–

Elég régóta keresek pénzt

Már 14 évesen dolgoztam suli mellett (néha helyett). Boldog, szép idők voltak – természetesnek vettem, hogy amit megkerestem, elszórhatom. Csupa olyasmire, ami örömet okoz: a felét könyvekre, a másik felét ruhákra. Egy év után kiderült, hogy félre is kéne tennem, mert nyáron be kell pótolnom a kimaradt nyelvórákat. Ennyit megtanultam spórolni. Négy évig – végig a gimi alatt – az év végi intenzív német kurzusok tartották balanszban a mentálhigiéném. Az nem pazarlás volt, hanem hasznos pénzköltés. Anyukám – aki mindenben támogatott – azért néha megmosolygott. Ő is szerette a könyveket és a ruhákat, de néha figyelmeztetett, hogy talán túlzásokba esem. Gyerek voltam, megrántottam a vállam. 

Látszólag. Mert ma már úgy gondolom, a vásárlással együtt járó bűntudat gyökerei ide vezetnek. Amióta ugyanis nem csak zsebpénzt keresek, még rosszabb lett a helyzet.

Egyértelművé vált, hogy a pénznek számomra nincs igazi értéke.

(Most biztos felszisszen a férjem. Ja, nem, felordít.) Tényleg nincs. Ha már nálam van, az enyém, szinte viszket a tenyerem. Menni akar a pénz, és nem tehetek mást, beadom a derekam: hadd menjen! Mégis, amint kirepült a pénztárcámból/számlámról, valami keserű ízt hagy maga után. Mindegy, mennyire áhítoztam arra, amire becseréltem, már nem örülök annyira. Már bűnnek érzem.

Nem vagyok egyedül…

A brit Marie Claire még 2009-ben számolt be egy 3000 főn végzett kutatásról, amely szerint a nők 83 százaléka érez szégyent cipő-, táska-, ékszer- vagy ruhavásárlás után. A 17 és 50 közötti korosztály harminchárom százalékában ez az érzés erősebb lett a gazdasági világválság után (jó, akkor még friss volt). Hét százalék bevallotta, hogy azóta még többet költ, épp a hangulatuk feldobása érdekében. Nagyon sokan titkolták a költekezésüket a párjuk elől, egytizedük hazudott is már emiatt.

A kutatás legdurvább megállapítása azonban az volt, hogy a nők gyakran nemcsak a pénzköltés után éreznek bűntudatot, hanem már előtte is. 

Én is így vagyok ezzel, különben nem citálnék ide egy lassan tíz évvel ezelőtti, kétes megalapozottságú, ellenőrizhetetlen felmérést. Csak hát, nem is az adatok a lényegesek, hanem a jelenség. Ami nemcsak bennem létezik, bár szívesen mondanám, amit a szüleim, amikor az iskolából hozott négyest próbáltam kimagyarázni: „A többiek engem nem érdekelnek.” Engem azért egy kicsit megnyugtat, hogy nem egyedül vagyok ilyen elcseszett.

Hogy nem csak nekem jut eszembe, hogy a nyugati világ fogyasztói társadalmának egy elkorcsosult állatfaját képviselem, amely miatt a bolygónk hamarosan dögvészre jut. Nem csak engem nyomaszt, hogy annak a túlsúlyos embernek a pszichológiai spiráljába kerültem, aki azért eszik, hogy a hízás okozta frusztráltságáért vigasztalja magát.

Nem csak én érzem, amint megvettem egy új pólót/táskát/cipőt, hogy az égvilágon semmi szükségem nem volt rá, és azonnal pokolra jutok, valamint egy forró üstben égek el.

Nem csak én kompenzálom ezt azzal, hogy másoknak is vásárolok valami ajándékot, és utalok adományt. 

Új élmény a vásárláshoz

Apropó, jó pár évvel ezelőtt olvastam egy kezdeményezésről, ami a vásárlás új élményét próbálta megteremteni a leggazdagabbaknak. A felsőbb köröknek ugyanis már alig jut igazán exkluzív vásárlási élmény, még a legdrágább dizájnerdarabok is hamar az online outletekben találják magukat, és onnantól a „pórnép” is megveheti, viselheti.

Szóval az új exkluzív vásárlási élményt az jelentette – írta a cikk –, hogy a termékhez azonnal egy jótékonysági ügyet is rendelnek.

Ez természetesen a bűntudatot is csökkenti (ami a luxus kiadásoknál arányosan még nagyobb), egyben különlegessé teszi a pénzköltés aktusát. Ez az óriási marketingfogás azóta legyűrűzött a konfekció szintjére (mint minden divat), vehetünk egy csomó dolgot, amit a gyártó egy baromi ravasz húzással valamilyen „ügyhöz” kapcsolt. Ma már minden valamirevaló vállalatnak van „ügye”, ciki csak profitot termelni. Mármint az imidzs szintjén… 

De én elárulom: engem mélységesen hidegen hagy, ha bio-, öko- vagy fair trade terméket vásárolok-e. Ahogy valójában az is, ha tudom: a kétezer forintos pólómnak bangladeshi kiskorúak isszák meg a levét. Illetve az utóbbi nem hagy teljesen hidegen, mert hozzátesz a bűntudatomhoz, de nem tart vissza semmitől. Tudok rá egy jó kis gyógyírt: csak drágább cuccokat veszek, azzal áltatva magam, hogy azokat drágább is volt előállítani (mert tisztességes körülmények között készültek), és tovább is tartanak – szóval tudatos és méltányos vásárló vagyok. Ne féljetek: még magamat sem sikerül átverni. Azt a kevés dolgot leszámítva, ami tényleg boldoggá tesz (mert ilyen is akad), marad a bűntudat. 

De bárhogy igyekszem, nem jövök rá, miért. Utálnám magam? Nem engednék meg magamnak egy kis kényeztetést? Úgy érzem vajon, hogy nem érdemlem meg?

Vagy csak itt bukik el az önuralmam, és ezt szégyellem önmagam előtt?

Stresszoldás és vásárlás

Abban az időben, amikor féléves böjtre ítéltem magam (csak a ruhákra vonatkozott), nem jött el a megnyugtató állapot, a teljes lelki leszakadás. Sőt, egyre jobban fájt, ha valami nem lehetett az enyém. Akkoriban találkoztam egy pszichológussal, akinek elmeséltem a küldetésem, és megerősítette, amit mindenki búgott a fülembe: hülyeség, amit csinálok. Mivel sosem voltam kóros eset, nem vertem magam adósságba, nem kerültem pénzzavarba, és nem álltak a lakásomban felbontatlanul a vásárlási rohamban megszerzett, teljesen haszontalan tárgyak, azt javasolta, fejezzem be az egészet.

A vásárlás egy fontos stresszoldó tevékenység, és ha kiiktatom, a stressz egy része nem tud távozni belőlem.

Fel kellett írnom, milyen stresszoldó tevékenységeim vannak még, és ügyelni rá, hogy ezeknek is jusson hely az életemben. Arra intett, hogy a stresszoldásban ne „fogyókúrázzak”, ne ott legyek szigorú magammal.

Ez egy időre visszaadta a lelki békém. És ha rosszkedvet, felszínen lévő problémát gyógyítok vele, már nem is szoktam úgy szégyellni. Tudom, hogy a tüneti kezelésnek is van némi haszna – és nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Akkor is tudok őszintén örülni, ha valami tényleg jó helyre kerül nálam, ha mindennap megörvendeztet, gyönyörködtet, kiteljesít – ami ezt meg tudja adni, azt is érdemes volt megvenni. A baj csak az, hogy vannak köztes esetek is. 

Például, amikor csak szörfözök a neten, és mindenfélét berakok egy virtuális kosárba. Ha nem veszem meg őket, csak szórakozom, akkor is szégyenkezem.

Hupikék tornacipő

Vagy ha hiányzik egy pontosan hupikék tornacipő a gardróbomból, amiért felforgatom az egész internetet és bejárom az összes boltot a városban, és mire rálelek, és örülhetnék, hirtelen belém nyilall, hogy erre semmi szükség, nem múlt rajta semmi. Vagy amikor csak unom az életet, és így szeretnék egy kis élményhez jutni, akkor is bűntudattal kell számolnom.  

Mégis, a vásárlást csak akkor tudnám abbahagyni, ha kivonulnék a társadalomból. Mint egy drogos a rehabra, úgy kellene a természetbe költöznöm, és egycsapásra megszűnne a probléma.

Vagy ha mindenki egyformán szegény lenne újra, mint a kommunizmusban, és a boltok kilenctizede is bezárna – az is pikk-pakk segítene rajtam. Az utolsó ötletem: ha ajándékba kapnám a pénzt, és nem én keresném. De nem akármennyit, mint Vajna Tímea (az lenne csak az igazi „bűntudatcunami”), csak egy szerény, de tisztességes összeget. 

Amikor még gyerek voltam, és a szüleimtől zsebpénzt kaptam a nyári táborokba, mindig meg tudtam őrizni pár forintot a végére, hogy maradjon otthonra is. Amikor már félkész felnőttként ösztöndíjjal éltem Berlinben, és kuporgatni kellett az eurókat, hogy kitartsanak a hónap végéig, akkor is tudtam fegyelmezetten költeni. Csak akkor jelentkezik a probléma, ha én keresem meg a pénzt, és én is döntöm el, mi legyen vele. Legyek inkább főállású kispolgárfeleség? Vagy előfordulhat, hogy már az is vagyok tudat alatt?!

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61