–

Tavaly Csepelyi Adri kolléganőm írt egy átfogó és részletes anyagot az eutanáziáról, ebből kiderül, hogy a leegyszerűsített definíció szerint az eutanázia nem más, mint a gyógyíthatatlan (itt azonban máris nagy nehézségbe ütközünk, ha definiálni szeretnénk, mikortól számít valaki gyógyíthatatlannak, és milyen besorolás alá esnek például a mentális zavarok) beteg halálának meggyorsítása vagy előidézése annak érdekében, hogy megrövidítsük a szenvedését. A kegyes halál két alapvető típusát különböztetjük meg: az aktívat és a passzívat. Az aktív eutanázia egy másik személy közreműködésével jön létre, a passzív eutanázia pedig lehet önkéntes, amikor a beteg elutasítja az életmentő beavatkozást, vagy az életben maradásához szükséges kezelés felfüggesztését kéri; illetve nem önkéntes abban az esetben, ha a beteg nem képes kinyilvánítani az akaratát, tehát például egy hozzátartozó dönt róla.

Hazánkban jelenleg kizárólag az önkéntes passzív eutanázia engedélyezett.

Kurucz Adri írt már személyes tapasztalatairól azzal kapcsolatban, milyen dilemmák elé állítja a családtagokat és a közvetlen környezetet is, ha valaki a feladás jogával szeretne élni, mert olyan – akár testi, akár lelki – fájdalmai vannak, amelyekkel már nem tud és nem is akar együtt élni. Ilyenkor mindannyian szeretnénk segíteni, de azt hiszem, sokszor önös érdekek vezérelnek minket, amikor azt szeretnénk, hogy egy szerettünk minél tovább velünk maradjon. 

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy bizonyos esetekben azt várjuk a haldoklótól, hogy nap mint nap járja meg a poklok poklát a kedvünkért, csak mert mi nem szeretnénk őt elveszíteni. Nehezen fogadjuk el, hogy nem érthetjük meg vagy érezhetjük át, hogy a másik ember min megy keresztül, milyen kínokat él át, milyen démonok marcangolják, esetleg milyen világnézeti és vallási különbségek húzódnak az eltérő álláspontok hátterében. Mindeközben pedig minket felőröl a tehetetlenség. Nemrégiben olvashattátok nálunk Renáta történetét, aki kendőzetlen őszinteséggel beszélt arról, hogy az a mértékű fájdalom, ami nap mint nap kínozza, az elviselhetetlenség határát súrolja, és egészen biztos benne, hogy amikor már a gyereke elég idős lesz hozzá, elbúcsúzik tőle, és egy svájci klinikán él az önkéntes eutanázia lehetőségével. Hibáztathatjuk ezért? Nem hinném.

És ott vannak azok a szívet tépő és idegőrlő helyzetek, amikor egy végzetes baleset, egy halálos kór, egy elpattant ér elvesz tőlünk valakit, de mégis itt hagyja akár tudattalanul ép testbe zárva, akár egy bénult testben az ép elmét. A sors egyik legkegyetlenebb húzása ez. Szerintem kevés szörnyűbb állapot van annál, amikor már nincs remény, de az elengedés sem lehetséges. Napok, hetek, de akár évek is eltelhetnek így. 

Én egészen közelről néztem végig néhány szerettem haláltusáját, amikor már semmi egyebet nem kívántam, csak azt, hogy végre békében elmehessen.

Közben pedig meghasonlottam, mégis hogyan kívánhatom azt, hogy meghaljon valaki, akit ennyire szeretek. Hogyan lehetséges ez?

Amíg mi magunk nem kerülünk ilyen helyzetbe, addig aligha tudunk érdemben állást foglalni a kérdésben, de talán néhány film segíthet megérteni, milyen összetett probléma az önkéntes halál témaköre. Nem vidám alkotások ezek, de a komor őszi időben könnyebben fordulunk a nehezen emészthető, fájdalommal teli filmek felé is, amelyek gondolkodásra sarkallnak minket, és bemutatják, hogy az eutanázia a legkevésbé sem fekete vagy fehér.

Mégis, kinek az élete? (Whose Life is it Anyway?)

A Richard Dreyfuss által megformált sikeres szobrász, Ken Harrison egy súlyos autóbaleset következtében egész életére megbénul, megfosztva őt ezzel az alkotás, egyúttal az élet minden örömétől. Ken úgy érzi, nincs értelme a saját testének börtönében leélnie az életét, és kész a bírósághoz fordulni annak érdekében, hogy érvényesíthesse az akaratát, azaz a saját halálához való jogát, kezelőorvosa viszont a gyógyításra esküdött fel, úgy érzi, nem járulhat hozzá egy ilyen döntéshez.

Time of My Life (Tot altijd)

A történet valós események ihlették, méghozzá Mario Verstraete története. Ő volt az első beteg, aki a belga eutanáziatörvény hatálybalépése nyomán élhetett az önkéntes eutanázia jogával. A harminckilenc éves, szklerózis multiplexben szenvedő férfi halálát pedig élőben közvetítette a televízió. A filmben azonban nemcsak Mario küzdelmét követhetjük végig, hanem a legjobb barát, Thomas szempontjait is megismerjük, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kelljen elvesztenie gyerekkori barátját.

A belső tenger (Mar adentro)

A Javier Bardem főszereplésével készült film elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar- és Golden Globe-díjat is, az Európai Filmakadémia pedig Alejandro Amenábarnak ítélte a legjobb rendező és Javier Bardemnek a legjobb férfialakítás díját, és a velencei nemzetközi filmfesztiválon is a rendező kapta a zsűri különdíját, Bardem pedig a legjobb férfialakításét. A történet szerint Ramón Sampedro harminc éve él ágyhoz kötve a tengerre néző szobájában. Semmi más vágya nincs már, csak hogy véget vethessen életének, aminek révén két nő is bekapcsolódik az életébe: az egyikük egy ügyvéd, aki az eutanázia iránti kérelemben igyekszik segíteni, másikuk pedig egy falubeli nő, aki arról igyekszik meggyőzni Ramónt, hogy miért kellene mégis az életben maradást választania.

Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby)

Erről a filmről már korábban is ódákat zengtem, lévén hogy az egyik kedvenc filmem, de ebbe a listába is beillik, ugyanis a történet akár két részre is osztható. Az első felében egy igazi mester és tanítvány kapcsolatot követhetünk végig, majd a Clint Eastwood által megformált edző olyan helyzetbe kerül, amikor is élete legnehezebb döntését kell meghoznia.

Csendes szív (Stille hjerte)

A 2014-es dán drámában egy család három generációja gyűlik össze a hétvégére, hogy a súlyosan beteg nagymamával lehessenek, akinek az az egyetlen kívánsága, hogy önként meghalhasson, mielőtt elhatalmasodik rajta a kór, ám ezt családtagjai meglehetősen nehezen fogadják, és a korábbi konfliktusok és sérelmek is felszínre törnek.

Mielőtt megismertelek (Me Before You)

Senkit ne tévesszen meg a vidám előzetes és a romantikus hangulatú plakát, ez a film sokkal szívszaggatóbb, mint az elsőre gondolnánk, bár tény, hogy tele van kedves poénokkal is. A történet szerint a gazdag, jóképű, sikeres Will egy baleset következtében kerekesszékbe kényszerül, és fásult, szótlan, cinikus emberré válik, akit végül elhagy gyönyörű menyasszonya, és minden gondozót elüldöz maga mellől. Ekkor jelentkezik a bohókás Lou az állásra, aki életvidámságával próbálja felrázni Willt, és közben szép lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A kérdés csak az, hogy a köztük kibontakozó szerelem vajon meg tudja-e változtatni a férfit.

Szupernóva (Supernova)

Elfogult vagyok, akár Colin Firthről, akár Stanley Tucciról van szó, hát még, ha ketten szerepelnek egy filmben. A Szupernóva történetében egy párként láthatjuk őket, akik végtelen szeretettel és tisztelettel fordulnak egymás felé, de életük legnagyobb döntése elé állítja őket a Tucci által megformált Tusker kezdődő szellemi leépülése, aki ráadásul író, tehát aligha érheti annál nagyobb csapás, mint hogy elméje hagyja cserben időskorára. Ahogy arról Gyárfás Dorka is írt, a film túlmutat az időskori demencia témáját boncolgató alkotásokon, hiszen azt a kérdést feszegeti, hogy dönthet-e Tusker a saját sorsáról, pontosabban a haláláról, amíg még tiszta a tudata. 

Az élet befejezésével kapcsolatos dilemmák egyetemesek, az önrendelkezési jogok azonban országonként változnak. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szakmai anyagában gyakori kérdések formájában ismerteti a témával kapcsolatos legfontosabb álláspontokat, tudnivalókat. 

Krajnyik Cintia

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT