. Szalad a lakás? Oké. Túl sok a mese? Oké. Kakaós csiga a vacsora? Oké. Nem jól sikerült a nap? Oké. Elvek ide, elvárások oda, ez az egy életünk van.

Minden perc, amit önmarcangolással töltünk, megy a levesbe. A duginasi és a csendben való elmerülés, az esti altatás utáni nyugi mindenkinek jár. Még nekem is. Neked is.

Szabó Anna Eszter

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Catherine Ledner